A nemzetekhez való viszony tekintetében az előző részben ott hagytuk abba, hogy az Ószövetség kettős hozzáállást tanúsít: egyrészt politikai-vallási értelemben veszélyt lát és elkülöníti Izraelt, Isten választottait a többi néptől, másrészt mégiscsak érezteti a zsidósággal, hogy az üdvösség nem csak az övék. Mit mond az Újszövetség?
Volt egy kis mondatom az előző bejegyzésben, amit megismételnék. Ha valaki a Szentírást áttekinti azért, hogy a népekhez való viszony kérdésére választ keressen, bizonyos értelemben kétszer járja be ugyanazt az utat. Az Ószövetség pogány népek iránt mutatott ambivalens szemléletét egy furcsa megállapításban összegezhetjük: az ószövetségi nép elzárkózik, hogy így legyen nyitott az idegen nemzetek felé. Elzárkózik politikai-vallási értelemben (valamikor kevés sikerrel), megőrizve saját "belső tisztaságát" és integritását, aztán nyitottan gondolkodik, hogy az általa tisztán tartott értékeket megossza a többiekkel. Eszkatologikus szemszögből pedig egyértelműen a nyitásról szól a Biblia első fele: a végidőkben Jahve mindenkit invitál magához.
Az Újszövetség mintha ismét bejáratná velünk ugyanezt a távot. Bár Jézussal elkezdődnek az utolsó idők, de úgy néz ki, mintha Krisztus partikulárisan gondolkozna: nem lépi át a zsidóság kereteit, sőt kijelenti, hogy küldetése "Izrael házának elveszett juhaihoz szól" (Mt 15,24). Még tanítványait is arra kéri, pogányok házaiba ne menjenek be (Mt 10,5). És mégis: csodálja a pogány századost, jó színben emeli ki a samáriai leprást, illetve segít a kánaáni asszonynak. Végül változik a paradigma: földi küldetése végén már azt parancsolja az övéinek, hogy "minden népeket" tegyenek tanítványokká. Az evangéliumokból tehát ugyancsak egyfajta kettősséget, illetve fokozatos kibontakozást látunk, mely a nyitottság felé mutat, akárcsak az ószövetségi teológia.
Jézus apostolai és első követői pedig elzárkózva, kelletlenül látnak a feladathoz. Ők is "belül" akarják tartani a dolgokat, nem szeretnének a partikulárisból univerzálisat építeni. Az üldözés hatására azért csak kijutnak Jeruzsálemből, először Samáriába. Aztán Fülöp már egy etióp komornyiknak hirdeti az evangéliumot, végül a pogány Kornéliusz házában Péter azzal szembesül, hogy Isten már "előtte megérkezett" a századoshoz és foglalkozott vele. A többit ismerjük: hamarosan érkezik Pál, és teljesen szélesre tárja az ajtót, míg történelmi léptékben a pogányság lesz a kereszténység meghatározó része, és az új hit a zsidóságtól elszakadva terjed tovább. Azt pedig látjuk, hogy Kr.u. 313-ban Nagy Konstantin többek között azért is választhatta a kereszténységet, mert az mindenféle nemzet és ember felé elfogadónak és toleránsnak mutatkozott, ellentétben a vetélytársnak számító szellemi mozgalmakkal, például a kor népszerű Mithrasz-kultuszával.
Röviden összegezve ezt a rendkívül gyors "átrohanásunkat" az egész Szentíráson, a jelek mind az Ó- és az Újszövetségben arra mutatnak, hogy a történelem előrehaladtával az evangélium egyre szélesebb körhöz akar eljutni, ami egyre nagyobb nyitottságot igényel a kereszténynek gondolkodásában és hitgyakorlatában egyaránt. Nem ismerek olyan domináns, bibliai teológiai tendenciát, ami globális méretben az egyház bezárkózását és az "odakintiek" elzavarását, kizárását támogatná. Szerintem a biblikus gondolkodásmód éppen a zártságból a nyitottság felé halad.
Ezt a gondolati szálat továbbépítve szeretnék eljutni bizonyos konklúziókhoz a következő részben, a témát lezárva.
Egyetértek a cikkel abban a tekintetben, hogy a Biblia és a keresztény hit univerzális, minden ember számára elérhető, mindenkit meg akar szólítani, mindenki számára üdvösséget hirdet, és mindenkit integrálni képes, aki az igazságot befogadja, bármilyen háttérből és vallásból is érkezzen. A keresztények mindenki felé ki akarják fejezni a krisztusi szeretetet, hirdetni az örömüzenetet. Ugyanakkor azzal is tisztában kell lenni, hogy pontosan azzal, hogy a kereszténységben a bibliai igazság az integráló erő, mindenkit, aki ezt az igazságot elutasítja, ki is rekeszt ebből a közösségből. Vagyis a bibliai hit ilyen értelemben egy megosztó valóság, ahogy ezt Jézus világossá is teszi.
VálaszTörlésTovábbra is úgy gondolom, hogy a bibliai hit univerzalitását és nemzeti kultúrákat áthidalni képes integráló képességét nem szabad összekeverni a modern, világ által propagált globalizációs szemlélettel, a határokat, etnikai és nemzeti, vallási identitást eltörlő vagy meghaladni, azokat összeolvasztani akaró gondolkodásmóddal (legyen akár az birodalmi jellegű, akár csak humanista-multikulturális megközelítés) - hiszen ennek alapja nem a hit vagy a bibliai igazság, hanem pontosan az ellen tevékenykedik. A keresztények hisznek abban, hogy az egész emberiség egy vérből teremtetett (legalábbis aki nem evolucionista vagy spiritualizálja el Noé történet ;)), de észre kell vennünk, hogy világ főideológusait egyáltalán nem ez a gondolat vezérli.
Különösen problémásnak tartom a rendszerszinten szorgalmazott az etnikai keveredéssel szükségszerűen együtt járó erőltetett vallási és világnézeti szinkretizmust, amely a felfogásbeli és hitbeli különbségeket el akarja homályosítani. Ez az igazságot is relativizálni akarja és végső soron minden határozott (és emiatt megosztó) identitás felvállalását kárhoztatja (a bibliai keresztény hitet nagyjából ugyanabba a kategóriába sorolva, mint az iszlám fundamentalizmust).
Steve, én sem állítottam azt, hogy a globalizációt össze kell keverni a hit univerzalitásával, ámde a globalizáció kedvezhet a hit terjedésének. Éppúgy, ahogy vallási szinkretizmusról sem volt szó: a kereszténységet egy globalizálódó világban hirdetjük úgy, hogy az közben megőrizze önmagát.
TörlésA vallási szinkretizmust én is elutasítom, de azt is tapasztalom, hogy főleg a konzervatív gondolkodásra erősen hajló keresztények olyasmit is értenek ezen a fogalmon, amit nem kellene annak nevezni. (Sokaknak például a vallási párbeszéd, vagy esetleg az a tény, hogy vannak közös ügyek, melyben akár össze is foghatnak a vallások egymással, máris szinkretizmust jelent!)
Nem tudom konkrétan kik azok, akik a határozott identitást összemossák az iszlám fundamentalizmussal, én ilyen emberrel még nem találkoztam. (Eleve azért sem, mert az identitás az ÉN jellemzője, egy azt leíró halmaz, azaz perszonális fogalom, az iszlám fundamentalizmus pedig egy érzelmi alapokon álló, konkrét világvalláshoz kötődő jelenség).
Az nagy kérdés, hogy az etnikai keveredés mindig szükségszerűen elvezet-e vallási szinkretizmushoz? Szerintem nem, bár kétségtelen erősítheti ezt a lehetőséget, hiszen a különféle etnikumokhoz tartozók más hátterük miatt más ideológia vagy vallás követői lehetnek. De mégis csomó ellentapasztalattal is rendelkezünk. Erre éppen az iszlám a "jó"(?) példa: a muszlimok többsége a multikulturális Európában is csak muszlimokkal házasodik, maga a muszlim közösség pedig gettósodásra hajlamos. S egyébként a kereszténynek is pontosan így járnak el: a legtöbb keresztény fiú keresztény lányt vesz feleségül, sőt van amikor a felekezetiség is preferált a házasságkötéskor. Én úgy látom, az "etnikai keveredés" alaphangon a pluralizmusra erősít és nem a szinkretizmusra: európai kontextusban azt az alapvető értéket teszi hangsúlyosabbá, hogy a különféle nézetek egymás mellett élnek.
Az "etnikai keveredésnek" ezen felül vannak előnyei is, de ezeket a túlzottan konzervatív és a kereszténység jövőjéért (sokszor jogosan) aggódó látásmód rendre elfelejti felemlegetni. Az egyik ilyen érték, hogy egy etnikailag sokszínűbb társadalom egyrészt általában toleránsabb a másként gondolkodókkal szemben, mint egy homogenizált, másrészt a sokféle kulturális érték és látásmód színes kavalkádjában mindenki könnyebben alakíthatja ki a saját "boldogságportfólióját", mint egy uniformizált kontextusban.
Ráadásul én azt látom, hogy az igazi kereszténység nemhogy nem fél a sokszínű társadalomban, hanem az a kihívás, hogy mindenféle emberhez és társadalmi viszonyhoz alkalmazkodnia kell, meg is edzi: erről van már tapasztalatunk az óegyházban is, amikor az ideológiailag nagyon terhelt és millió eszmét felvonultató Római Birodalomban a kereszténység volt az, ami mindenkit meg tudott szólítani. Erről írtam a bejegyzésben.
Nem tagadom a veszélyeket, csak azt látom, ha állandóan abban vagyunk érdekeltek, hogy azokat hangsúlyozzuk, akkor elszalasztunk sokféle esélyt, hogy az evangéliumot egy plurális társadalomban megszólaltassuk.
Szia Sytka,
Törlésmeglepő módon én általában egyetértek a fentiekkel, és ha speciel a túlzott bezárkózás lenne a probléma Európában, akkor talán én is ezeket írnám. De most azt gondolom, hogy most az inga nem az intolerancia, hanem a túlzott és elvtelen összeborulás irányába lendünt túl Európában - szerintem Magyarország ezen a téren egy kiegyensúlyozottabb álláspontot képvisel, ami viszont egyértelmű támadások kerszttüzébe került. Éppen ezért én másra tenném a hangsúlyt (pl. keresztények ne féljenek és szégyenkezzenek védeni ezt a tradicionális álláspontot).
A különféle identitások által képzett határok elmosására szeirntem a vezető politikusok és a vezető média hozzáállása kiváló példa - amikor állandóan azt halljuk, hogy az "iszlám a béke vallása", a liberális média által celebrityként ünnepelt Pápa mekka felé fordulva mondja el az imáját, az amerikai elnök nem meri az iszlám terrort még csak problémakélnt sem azonosítani, miközben a meg nem született gyerekek életét féltő és normális családmodellért síkra szálló keresztények szélsőségként vannak beállítva. Ennek nyilván az a célja, hogy a nyugati emberek a saját, tradicionális kultúrájukat határozott módon védő embereket szélsőségesnek, a más kultúrák szélsőségeseit pedig minél inkább elfogadhatónak lássák.
Szerintem érdekes észrevétel az, hogy mintha lenne egy (tudatos vagy csak a globalizációból természetes módon fakadó) törekvés arra, hogy a világ minden helyén olyan csoportokat erősítsenek/hozzanak helyzetbe, amelyek az adott kultúra hagyományos berendezkedését igyekeznek fellazítani - az USA-ban a szélsőséges liberalizmust, Európában szintén ezt és az iszlámot, az iszlám világban a káoszt (úgy tűnik, nincs jobb oda), Kínában a kereszténységet és vallási kisebbségeket (de nem a kereszténység miatt, hanem mert ezzel látják a legjobban fellazíthatónak az adott társadalmi rendet), stb, miközben egyértelműen emelkedik fel egyfajta modern, globális, határok nélküli kultúra, aminek alapja a technológia, világmárkák, az erkölcstelenség és az elvtelen tolerancia, a kultúrák és vallások egyenlősége (ez nem a törvény előtti egyenlőséget és lelkiismereti szabadságot jelenti, hanem azt, hogy nekem keresztényként is kutya kötelességem lenne más vallásokat egyenrangúnak tekinteni).
Én mindezt rendkívül gyanakodva figyelem - miközben természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ez a fajta gondolkodás pontosan a megbélyegzett kategóriába tartozik. De mégis azt gondolom, hogy az egész egy rossz dologba fog kifutni, mivel a egyértelműen az evilág szelleme erőlteti ezt a folyamatot.
Steve, jó dolog, hogy ésszerűen és gyakorlatiasan gondolkodsz, ne hagyd abba.
TörlésTény, hogy Jézus idejében „evilág szellemét" elvben már legyőzöttnek, de a gyakorlatban még irányítónak tartották. Másképp nehéz lett volna megmagyarázni az első keresztények mártíromságát. Ők azonban többnyire maguk a kiválasztottak voltak. Jézus egy szóval sem mondta, hogy a gójokon evilág fejedelme uralkodna valaha, bármilyen értelemben.
Mohamedet nem kozmikus összeesküvésnek, hanem a 600 táján élt keresztények töketlenségének köszönhetjük. Ha nem hagytak volna óriási betöltetlen hatalmi vákuumot maguk körül, Mohamednek nem lett volna mit betölteni. Történelmileg: a perzsa és a bizánci birodalom kölcsönösen kimerült a tartós csatározásokban. A Nyugat-Rómát megbuktató barbárok gyagyák voltak a szentháromság befogadásához, a keleti keresztények szintén, ez a „monofizita" kor. Róma és Bizánc kölcsönösen szidta egymást és a monofizitákat, akik közül a keletiek inkább Mohamedre szavaztak. A Korán világosan megfogalmazza Mohamed nézetét, miszerint Istennek nincs fia, mert ez abszurdum. Az szír és egyiptomi keresztényeknek ezért úgy tűnhetett, hogy az iszlámmal szövetkezve megfogták Allah lábát. Ma már látják, hogy ez tévedés, de ez ebben a formában még mindig nincs kimondva.
Meglepő, hogy evilág fejedelme helyett mennyi probléma ősoka az emberi hülyeség.
„hamarosan érkezik Pál, és teljesen szélesre tárja az ajtót, míg történelmi léptékben a pogányság lesz a kereszténység meghatározó része, és az új hit a zsidóságtól elszakadva terjed tovább"
VálaszTörlésAz új hit sosem szakadt el a zsidóságtól. Érzelmileg talán igen, hiszen az ójudaisták üldözték és kiátkozták az újjudaistákat. Logikailag, teológiailag és szentségileg azonban hogyan szakadhatott volna el a zsidó Jézus zsidó apostolai által terjesztett messiáskövetés az egészhez alapul szolgáló judaizmustól? Az alapvető fogalmaink keveredtek össze-vissza. A zsidóság ma két formában van jelen a világban: 1. a Messiást ma is váró, vérségi-vallási-kultúrrasszista szellemi arisztokrácia világuralmi törekvéseként; 2. a Messiást Jézusban felismerő és követő befogadó, demokratikus, egyetemes zsidó világuralmi törekvésként.
Más megközelítésben: a 3 ábrahámtól eredő világuralmi mozgalomból kettő zsidó. A zsidó-keresztény ellentét létező és kölcsönös feszültség két, hangzásra teljesen különböző közösség között, ám tartalmi értelemben zsidó-zsidó belső ellentét.
Ha ebben a kérdésben elkezdünk tisztán látni és beszélni, máris használunk a világnak.
Laci, az elszakadást intézményes, sőt teológiai-liturgikus értelemben értettem, a zsidóságon pedig nem Jézus nemzeti hovatartozását, hanem inkább a judaizmust, mint vallási rendszert gondoltam. Természetesen a keresztény hit mind a mai napig kötődik a zsidósághoz, nagyon is és persze még a judaista hatások is kimutathatók benne.
TörlésUgyanakkor az első század után a pogányság kezd dominálni a kereszténység testén belül, ők lesznek a meghatározó elemek, és a hatóságok számára is egyre inkább megkülönböztethető vallássá válik a kereszténység. Éppen ezért tudják majd üldözni, mert már nem egy judaizmus alá tartozó vonást, hanem a "religio licita"-tól elváló, önálló vallást ismernek fel benne.
Sőt, történelmi léptékben az elszakadás kapcsán sajnos azt is tapasztaljuk, hogy a kereszténység végül szembefordul a zsidósággal, s a zsidókat "krisztusgyilkosnak" nevezi. Hosszú és bonyolult, szövevényes történet ez, de tény, hogy amit kereszténységnek nevezünk, az bár a zsidóságon nyugszik és a mai napig hordozza annak jegyeit, mégis messze sodródik tőle.
Van ebben valami, csak talán pontosabb kifejtést igényel. Praktikus hasonlattal: ha a szomszédban elmegy az áram, a szomszédban lakó testvérem átjön hozzám, bedugja a hosszabbítóját a konnektoromba, majd elkezdi használni az áramomat, nevére íratja a konnektoromat, és fizeti a vele járó számlát, akkor hasonló helyzet alakul ki.
TörlésEgy idő múlva én szívesen kihúznám a konnektorból a hosszabbítóját, csakhogy már nem rendelkezem felette, nem tehetem meg. Ő nagy hangon magáénak vallja a hosszabbítón keresztül nyert áramot, nem akar emlékezni rá, hogy a konnektor a szomszédban van. Ebben a helyzetben nem igazán lehet megmondani, hogy ki a konnektor jogos tulajdonosa, és ki az áram jogos felhasználója. A megoldás: szembenézni a felemás helyzettel, és rájönni, hogy az semmilyen módon nem tehető nem felemássá, továbbá hogy az áram egyikünké sem, hiszen mindketten kívülről kapjuk.
Abba kellene hagyni az úgynevezett zsidók és az úgynevezett keresztények felosztás használatát, mert ez nem felel meg a tényleges helyzetnek. Az úgynevezett zsidók nem jobban vagy kevésbé zsidók az úgynevezett keresztényeknél, ezt a mesét csak az elvilágiasodó sorozatfogyasztók veszik be.