Az egyház "láthatósági mellényéről"

A heves indulatokat kiváltó menekültügy kapcsán erősen kifakadtam az előző bejegyzésben az egyház hozzáállásával kapcsolatban. Bocsánatot kérek azoktól, akiknek ez sértő lett volna, és utólag visszaolvasva valóban túl keményen fogalmaztam meg a véleményemet. Igazságtalanul kemény voltam olyan nagyegyházi projektekkel és emberekkel szemben, akik a maguk módján mindent megtesznek a menekültekért, amiért utólag is elnézést kérek. Időközben az egyházak tevékenysége végre egyre láthatóbbá válik a segítségnyújtásban (gondolok itt például a Katolikus Kharitasz jól kivehető tevékenységére), de mégis azt gondolom, a világ felé mutatott kommunikációnkon bőven lenne mit javítani.

A kereszténység nem a társadalom megjobbításáért létezik, de kétségtelenül kijelenthetjük, ha semmit sem tesz a társadalomért, akkor az ugyanannyira elhibázott lépés, mintha saját küldetését félreértve csakis egy jobb világ megteremtéséért fáradozna. Teljesen természetes vagy annak kellene lennie, hogy humanitárius katasztrófák esetén az egyház megmozdul és erőforrásainak megfelelően segítő kezet nyújt. 

A kérdés az, milyen módon legyen nyilvános ez a segítségnyújtás? Az érthetőség kedvéért idézem Jézus szavait, aki az adakozás kapcsán a következőket is mondta:

"Amikor tehát alamizsnát adsz, ne kürtöltess magad elõtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsérjék õket az emberek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te pedig, amikor alamizsnát adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adakozásod titokban történjék; a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked." (Máté 6,2-4)

A helyzet világosnak tűnik: ha valaki adományt nyújt át a szegényeknek, azt ne feltűnően, a figyelmet önmagára terelve tegye, hanem szinte öntudatlanul. A kortörténetből tudjuk, hogy a jámbor izraelitát három gyakorlati dolog jellemezte: az imádság, a böjt és az alamizsna. Mivel a közfelfogás szerint a szegény ember sorsát Isten saját ügyének tekintette, az alamizsnaadás különösen is kifejezte azt az irgalmasságot, amivel Isten lehajol a nélkülözőkhöz. Ebben a mozdulatban tehát két szereplő létezik: a szükségre szoruló szegény, és a szükséget betöltő Isten. A relációban Istent az adakozó ember képviseli, akinek el kell halványulnia, háttérbe kell kerülnie, hogy az adakozó személyében maga Isten válhasson felismerhetővé. A farizeusi hozzáállás éppen ezt az "elhalványulást" iktatta ki: az ilyen adakozásban a farizeus személye vált a leginkább láthatóvá, miközben a rászorulók másodlagos jelentőségűek lettek, Isten pedig gyakorlatilag kimaradt a képből.

Jézus azzal a felszólítással, hogy az adakozás "titokban" történjék nyilván nem arra céloz, hogy senkinek fogalma se legyen arról, hogy az adomány milyen forrásból érkezik - inkább a fenti magatartás lehetőségét akarja kiküszöbölni. Tehát az adakozó lépjen hátra, ne önmaga fényét akarja felragyogtatni, "álljon kívül a saját jótettein" (Ortensio da Spinetoli), minden hátsó szándék nélkül nyújtson segítséget.

Úgy látom, sokan vannak a hívők között, akik mintha végletszerűen értelmeznék a titkos adakozást. Azt gondolják, ha az egyház jól láthatóan jelen van egy olyan katasztrófahelyzetben, mint például a jelenleg zajló menekültáradat, akkor máris kürtöltet maga előtt és a segítségnyújtása Isten szemében haszontalanná válik. Pedig az egyértelmű jelenlét nem kürtöltetés! Meggyőződésem, hogy az egyház úgy is képes határozottan ott lenni a segítségnyújtásban, hogy a figyelmet közben Istenre irányítja és nem önmagára. A fent idézett, Máté által írt szakasz előtt Jézus a következőket is mondja a nyilvánosságról:

""Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat." (Máté 5,16)

Ebből számomra egyértelműnek tűnik, hogy amikor az egyház jót tesz, az nem történhet a nyilvánosság megkerülésével. Éppen ellenkezőleg: nyilvánosan, az emberek előtt kell a jót tenni, mert Jézus szavai szerint az ilyesmi Istenre irányíthatja az emberek figyelmét.

A feladatot tehát úgy lehetne összefoglalni, hogy az egyház egyértelműen és világosan jelen legyen a világban, jól láthatóan tegye a jót, de olyan módon, hogy közben a figyelmet ne saját magára, hanem Istenre irányítsa. Ha úgy tudunk láthatóak lenni, hogy közben mégis "elhalványítjuk" magunkat és megengedjük, hogy a figyelem a szegényekhez lehajoló Istenre essen, akkor szerintem elértük azt a célt, amit Jézus elvár tőlünk. Egyébként az első századok egyháztörténetéből jól látszik, hogy a kereszténység üldözése alatt sokaknak feltűnt a hívők szociális érzékenysége. Miközben a világ kegyetlen volt az egyházzal szemben, az egyház a kegyelmet gyakorolta (vagyis a charitast), azaz a karitatív segítségnyújtást, és erről bizony ismert volt a kívülállók szemében.

A menekültügyben eddig zajló egyházi kommunikációból én éppen a fenti egyensúly hiányát olvastam ki. Ha a széles nyilvánosságról volt szó, az egyház ismert emberei többnyire elzárkózó, inkább elutasító hangot ütöttek meg a menekültekkel kapcsolatban. A másik oldalon pedig a karitatív akciók "fű alatt", magánemberek egyébként hasznos munkája révén, szó szerint látens módon zajlottak.

Véleményem szerint a helyes kommunikáció az lett volna, ha az egyház igenis jól látható módon kiáll már az egész katasztrófahelyzet legelején, mint a hegyen épült város, amit mindenki észrevesz, de a segítségnyújtásával nem a maga teljesítményére, hanem a könyörülő Istenre irányítja a figyelmet. Nos, az előző hetek egyházi kommunikációjában én nem fedeztem fel, hogy ez megtörtént volna, és az előző, túlzottan éles bejegyzésemben ennek a fájó hiánya miatt háborogtam.