Mihez kezdünk az iszlámmal? (1)

Szabados Ádám friss írása, mely többek között a pluralizmus és a relativizmus szembenállásáról szól - főként Európa kontextusában - felvetett bennem egy kérdést: vajon mennyire tudunk együtt élni az egyre gyarapodó létszámú iszlám kisebbséggel, itt Európában? Muzulmán viharfelhő közeleg, ami szépen lassan elnyeli a túlságosan nyitott nyugati világunkat?

Alkatomnál fogva is a tolerancia oldaláról közelítek a multikulturális Európa felé. Semmi bajom sincs a világ különféle népeivel, etnikumaival, vallásaival, és alapvetően azzal sem, ha ezek egy földrajzilag körülhatárolható helyen, egymás mellett élnek. Ha rajtam múlik, nem keresem a más eszméket vagy vallásokat követőkkel a konfliktust, viszont szívesen keresem a párbeszédet. Az iszlám esetében ugyanez az alapelvem, mert úgy gondolom, Krisztus is nyitottságot vár el tőlem a más hitűek, a más ösvényen járók felé. Mitagadás, könnyű dolgom van, hiszen Magyarországon - legalábbis pillanatnyilag - nem lehet túl sok muszlimmal találkozni, az európai trendeket figyelembe véve azonban ez a helyzet nem biztos, hogy évtizedekig tartós marad. Ha erre gondolok, akkor talán pontosabb úgy fogalmaznom, hogy jelenleg egyfajta figyelő várakozásban állok, vajon merre halad az iszlám és Európa kapcsolata.

De azt már most tudni vélem, hogy ez a figyelő várakozás nem lehet életprogram az európai kereszténység számára. A passzív szemlélés hosszú távon kevésnek fog bizonyulni az iszlámmal szemben. Ehhez az iszlám túl éles, túl kihívó vallás, és most nemcsak a radikális, fanatista, vagy terrorista hajlamú követőire gondolok, hanem arra az alapvető tényre, hogy az iszlám konzervatívabb irányzatai is jóval keményebb és kontúrosabb elköteleződést kívánnak, mint a kereszténység. Egy markáns muzulmán és egy lagymatag keresztény szerintem párbeszédképtelen páros.

Vannak persze olyanok, akik azt mondják, Európának nincs is választása, ha talpon akar maradni. Szerintük a két kultúra - vagyis az iszlám világ és a nyugati világ - kibékíthetetlen ellentétben áll, és soha nem is lesznek képesek együtt élni. A muzulmánok pedig ezt az együttélést nem is akarják. A 2006-ban elhunyt olasz újságírónő, Oriana Fallaci sokkoló és pengeéles hangvételű könyvet írt a 2001 szeptember 11-i terrorcselekmények után arról, hogy a nyugati világ nemtörődöm módon kezeli az iszlám problematikus európai jelenlétét. Állítása szerint minél nyitottabb és szabadabb egy nemzet, annál inkább növekszik a kockázata a terrortámadásoknak. Fura módon a biztonságot éppen ezért nem mindig a nyitott nemzetek világában, hanem éppen a zártabb világokban lehet megtalálni: 

"...Aztán Líbia, Irak, Irán, Pakisztán, Szíria, Afganisztán, Libanon... Aztán Szaúd-Arábia, ahonnan Oszama bin Laden származik. Aztán a muzulmán országok Afrikában... Ezeknek a repülőterein és repülőgépein mindig biztonságban éreztem magam, elhihetik. Olyan nyugodt voltam, akár egy alvó kisgyerek. Ezzel szemben az európai reptereken és az európai repülőgépeken mindig ideges voltam. Az amerikai repülőtereken és repülőgépeken pedig kétszer olyan ideges."

Fallaci szerint paradox módon Amerika, és tulajdonképpen az egész szabad nyugati világ sebezhetősége éppen az óriási toleranciában, a teljes elfogadásban rejlik. Ezek mentén olyan erőket és akár kultúrákat is hajlandó beengedni és meghonosítani, amelyek aztán éppen ezt a toleranciát és nyitottságot akarják majd elsőként felszámolni. Vallásszabadságot igényelnek és kapnak úgy, hogy közben ideológiai szinten utasítják el a vallásszabadság eszméjét, toleranciát mutatunk feléjük, de ennek lehetőségét megragadva pont a toleranciát akarják elpusztítani.

Mindez elég logikusnak tűnik, és nem vetít elénk túlságosan bizalomgerjesztő jövőt. Ha elfogadjuk azok érvelését, akik szerint az iszlám erősödő jelenléte valós veszélyeket rejt magában, mihez tudunk kezdeni ezzel keresztényként?

Jelenleg nem sokat. Szerintem az európai kereszténység pillanatnyi formájában harcképtelen: sőt, nekem sokszor úgy tűnik, a szekuláris sodrásban az életéért küzd, nemhogy kihívást jelentene egy konkurrens vallással szemben. Az iszlám azonban láthatóan nem sodortatja magát a szekularizációval. Az igazi probléma talán nem is az, hogy az iszlám erősödik, hanem inkább az, hogy a kereszténység gyengül. A mecsetek épülnek és megtelnek, a templomok meg kiürülnek. A "Hamasz fia" című könyv szerzője, a nemrég Magyarországon járt Moszab Hasszán Juszef maga is muzulmán volt: szerinte tipikus, hogy "az egyház már csak akkor tesz valamit, amikor mindenki más is elkezdett cselekedni, és ennek nem kellene így lennie" - különösen az iszlám esetében nem. 

Vajon tehetünk valamit, vagy már túlléptünk az iszlám eseményhorizontján, és kiszolgáltatottak vagyunk a muzulmánokkal szemben? Szerintem még nincs veszve semmi sem. A következő bejegyzésben arról akarok néhány naiv gondolatot leírni, hogyan is képzelek el egy találkozást a mi szemszögünkből, ha a kereszténység a párbeszéd útját választja, és ehhez talál partnereket az iszlám oldalán is.