Szélsőségesek

Úgy néz ki, éppen most van vége. Tizenkét lelőtt ember a Charlie Hebdo című francia szatirikus lap szerkesztőségében, benzinkútrablás, megölt rendőrök, túszejtés Párizsban, és mindezek mögött az ideológiai indíték, a fanatista iszlám. Ez lesz a legtöbb ember mérlege, pedig azt gondolom, ebből a borzalmas tragédiából több radikalizmust lehet kiolvasni a muzulmán meggyőződésnél.

"Nem az én nevemben"

Szélsőségesek voltak, mindkettő. A Kouachi fivérek meg akarták bosszulni a Prófétát. Szemrebbenés nélkül végeztek olyanokkal, akiknek toll és ceruza volt a kezükben, ennél keményebb fegyver nem. Esélytelenekkel szemben álltak ki, Allah nevében. Nekik több mindenük volt: puskájuk, maszkjuk, meggyőződésük, sértettségük - de eszük az nem. Ha lett volna, akkor megértik, a nyugati demokráciák már kikapaszkodtak abból a középkorból, ahol az iszlám országok jó része még tart. Itt már régóta vége azoknak a megoldásoknak, melyeket a muzulmán hitre hivatkozva sokuk normálisnak, sőt dicsőségesnek gondol. A Prófétájuk, aki miatt tették, amit tettek, valószínűleg viszolyogva fordulna el tőlük, mert neki nemcsak indulatai, hanem esze is volt: ezt látjuk, amikor megkegyelmezett azoknak, akik annak idején Mekkából elüldözték. Ha pedig ész nincs, a helyére majd betüremkedik valami más, amit sokféle néven lehet nevezni, de a szálak mindenképpen a fundamentalizmus és a terrorizmus sötét ösvényeire vezetnek.

Semmi, ismétlem semmi, és harmadjára is azt mondom, egyáltalán semmi sem menti amit ez a két agy nélküli vadállat művelt. De hangozzon bármennyire sértően, bizony nem csak ők voltak egyedül szélsőségesek ebben a kiáltóan fájdalmas és véres történetben.

Az az igazság, hogy a Charlie Hebdo hetilap ugyancsak szélsőséges múltra nézhet vissza. Nyilván, a szerkesztők és a tördelők, a grafikusok és a karikaturisták nem öltek meg senkit, nem is akartak - nem ilyen sorsot érdemeltek, ez minden vitán felül áll. Ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Hebdo egy alpárian mocskos, minősíthetetlenül otromba újság. Címlapon hozza, ahogy Jézus Krisztus análisan közösül az Atyával, fenekében a Szentlélekkel. Nem vagyok muzulmán, de nagyon rosszul esne, ha Mohammed prófétát meztelenül, kutyapózban látnám, lógó nemiszervvel egy vicclap borítóján. Az a helyzet, hogy ez nem szatíra, hanem betegségtünet. Nem nevetésre, hanem szánalomra méltó, és jó esetben nemcsak a muzulmánokat vagy a keresztényeket sérti, hanem a normálisan gondolkodó embereket is, akik rajonganak a normális humorért. Maximálisan a szólásszabadás oldalán állok, de minden idegszálammal utálom, ha valaki direkt hergel és megbotránkoztat másokat. Legyenek ezek a mások muszlimok, keresztények vagy ateisták.

Az elkövetőket lelőtték, de a történet nem ér véget. Vannak még szélsőségesek, akik a háttérben élezik tovább a feszültséget. Ők valahogy úgy képzelik, hogy az egészért az iszlám a felelős. Beszéljenek a számok. Az iszlám jelenleg egymilliárd ötszázhetven millió ember - az évekkel ezelőtti becslések szerint. Ha az iszlámnak csak a töredéke ölne, én most nem írnék blogot, és ti nem olvasnátok. Már mindahányan a Charlie Hebdo szerkesztőinek sorsára jutottunk volna, a világ pedig lángokban égne. A muzulmán férfiak, a nők és a gyerekek sokmilliós tömegei talán petárdát sem vettek még a kezükbe, de ami ennél rosszabb, jó részük kenyeret se túl sokat. Persze sokan vannak köztük, akiknek mosták és mossák az agyát, és potenciális célpontjai egy-egy terroristákat nevelő szervezetnek. Mennyien lehetnek érintettek ebben? Nem tudjuk. Egyet tudunk: nem egymilliárd ötszázhetvenmillióan.

Szélsőségesek tehát minden fronton állnak - iszlám országokban, diktatúrákban és nyugati demokráciákban egyaránt. A kérdés már csak az, vajon mi is azok akarunk lenni? Nem kell megölnünk senkit: Jézus szerint már az is elég, ha ahhoz hasonló haragot és indulatot érzünk mások irányában.

Gúnyos ellenkezést váltott ki, amikor valaki azt javasolta, hogy ne rajzolgassunk Mohammed prófétáról - és senkiről - obszcén, minden nívón aluli rajzokat. "A sajtószabadságot nem adhatjuk" - szóltak a hangok. Pedig arra is szabadok lehetnénk, hogy korlátozzuk magunkat. És nem azért, mert gyáván meghajlunk a fanatista ostobák puskái előtt. Hanem, mert nem akarunk - még tollal és ceruzával a kézben sem - szélsőségesek lenni.