"Ide nekem ezek ne jöjjenek se Afganisztánból, se Szíriából, se Pakisztánból, sehonnan! Teljesen más kultúrát képviselnek, nem vagyunk velük kompatibilisek..." - a menekültválság miatt sok, ehhez hasonló mondatot hallok mostanában. A menekültkérdés nemcsak politikai, gazdasági vagy vallási probléma. Bizonyos értelemben különféle népek, etnikumok, nemzetek is érintkezésbe kerülnek egymással. A következő rövid sorozatban azzal szeretnék foglalkozni, hogy nekünk keresztényeknek hogyan kell viszonyulni más nemzetek tagjaihoz a Szentírás alapján.
Szerintem ez a kérdés mindenképpen aktuális, függetlenül a menekültválságtól. Az elcsépelt közhely, miszerint Európa multikulturális társadalom, eddig is igaz volt az öreg kontinensre, a bezúduló menekültek pedig csak tovább kontrasztosítják ezt a tényt. Az elmúlt években lehetőségem volt Angliában és Németországban megfordulni: mindkét helyen szép számmal láttam arabokat, oroszokat, kínaiakat és más nemzetből valókat az utcán sétálni, vagy éppen buszt, metrót, villamost vezetni, esetleg másokat kiszolgálni a boltban vagy étteremben. A sokféle nemzetiség együttélése egy keresztényben óhatatlanul felvet bizonyos teológiai kérdéseket is, melyeket ha megkísérelnénk összefoglalni és kicsúcsosítani egyetlen problémafelvetésben, talán valami hasonlóhoz jutnánk:
Jó vagy rossz, hogy különféle népek együtt élnek, és mihez kezdjük ezzel keresztényként?
A válaszkereséshez nyilván a Szentírásban fogunk támpontok után kutatni. Szerintem ha ezzel a szemmel olvassuk a szöveget, azaz Istennek és az általa kiválasztottaknak a nemzetekhez való viszonyával akarunk foglalkozni, kétszer járjuk majd be ugyanazt az utat, amikor az Ó- és az Újszövetséget átlapozzuk. Trivialitás, hogy míg az Ószövetségben Izrael, addig az Újszövetségben (a zsidóság mellett) a keresztények (azaz tulajdonképpen mi magunk) állunk a középpontban választottként. A vizsgálandó kérdés tehát tulajdonképpen az, hogyan viszonyultak Isten és Izrael, illetve Isten és a keresztények a körülöttük élő, más nemzetek tagjaihoz?
Járjuk be ezt a két utat, és először nézzük meg az Ószövetséget!
Ha sorban haladunk, akkor a teljes szöveg elején még azt láthatjuk, hogy az egész emberi nem egységes. Itt elsősorban a vér egységéről van szó, hiszen minden emberi lény egy őstől származik, ám ahogy a népek elkezdik benépesíteni a földet, ez nemzetek és rasszok fokozatos differenciálódásához is vezet. A bűn belépése lesz, ami igazán elszakítja egymástól az embereket, tehát ez a fajta megosztottság a Biblia szerint az elbukás következménye, azaz eredetileg nem kívánt állapot. Isten ezután választja ki Izraelt, hogy velük újat kezdjen, szövetséget kötve ígéreteket adjon és rajtuk keresztül elérje a távolabb sodródott nemzeteket. A sztori tulajdonképpen itt kezdődik igazán.
Úgy veszem észre, ez a kezdőállapot máris ellentmondásos helyzethez vezetett. Egyrészt, a zsidók nagyon is tudtak arról, hogy bizonyos módon rokonságot képeznek a többi nemzettel. (Erre egy érdekes és kevésbé ismert példa az 1Makk 12,7 és 21, ahol a zsidók még a spártaiakkal való faji rokonságukat is hangsúlyozzák és testvéreiknek nevezik őket). Nem voltak tehát hermetikusan elzárkózva a többi néptől. Másrészt azonban, annak ellenére, hogy ez a rokoni viszonyt fennállt, Izrael mégis más volt, mint az összes többi nép, mert kiválasztott állapotában elkülönült azoktól. Isteni kiválasztottságuknál fogva lényeges értékek hordozói lettek: Jahvet megismerve, vele szövetségben bizonyos ígéreteket cipeltek magukkal.
Ez az egyszerre nyitott és zárt, odaforduló és bezárkózó állapot aztán kétféle hozzáállást is magával hozott, ami elég szépen lecsapódott az ószövetségi könyvek szövegeiben, bárhol is nyissuk ki a Szentírást.
Az egyik oldalon a többi nép Isten és Izrael szemében ellenség, ami létében és vallásában fenyegetést jelent. Szinte alig volt olyan évszázad az ószövetségi időkben, amikor a nemzetközi politika színpadán ne akart volna valaki fellépni a zsidók ellen. Az egyiptomi rabszolgaságtól kezdve a bírák ideje alatt, és főként a kettős királyságok idején állandóan folyik a vér, és mindig van valaki, aki szívesen felzabálná a maroknyi zsidóságot. Ráadásul a fenyegetés nemcsak politikai, hanem vallási természetű is. A pogány népek bálványimádásra csábítják Izraelt (gyakran sikerrel), a makkabeusi korban pedig a görög pogányság gondolkodásának útjára akarják téríteni. Vagyis, mindenki azon dolgozik, hogy kibillentse Izraelt abból a kiválasztottságból, amit Istentől kapott. Az erre adott reakció radikális felszólítás: Izrael szakítson más népekkel, nehogy megfertőződjön azok szellemi befolyásától.
Ez a barátságtalan hozzáállás mégsem az egyedüli az Ószövetségben. Nem mondhatjuk, hogy a szöveg csak a nemzetek ellentétéről és a tőlük való elzárkózásról beszél. Jahve ugyanis egyetemes Isten, akinek minden nemzettel megvan a maga szándéka (valamikor éppen a saját kiválasztottait fenyíti meg velük...). Ezért a szövegben a nemzetekhez való pozitív hozzáállás is jelen van. A különféle népek értékeket hordoznak, isteni megbízást is teljesítenek (mint például Kürosz esetében - Ézs 41,1-5), emberileg igenis fontos dolgokat tesznek le az asztalra. Nem véletlen az sem, hogy az ószövetségi szöveg átemel más kultúrák mítoszaiból és bölcsességeiből. Bár a különféle nemzetek nem részesednek Izraelhez hasonló kiváltságokban, azért vannak kivételek is: Melkisédek, Jetró, Támár, Ráháb, Rút és mások. A diptichonnak ezen a felén tehát a dolgok menete egyre inkább abba az irányba mutat, hogy a végleges terv, a végleges üdvösség nemcsak Izrael számára lehetőség. Isten sokkal nagyobb formátumban gondolkodik. Ahogy az egész nagy sztori elején a bűn miatt az emberiség népekre szakadt és azok elfordultak Istentől, Istennek az a terve, hogy a távolra sodródott népeket az eredeti állapotnak megfelelően ismét "visszatérítse" magához. Ézsaiás például arról ír, hogy Asszíria és Egyiptom megtér, kettőjük között pedig Izrael lesz a kapocs.
Összegezve ezt a talán kissé száraz áttekintést, én azt látom, hogy az egész Ószövetségen végigvonul egy átfogó gondolat a nemzetekkel kapcsolatban. Isten kiválaszt egy kis népet, Izraelt magának, és megpróbálja őket végigvezetni az évszázadokon át úgy, hogy ez a kiválasztottságuk megmaradjon, illetve megmutatkozzon a többi nép számára. A megmaradás szüli a morózus, elzárkózó hozzáállásukat, a megmutatkozás pedig a konstruktív, elfogadó attitűdjüket. Melyik a fontosabb, az előremutatóbb? Nyilván az utóbbi! Izrael kiválasztottsága nem lehet a dicsekvés alapja, hanem azért létezik, hogy a többi nemzet felismerje Istent, és végül valamikor, az eszkatologikus korban visszaálljon az eredeti kiindulóállapot, ami a teremtésnél még adott volt..
Ha ez a gondolatmenetem helyes, akkor azt kell mondjam, már az Ószövetség talaján állva sem tartható az a szemlélet, hogy bizonyos népek felé utálattal, kirekesztéssel vagy elutasítással forduljon egy keresztény. Az Ószövetség teljes forgatókönyve szerint Isten más népekhez való hozzáállása egy pozitív végkifejlet felé mutat. Persze, ha ebből a nagy történetből kiragadunk egy-egy véresebb részletet, akkor lehet lobogtatni, hogy Isten lesöpri a többi nemzetet - de tényleg egy epizód alapján kell a teljes sztori üzenetét magyaráznunk?
A következő részben azt szeretném megvizsgálni, hogy az Újszövetség kontextusában hogyan látjuk a más nemzetekhez tartozókat. Ez talán számunkra fontosabb, hiszen az előtérben álló választott nemzet ott már nem annyira a zsidóság, mintsem a kereszténység. Vagyis mi magunk.
Örülök ennek a felvetésnek :). Jó, hogy te érzed az igényét a kitekintésnek.
VálaszTörlésCsak az lenne a kérdésem, hogy hogy érted azt, hogy most már a kereszténység lett a kiválasztott? Konkrétan azt írod: ott már nem a zsidóság a választott nemzet. Isten megváltoztatta volna a döntését a választott népre vonatkozóan :)?
Ez elég nehezen képzelhető el.
Az Újszövetség egyértelművé teszi, hogy a jövőben a Jézust Messiásként elfogadó zsidók és az általuk megtérített gójok a kiválasztottak, a többi zsidó kiválasztottsága méltatlanság okán megszűnik. (Máté 21, 33-46)
TörlésFontos, hogy ezzel nem a „zsidók", hanem a Szövetséget engedetlenségükkel felmondó zsidók kiválasztottsága szűnt meg, hiszen a kereszténység terjesztői is zsidók.
Kedves Gondnokő, lehet hogy nem fogalmaztam meg elég élesen, de a kérdésedre a válaszom valahol "megbújt" a bejegyzésben, mégpedig itt:
Törlés" Trivialitás, hogy míg az Ószövetségben Izrael, addig az Újszövetségben (a zsidóság mellett) a keresztények (azaz tulajdonképpen mi magunk) állunk a középpontban választottként."
Azaz, az ÚSZ-ben - a zsidóság mellett! - a kereszténység szerepe erősödik, amely egyre jobban elszakad, elválik a zsidóságtól, ahogy a pogányok száma gyarapodik. Ugyanakkor fontosnak érzem hangsúlyozni, hogy ez nem jelentheti a zsidóság kiszorítását a kiválasztásból - sajnos sok antiszemita teológiai gondolkodáshoz vezetett, amikor egyes gondolkodók a megtért pogányokkal egyszerűen felcserélték a zsidókat. Na, ezt én nem szeretném.
Szerintem több szempontból is problémás, ha a választott nép változik.
Törlés1) Ezzel mintha Isten maga is alá lenne vetve a történelmi időnek, hiszen kiválaszt egy népet, melyről később bebizonyosodik, hogy nem felel meg az elvárásoknak, majd Isten új "népet" választ. Szóval a választása a történet szerint változik, és így változik az akarata is, mely Istenre nézve nem túl hízelgő.
2) Ez a kettes pont; hogyhogy nem volt tisztában saját választása helytelenségével, amikor választott?
3) Hogyan tudott helytelenül választani?
4) Ilyen alapon az éppen aktuális választott nép nem lehet biztos választottságában, azaz a választottság nem változhatatlan, hanem változó, és ilyenformán előfordulhat, hogy Isten a kereszténységben is csalatkozik, és mondjuk 500 év múlva már más kritériumok szerint választ népet magának.
Kedves Gondoknő, éppen azt próbáltam kifejezni, hogy Isten nem változtatta meg Izrael kiválasztottságát. Nem arról van szó, hogy elvetette volna a zsidókat (melyet antiszemita jellegű teológiai látásmódok vallanak), hanem hogy a zsidóság MELLÉ a pogányok is odakerültek az újszövetségi kontextusban.
TörlésEzt értem. Viszont akkor megint csak felmerül az időbeliség problémája, vagyis megmarad :).
TörlésHa Isten örökkévaló, és választottainak köre fokozatosan kiterjed a történelmi időben, akkor Ő az örökkévalóságban már eleve megtett minden kiválasztást, azaz ha a végeredmény az, hogy a választottak köre minden népre kiteljesedik, akkor Isten szemében soha nem is voltak választottak.
Nézd, nem akartam egyetlen bejegyzésben az idő, az örökkévalóság, az eleve elrendelés és más "kisméretű" filozófiai-teológiai probléma megfejtésének kulcsát az olvasó kezébe adni. :-)
TörlésHa nem baj, ezt a szálat itt és most nem is bonyolítanám tovább. :-)
Arra akartam kilukadni, hogy van-e értelme egyáltalán a választottságról beszélni - hosszú távon :). Az idő kérdése csak egy kulcs ehhez.
TörlésSziasztok,
Törlésegyetértek Sytkával - Izrael Isten választott népe volt, és most is az. Valamennyi igéret (bármennyire elképesztőek is azok) meg fog valósulni Izraelre vonatkozóan. Isten hűséges, és nem vonja vissza a szavát.
Az, hogy a nemzetekre vonatkozóan is van Istennek üdvözítő terve, szintén nem újszövetségi fejlemény. Ha valaki elolvassa az ószövetséget, akkor tele van olyan szövegrészekkel, ami ezt egyértelműen jelzi, hogy Istent minden nép dicsérni fogja, Isten ismerete be fogja tölteni az egész földet, stb... Ez nem kérdés. Én semmiféle változást vagy inkonzisztenciát nem látok ezen a téren (más persze láthat, de az belemagyarázás. ;))
A kereszténység terjesztői már Jézus korában, vagy közvetlenül utána sem csak zsidók voltak, Timóteus görög volt, és Titusz is pogány.
VálaszTörlésHmm.. szóval Isten adhat újra és újra más bérlőket a szőlőjéhez.
És mi van akkor, ha a keresztények sem gondozzák megfelelően a szőlőt? Akkor ismét jöhetnek új bérlők?
Érdekes az is, hogy Isten választása és tudása itt milyen kapcsolatban áll egymással. Ugyanis ez alapján úgy tűnik, mintha Isten nem tudta volna előre, hogy rossz bérlőkre bízta a szőlőt, azaz szakadás keletkezik a választása és a tudása között.
Illetve az Ószövetség is más fényben tűnik fel akkor, ha úgy nézzük, hogy az a rossz bérlőkhöz intézett isteni szó, hiszen ha az ő kiválasztottságuk megszűnik és felbomlik a szövetség, akkor a hozzájuk intézett ige is érvényét veszti.
De nem szűnik meg a zsidók kiválasztottsága! Inkább arról van szó, hogy az üdvösség nagyobb körre terjed ki, és a pogányoké is lesz. Éppen ezzel a vízválasztó lépéssel, azaz a pogányok bevonásával kezd megvalósulni Isten üdvterve, hogy az "eredeti állapotok" helyreálljanak, azaz minden nép megismerhesse Istent. Ez torkollik majd a végső időben (az eszkhatonban) az új égbe és földbe, mely a Genezis teremtésére emlékeztet.
TörlésIgen, csak az előbbi válaszodban ezt írtad:
Törlés" Trivialitás, hogy míg az Ószövetségben Izrael, addig az Újszövetségben (a zsidóság mellett) a keresztények (azaz tulajdonképpen mi magunk) állunk a középpontban választottként."
Nem teljesen értem, hogy lehet egy nép kevésbé, egy másik pedig jobban választott. Vagy van választott nép, és akkor a többi nem az, vagy pedig nem érdemes választottságban gondolkozni.
Igen, valóban a kereszténység áll a középpontban az Újszövetségben. Ez a szöveg teológiai hangsúlya. De ez nem azt jelenti, hogy a zsidóság akkor nem kiválasztott, vagy elveszítette a kiválasztottságát, esetleg kevésbé kiválasztott. Nem lehet "kicsit kiválasztottnak" lenni. A szöveg hangsúlya az, ami áttolódik a pogányságra, mert azt akarja kiemelni, hogy mostantól az üdvösség mindenkié. Ennyi és nem több. :-)
TörlésSzóval akkor ahogy a másik kommentemben is írtam, a választottság intézményének Isten oldaláról nincs értelme, csak a történeti időben élő ember érzi úgy, hogy a választottság köre egyre inkább kiszélesedik.
TörlésEzzel egyetértesz?
Nem tudom, hogy egyetértek-e, mert ahhoz tisztán és világosan kellene látnom Isten szemszögéből is, erre pedig képtelen vagyok. Én csak emberként, emberi fejjel gondolkodva, emberi módon érzékelem a kiválasztottság körének kiszélesedését.
TörlésDe a bejegyzés mondanivalójánál akarok maradni, ami rövid összefoglalva annyi, hogy a "szűk keresztmetszetnek" tetsző, Izrael kiválasztottságát artikuláló Ószövetség is tudott a más népek létezéséről és már előrevetítette, hogy az idők teljességében az üdvösség nemcsak a zsidóságé lesz. Itt és most azt kívántam sugallni, hogy erre a teológiai mondanivalóra összpontosítsunk.
Oké, értettem :).
TörlésKedves Sytka! A muszlimok nem „nemzet", hanem egy Jézust Messiásként elutasító alternatív vallás.
VálaszTörlésA keresztények nem kötelesek azokat befogadni, akik alfától ómegáig minden részletben elutasítják őket, és halállal fenyegetik a kultúrájukat. A muszlimoknak megvan a lehetőségük, hogy elgondolkodjanak a világnézetük érvényességén és következményein, és Mohamed helyett Jézust válasszák. Ettől kezdve be vannak fogadva. Mivel azonban Mohamed Jézus főnökének állította be magát, és a követői is minden gyaúrok főnökeinek tartják magukat, valójában nem menedéket kérnek a beosztottaiktól, hanem benyomulnak a jövőbeni kalifátusukba. Ezt sem ép ésszel, sem ép erkölcsi érzékkel nem szabad hagynunk, mert az unokáink nem lesznek érte hálásak.
A francia példából láthatjuk, mire mentek a muszlimokkal. Minden zsidó létesítmény előtt 24 órás géppisztolyos őrséget akarunk mi is, mert sosem tudni, mikor támad egy békés és toleráns muszlim? Egyebek mellett, ez az adófizetők pénzének elpazarlása.
A muszlimok két régiót már tönkretettek, előbb a keleti keresztényekét, majd a sajátjukat. Most egy harmadik régiót is tönkre akarnak tenni, a nyugati messiáskövetőkét. Nem valószínű, hogy a Messiás azt várja tőlünk, hogy ezt elősegítsük.
Kedves Laci, kicsit "túlgondoltad", amit én írni szerettem volna. Természetesen igazad van, a muszlimok nem nemzet, hanem egy alternatív vallás képviselői. De ahogy a bevezetésben említettem, mi itt nemcsak muszlimokkal, nemcsak egy vallással, hanem konkrét népekhez tartozó konkrét emberekkel is találkozunk. Afgánokkal, pakisztániakkal, irakiakkal, szíriaiakkal... Ha pedig a népeket nézzük, itt nem is a BEfogadás, hanem az ELfogadás a kérdés elsősorban.
TörlésÉrtem a példáidat, de szerintem a muszlimok igazából Európában sem találkoztak még az evangéliummal - mivel Európa nagyban szekuláris. Az lehet, hogy a keresztény vallást látták nyomokban, de a tiszta evangéliumot szerintem nem ismerik. Sőt, attól elzárkóznak. Ennek az elzárkózásnak megvannak az okai - most nem ezekről akartam a bejegyzésben gondolkodni, hanem arról, hogy vajon Isten és a kereszténység is elzárkózásra van-e elhívva? Az Ószövetségből és az Újszövetségből is én inkább az ellenkezőjét látom: a végső időkre inkább az ajtó szélesre tárása, a pogányok és a nemztek elérése a jellemző - az ehhez illő nyitott és barátságos attitűddel. Függetlenül attól, hogy reagálnak erre a muszlimok vagy más valláshoz tartozók.
László,
Törlésa zsidókat nem csak a muszlimok támadták és támadják, a zsidó történelem tele van a legkülönfélébb népek általi üldöztetésekkel. Ezt tudjuk ugyebár, sőt a legnagyobb vérengzést éppen a keresztény Európában követték el.
Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Jézus nevében hány más vallású népet tizedeltek meg, közöttük a muszlimokat is a keresztes háborúk idején.
Szerintem a helyes modell az, hogy azokon a helyeken kell hirdetni az evangéliumot, ahol az egyes népek természetes módon élnek.
TörlésSajnos attól tartok, hogy a szekularizált Európát és az itt működő sajnos elég gyenge egyházat a határozott elképzelésekkel rendelkező muszlimok keresztben lenyelik. A magyar kisegyházak per pillanat még a magyarokat sem igazán tudják megtéríteni, nemhogy a beáramló muszlimokat - pedig európai mértékkel mérve a mi országunkban a legszervezettebb és legbefolyásosabb karizmatikus keresztény mozgalom. Az európában székelő tradicionális kereszténységnek pedig esélye sincs semmire, annyira kiüresedett és erőtlen az egész, maximum karitatív segítséget tudnak nyújtani (főként állami pénzből persze).
Ugyanakkor azok a keresztények, akik muszlim közegben tértek meg, és vállalva akár a mártír halált is, kompromisszumok nélkül hirdetik az igét, tudnak változást elérni az őshonos kultúrában (lásd pl. Iránban az underground egyházat, amely dinamikusan növekszik, bármit is csinálnak az ayatollák).
Szia Steve,
Törlésszerintem az elkényelmesedett, "jóléti" kultúrákban szükségszerűen gyengül a hívők Istennel való kapcsolata, miután kevesebb olyan tényezővel szembesülnek, ami felébresztené őket a szendergésből, azaz jól elvannak úgy általában a hétköznapokban, megvan nagyjából mindenük, ezért nem fordulnak komoly elkötelezettséggel Isten felé.
Azokon a helyeken azonban, ahol alacsonyabb az életszínvonal, látszólag rosszabbak a viszonyok, ott mélyebbek mind az emberi kapcsolatok, mind pedig Isten és ember viszonya.
A nyugati társadalmakban az embereket sokkal inkább leköti saját életük megszervezése és a társadalmi sikerek, az önmegvalósítás, mint saját hitük, szóval egy határon túl a gazdasági jólét - és az erre való törekvés - aláássa a spirituális viszonyulást. Márpedig ma mire törekszünk elsősorban? Karriert építünk, önmegvalósítunk, keressük a tökéletes munkát, hobbit és párkapcsolatot, igyekszünk mindent megadni a gyerekeinknek és önmagunknak, élményeket gyűjtünk, utazgatunk stb.
A legutolsó helyen pedig Isten áll. Tehát ha körbenézünk Európában, egyáltalán nem azt látjuk, hogy az emberek igazán komolyan vennék azt, amiben hisznek, és ebben nagy szerepe van a "jóléti", fogyasztói társadalomnak, a felszínesség kultúrájának.
Igen, ebben egyetértünk. Ez egy örök dilemma lehet Istennek. Ő áldani akar, de nem akarja, hogy közben elidegenedjünk Tőle, márpedig a kettő között van valamiféle kapcsolat. Izrael életében is azt látjuk, hogy amikor Isten megáldotta őket, elkényelmesedtek és "megkövéredett a szívük", amikor meg jött az ellenség, akkor Istent kezdték keresni. Ez úgy tűnik, az emberi természetből fakadó probléma. Azt gondolom, ezért fontos minden jóért folyamatosan hálát adni Istennek.
TörlésSzerintem Istennek ez nem dilemma, miután nem ilyen módon akar megáldani bennünket. Nem akar többet adni annál, legalábbis ami a földi kincseket illeti, mint amire szükségünk van. Ismeri a szükségünket, mi azonban mindig többre vágyunk, mint a szükségünk:
Törlés"Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak.
25.
Azért azt mondom néktek: Ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől, mit egyetek és mit igyatok; sem a ti testetek felől, mibe öltözködjetek. Avagy nem több-é az élet hogynem az eledel, és a test hogynem az öltözet?
26.
Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok-é azoknál?"
Lehet. A helyzet szerintem nem ilyen egyértelmű, Isten számos esetben megáldott embereket messze sokkal több anyagi jóval, mint amire valaha is szükségük lenne. Más esetben pedig előfordult, hogy valaki nem kapja meg azt sem, ami ahhoz szükséges, hogy ne halljon éhen. Nem akarok okoskodni akarok ezzel, csak felvetettem a problémát. :)
TörlésSziasztok,
VálaszTörlésén azt gondolom, hogy nem szabad előre szaladni, még nincs itt a messiási kor. Isten nem véletlenül osztotta meg az emberiséget nyelvek és nemzetségek szerint. A kultúrák és népek közti határokat jobb tiszteletben tartani. A birodalom építés és a korlátok ledöntése eddig soha nem járt pozitív eredménnyel, még ha Isten meg is engedte egyfajta ítélet eszközeként.
Én az Európai Unióval kapcsolatban is szkeptikus vagyok. Igaz, hogy ami most van, az jobb, mint a korábbi folyamatos háborúság, de nekem úgy tűnik, hogy Európa építői nem akarnak a mostani állapotnál megmaradni, illetve maguk a folyamatok is abba az irányba hajtják az egész projektet, hogy előbb-utóbb fel fog emelkedni egy domináns hatalom, amihez képest mindenki más periféria lesz, és újra a birodalomnál fogunk tartani.
Szerintem a keresztényeknek a határok és a nemzetek önazonosságának megtartása mellett kell letenniük a voksukat, hangsúlyozva és előmozdítva a nemzetek barátságát - az egyetemes egyház hidat tud építeni nemzet és nemzet közé.
---
A Menhely gondnoknőjének a Sytkával való beszélgetéséhez annyit tennék hozzá, hogy az Ószövetség tele van olyan kijelentésekkel és ígéretekkel, amelyek előrevetítik a nemzetek üdvösségét. Nincs semmilyen ellentét vagy inkonzisztencia ezen a téren az Ószövetség és az Újszövetség között. Izrael Isten választott népe, minden neki adott ígéretet Isten be fog teljesíteni, Isten hűséges és nem változik. De emellett Istennek a nemezetek számára is van üdvözítő terve (ez hitem szerint az egyházon keresztül ill. a nemzetek maradéka számára a messiási korban valósul meg).
Ismétlem tehát, ez nem valami Újszövetségi tanítás, hanem Isten Ábrahám elhívásakor egyértelműen bejelentette, hogy benne és rajta keresztül minden népet meg fog áldani - tehát ez az egyik legősibb ígéretek egyike, pontosan a kiválasztott nép története csírájában már ott van ez az ígéret, még mielőtt Izrael létrejött volna!
Még annyit tennék hozzá saját bejegyzésemhez, hogy az emberiség nemzetségek, nyelvek szerinti megosztása nem azért történt, hogy nekünk rossz legyen, hanem ez a megosztottság hozzájárul ahhoz, hogy a gonoszság ne tudjon szabadon teret nyerni és abszolút uralomra jutni. Ősi látás, hogy a történelem végén megvalósul majd az új bábel, ami azonban nem a javunkat fogja szolgálni, hanem a gonoszságnak és az elnyomásnak egy soha nem látott mértékét fogja elhozni, valamint Isten ítéletét fogja rászabadítani erre a földre. A keresztények ezt a folyamatot nem szabad, hogy támogassák, hanem pont fordítva!
TörlésTe Steve, ha te más nemzetekről hallasz, akkor csak el nem szabaduló gonoszságra, világvégés elnyomásra meg új babiloni birodalomra tudsz gondolni?
Törlés