Az előző két részben azt próbáltam átgondolni, hogy az Ó- és az Újszövetség kontextusában milyen hozzáállást tapasztalhatunk Isten és az övéi részéről a különféle nemzetek felé. Bizonyos értelemben kétszer jártuk be ugyanazt az utat, és a kezdeti befelé forduló állapotból egy kifelé nyitott, másokat invitáló, a többi népet Krisztus felé ösztönző attitűdöt olvastunk ki. Vajon ez jellemezte az egyházat saját történelme során?
Ha a Szentírás nem csak deskriptív, hanem normatív is számunkra, akkor a bibliai hozzáállás az egyház magatartását is szabályozza. Vagy legalábbis: így kellene lennie. De tényleg azt tapasztaljuk, hogy így is volt az egyháztörténelem során? Nyitott volt az egyház más nemzetek irányában? Villámsebesen - mert egy blogbejegyzés finoman szólva is alkalmatlan a komplett egyháztörténelem részletes kifejtésére - szaladjunk át a saját múltunkon, ezt a kérdést szem előtt tartva!
 |
| David J. Bosch |
David J. Bosch súlyos missziológiai könyve, mely az egyház missziótörténetének paradigmaváltásait elemezgeti különféle mélységekben, hat olyan korszakot különít el az Újszövetség utáni időkben, mely jellemezte a keresztények felfogását. Az egyház missziójának, azaz küldetésének hatféle szemléletmódja egyben arra is rávilágít, hogyan közeledtek a hívők a világ népeihez, különböző nemzeteihez és etnikumaihoz. (Megjegyzem, hogy Bosch ezt a "hat korszakos" felosztást Hans Küngtől vette át). Ez a hat korszak a következő:
- A korai kereszténység apokaliptikus paradigmája.
- Az egyházatyák korának hellenisztikus paradigmája.
- A középkori római katolikus paradigma.
- A protestáns (reformációs) paradigma.
- A felvilágosodás modern paradigmája.
- Az alakuló ökumenikus paradigma.
Mind a hat korszak a keresztény hit különféle felfogását takarja, egyben a misszió eltérő értelmezéseit is jelenti. Az előző bejegyzés már említést tett az első pontról, úgyhogy rohamléptekben szaladjunk át a többi ponton! A hellenisztikus paradigmában gondolkodó kereszténység bizonyos értelemben fokozatosan átment a héber gondolkodásból a görögbe, egyben a mozgalmi jellegéből egyre inkább intézményes jellegűvé vált. Ez a zsidóságból a pogányság felé történő elmozdulás kétfrontos háborúhoz vezetett: egyrészt az új vallás védekezett a zsinagógával, másrészt a hellenisztikus vallásokkal és ideológiákkal szemben is. Ám a kétfelé koncentrált szellemi harc ellenére mégiscsak nyitott tudott maradni a nemzetek felé, olyannyira, hogy végül valószínűleg éppen nyitottsága miatt is emelkedett a Konstantin által preferált vallássá. Ne feledjük, hogy a friss kereszténység egy multikulturális, etnikailag, vallásilag, ideológiailag sokszínű közegben is megállta a helyét, és megtalálta a hangot a világgal.
A középkori római katolikus paradigma szerintem zártabb és morózusabb hozzáállást takart. Ráadásul ahogy Bosch írja, Európa szinte "az egész középkor folyamán gyakorlatilag egy önmagába zárt sziget volt, melyet az iszlám választott el a világ többi részétől". A nem keresztény nemzeteket a keresztény nemzetek (bármit is értsünk most "keresztény nemzet" kifejezés alatt) egyszerűen kolonizálták, vagy gyarmatosították, vagyis bekebelezték őket. Amikor a kereszténység más kultúrákkal találkozott ebben a folyamatban, ennek vége gyakorlatilag a különféle népek rabszolgasorba taszítása lett. Nyilván voltak ellenpéldák is, ám a más népekhez való közeledést mégiscsak ez az attitűd határozta meg. Talán nem lesz nagy vita abból, ha ezt a hozzáállást nem tartjuk túlságosan krisztusinak...
A reformációs paradigmában teológiai forradalom is zajlott, mely a hitből való megigazulást és az üdvösség szubjektív voltát kezdte hangsúlyozni. Ennek ellenére közismert mondat, hogy a protestáns teológiában erősödő predesztináció-tan egy idő után megbénította a missziót, a más nemzetek felé való közeledést sok területen (röviden: ha Isten eleve elrendelte kik fognak üdvözülni, azok majd úgyis "bejönnek a templomba", nem nekünk kell "kimenni értük"). Az anabaptisták azonban a protestáns oldalon is tevékenynek bizonyultak, illetve a későbbi pietizmus hozott egyfajta áttörést abban, hogy az egyház nyitott maradjon és az evangéliummal utolérje az embereket. A reformációs felfogás ellentmondásos ebben a tekintetben, nyitott és zárt hajtások egyaránt megtalálhatók benne.
A felvilágosodás modern paradigmájában radikális emberközpontúság, azaz pontosabban észközpontúság köszöntött be. Ebben az időszakban talán azt lehetne mondani, nem az egyház, inkább a felvilágosodás hatása alatt lévő nemzetek voltak bezárkózva a kereszténység elől, egész pontosan kíméletlen gúny és kritika tárgyává tették azt. Mégis, ebben a korszakban zajlottak le az amerikai "nagy ébredések", a metodizmus keletkezése és az anglikanizmusban végbement evangelikál megújulás. 1817-re a misszió ügye az amerikai egyházak nagy szenvedélyévé vált, mitöbb "a külmisszió lett az új ortodoxia". James Cook körülhajózta a földet, története pedig hozzájárult annak a gondolkodásmódnak az erősítéséhez, hogy akkor az evangéliumot is el kell vinni a Földön minden irányban. A nagy missziós társaságok is ebben a korszakban jöttek létre, melyek éppen ezt a célt tűzték maguk elé. Ez eddig nagyon szépnek és keresztényinek hangzik, de a más nemzetekről való gondolkodás szempontjából nem teljesen volt az. A nyugati kereszténység ugyanis - kihasználva a felvilágosodás technikai vívmányait - sajnos átvette azt a felsőbbrendűségtől átitatott észjárást, amit a felvilágosodás magában hordozott. Ennek értelmében a "megtérítendő" nemzetek és népek a korszerű nyugati egyház lelki szemeiben sötétségben, vakságban, babonaságban és tudatlanságban élőkként jelentek meg, akiknek az evangéliummal együtt a nyugati kultúrát is terjeszteni kell. Jó példa erre az Amerikai Missziós Tanács 1816-ból származó célkitűzése, miszerint az indiánokat "nyelvükben angollá, szokásaikban civilizálttá, vallásilag kereszténnyé" kell tenni. A nyugati kereszténység tehát két dologban nem kételkedett: a nyugati értékrend fensőbbségében, és a nem nyugati társadalmak romlottságában. Ez a korszak egyébként nagyon izgalmas a kereszténység és más kultúrák találkozásának kérdését tekintve - érdemes olvasgatni róla. De az biztos, hogy a más népekhez való hozzáállás tekintetében sok szempontból problémásnak nevezhető: nem egyértelműen olyan minta, amit érdemes követni.
Végül az alakuló ökumenikus paradigma mely a felvilágosodás utáni állapotot tükrözi az egymásrautaltság jegyében gondolkodik. Véleménye szerint a misszió tulajdonképpen "Isten odafordulása a világhoz", a más nemzetekhez, a kereszténységen kívülállókhoz. A "világiak" már nem "potenciális megtérítendők" ebben a paradigmában, akiket a hódító egyház szellemi értelemben bekebelez, hanem érzékeny emberek, akiknek üdvösségre van szükségük. Az evangéliumot kontextualizálni kell, azaz az adott ember vagy társadalom élethelyzetéhez igazítva elmondani, le kell tudni fordítani a különféle kultúrák nyelvére. Ezzel kicsit vissza is tért a kör az ősegyházi állapotokhoz abban az értelemben, hogy a kereszténység egy ugyancsak multikulturális társadalomban, egy ideológiailag és etnikailag zsúfolt birodalomban indult útjára - ahogyan a mai, globalizálódó világ is ilyen arcát mutatja. A lényeg azonban, hogy a trendek szerint a más nemzetekhez, más kultúrákhoz tartozó emberhez alkalmazkodni kell az evangélizálás folyamatában.
Itt most befejezem ezt az elnagyolt egyháztörténet áttekintést. Amire szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy a kereszténység bár nem mindig volt sikeres abban, hogy konstruktívan forduljon más nemzetek felé (sőt, sokszor nagyon is otromba módon kezelte a különféle népekhez tartozókat), mindig ott feszítette az a belső igény, hogy valamiképpen odaforduljon másokhoz. Ha a predestináció erős bénító hatását nem számítjuk, a kereszténység jól vagy rosszul, de valahogyan kapcsolódott a körülötte lévő világhoz. A posztmodernben pedig úgy tűnik az a paradigma erősödik, amit a mások felé mutatott érzékenység, az evangélium kontextualizálása jellemez - ez pedig egy sokféle lehetőséget rejtő, izgalmas irány, mely a nyitottságot is feltételezi mások irányában. A jelenleg is zajló menekültáradatban talán jó lehet keresztényként ezt tudatosítani és így gondolni a körülöttünk szaladgáló, más etnikumokhoz és más valláshoz tartozó emberekre. Nem elfelejtve a veszélyeket és a lehetséges buktatókat, az Ó- és Újszövetség alapján, valamint a mai kor missziós paradigmája szerint is az út a nyitottság és a kontextualizált párbeszéd felé vezet.
Ez érdekes volt... kíváncsi lennék, mi lesz az egészből mondjuk két-három száz év múlva, csak sajnos azt már nem fogjuk látni (vagy legalábbis nem így...)
VálaszTörlésEgyébként nemrég ajánlásra megnéztem a Misszió c. filmet, és hát jellemző volt az európai látásmódra, hogy amit az indiánokból bemutattak, az gyakorlatilag csak a csupasz fenekük volt :). Ennyit látott belőlük a hódító nemzet, és ennyire is tartotta őket.
Kedves Laura, Isten hozott!
TörlésÉn is kíváncsi lennék. :-) A Misszió szerintem hibái ellenére jó film, amennyire emlékszem rá - már régen láttam.
Kedves Sytka,
Törléscsak hogy tudd, az inkognitójától megfosztott Gondnoknő vagyok :).
Végülis tényleg nem volt rossz film, de ebből a szempontból kicsit sablonosnak láttam. Érdekelt volna kicsit mélyebben, hogyan voltak képesek látás- és gondolkodásmódot váltani az indiánok, átszoktatni magukat egy teljesen új szemszögre, hátat fordítva a hagyományaiknak.
Jó és végiggondolandó ez a sorozatod.
VálaszTörlésAmikor sajnálkozunk és mea culpázunk az őslakosokkal való tragikus végű találkozásokkal kapcsolatban, mintha nem vennénk észre, hogy ma sem csináljuk jobban. Kulturálisan annyira különbözik a nyugati kultúra minden mástól, hogy a megjelenése elkerülhetetlenül a versenytársak eltűnéséhez vezet.
Vegyük észre, hogy nem csak a keresztények nem kérdezték kb. 100 évvel ezelőttig a különböző őslakosoktól, hogy igazából mit is szeretnének, hanem a „humanisták" ma sem kérdezik őket. Ha nem kell nekik a liberális demokrácia, jönnek a drónok, vadászbombázók, célzott likvidálások. Nyomukban pedig a fogyasztói kultúra misszionáriusai, prédikátorai, vámszedői és bűnözői.
Ez nem 100 éve történt Jézus nevében, hanem ma történik, a humanizmus nevében. Ehhez képest a keresztények tartanak bűnbánatot, és szidják magukat, mint a bokrot. Lehet, hogy a keresztények nem a befogadás elméletileg elképzelhető maximumát tanúsítják, ám befogadóbbak minden más kortárs közösségnél, és egy adott korban ennyit lehet elvárni, nem többet.
Szedjük végre össze magunkat, gatyábacsinált keresztények, és mondjuk ki, hogy minden olyan beavatkozás árt a világnak, deklarált szép értékektől függetlenül, amelyik nem beszéli meg a helybeliekkel, hogy mitől lennének boldogok, hanem kívülről akarja rájuk lőcsölni a boldogságot, hiába kiabálnak szerencsétlenek, hogy nem kell nekik.
Ne akarjuk túlbuzgó úttörő csapatként átvinni a zebrán azt a nénit, aki nem akar átmenni. A muszlim néni nem akar átmenni a nyugati zebrán, törődjünk ebbe bele. Lehet, hogy szerintünk többféle értelemben pocsék neki azon az oldalon, ahol van, de célszerű meghagynunk a szabadságát, mert ha nem hagyjuk meg, semmit sem érünk el, és még haragudni is fog ránk.
Ebből a felfogásból azonban logikusan következik, hogy nyugaton nem kell befogadnunk senkit, aki nem akar nyugati lenni. Ha keleti akar maradni, akkor maradjon és boldoguljon keleten.
Ebben teljesen igazad van!
TörlésA "humanisták" a múlt bűneiért akarnak vezekelni, a keresztény nyugat által elkövetett bűnökért, de ezt legalább olyan mértékű felsőbbrendűség-tudattal teszik, mint amilyennel annak idején e bűnöket elkövették. És tovább duzzasztják a nyugat bűnlajstromát, ami biztosítja, hogy a jövőben is küzdhessünk a lelkiismeret-furdalással.
Teljesen egyetértek, mindenki a maga portáján söprögessen, ne próbáljunk semmit a másikra erőltetni, semmilyen formában. Segíteni persze lehet, feltéve, ha igénylik és jól fogadják a segítséget.
Jó a sorozat, és a végkicsengése szerintem pozitív irányba mutat.
VálaszTörlés"Nem elfelejtve a veszélyeket és a lehetséges buktatókat" - ez viszont nagyon fontos kitétel!