Ahogy a sorozat előző részében ígértem, szeretnék a blogban olyan, egymással is vitatkozó teológusok, kutatók, főként ószövetséges szakemberek véleményének helyet biztosítani, akik vették a fáradtságot, és kialakították saját látásmódjukat a bibliai népirtásról, az Isten által támogatott és elvárt vérengző háborúkról, a szinte megmagyarázhatatlan narratívákról. Nem állítom, hogy egyetértek ezekkel a szerzőkkel, inkább azt mondom, mindegyikük álláspontjában találok gyöngyszemet. Nem hiszem, hogy létezhet kimerítő válasz arra, hogyan fér össze egy jó Isten jellemével embermilliók kitervelt és brutális legyilkolása - én azonban nem is feltétlenül a nagybetűs Választ keresem, hanem egyszerűen csak valamennyire is plauzibilis feleleteket. De át is adom a szót C.S. Cowles-nek, aki San Franciscoban professzorkodik, és a téma radikalitásának megfelelően maga is radikális gondolatokat ápol.
Előfordulhat, hogy a világban az egyensúly megbomlik, amit John Maxwell szingularitási pontnak nevez. Egy kicsivel esik az óceánok hőmérséklete, és a vizek megfagynak. Ha a Föld egy kicsivel máshogy keringene a Nap körül, lehet hogy az élet megszűnne. Radikális változást eredményező szingularitások azonban nemcsak a természeti világban, hanem az emberek világában is előfordulnak. Ezek gyakran személyek köré csoportosíthatók: elég, ha például Ábrahámra, Jézusra vagy akár Kopernikuszra gondolunk. Mindegyikük tevékenységén keresztül egy-egy markáns töréspont realizálódott az emberi történelem folyamában. Ám Jézus maga nem pusztán egy volt az ilyesféle szingularitások között, hanem az emberi történelem abszolút szingularitása, legradikálisabb töréspontja. Mózes és Illés hatalmas figurái az Ószövetségnek - de mégis azt látjuk az evangéliumokban, hogy Jézus az, aki kettőjük között ott áll a hegyen, és megdicsőül. Jézus szerepét nem lehet túlbecsülni sem a teológiában, sem a történelemben. Ahogy Thomas Noble írja: "a teológia... egyedül akkor teocentrikus, ha krisztocentrikus" - vagyis akkor áll Isten a középpontjában, ha Krisztus áll a középpontjában. Ezért Cowles szerint szinte magától értetődő, ha mindent - így az ószövetségi történeteket is - Jézus felől próbáljuk megközelíteni.
Előfordulhat, hogy a világban az egyensúly megbomlik, amit John Maxwell szingularitási pontnak nevez. Egy kicsivel esik az óceánok hőmérséklete, és a vizek megfagynak. Ha a Föld egy kicsivel máshogy keringene a Nap körül, lehet hogy az élet megszűnne. Radikális változást eredményező szingularitások azonban nemcsak a természeti világban, hanem az emberek világában is előfordulnak. Ezek gyakran személyek köré csoportosíthatók: elég, ha például Ábrahámra, Jézusra vagy akár Kopernikuszra gondolunk. Mindegyikük tevékenységén keresztül egy-egy markáns töréspont realizálódott az emberi történelem folyamában. Ám Jézus maga nem pusztán egy volt az ilyesféle szingularitások között, hanem az emberi történelem abszolút szingularitása, legradikálisabb töréspontja. Mózes és Illés hatalmas figurái az Ószövetségnek - de mégis azt látjuk az evangéliumokban, hogy Jézus az, aki kettőjük között ott áll a hegyen, és megdicsőül. Jézus szerepét nem lehet túlbecsülni sem a teológiában, sem a történelemben. Ahogy Thomas Noble írja: "a teológia... egyedül akkor teocentrikus, ha krisztocentrikus" - vagyis akkor áll Isten a középpontjában, ha Krisztus áll a középpontjában. Ezért Cowles szerint szinte magától értetődő, ha mindent - így az ószövetségi történeteket is - Jézus felől próbáljuk megközelíteni.
 |
| Radikális diszkontinuitás |
Jézus egyszer tett valamit egy zsinagógában, ami után meg akarták ölni: felolvasott egy részletet Ézsaiás könyvéből. Ami felbőszíthette a jelenlévőket, hogy Jézus megállt a szöveg idézésében, amikor "Isten bosszúállásának napjához" ért - ezt a részt már nem olvasta fel (Ézs 61,1-2 és Lk 4,18-19). Szellemi értelemben ez a fajta "ítélet előtti megtorpanás" jellemzi Krisztus egész munkásságát, és ez a hozzáállás sok volt a zsidóknak. Itt van valaki, aki nem akar bosszút állni, nem táplál gyűlöletet történelmi ellenfeleivel szemben. Aki rászól saját tanítványaira, akik tüzet kérnek az égből, hogy a betelepített idegen népet, a samáriaiakat elpusztítsák, és még azt is hozzáteszi, nem tudják a Lélek milyen, ami bennük van. Az az Isten, aki Jézusban megmutatta magát, nem adna parancsot népirtásra, hanem megmenti a világot Fián keresztül. Amit Jézus bevezetett, az Isten szemlélésének teljesen új módja volt.
Cowles szerint, ha mi is átvesszük ezt a szemléletet, akkor egy Krisztus-szerű Istenben fogunk hinni, akinek nem célja senkit sem kipusztítani. Az ölés annak a tulajdonsága, aki "emberölő volt kezdettől fogva", a halál maga pedig ellenség. Ezért jogos azt mondani, hogy radikális diszkontinuitás áll fenn az Ó- és az Újszövetség között. A legélesebb pont a két szövetséget tekintve talán a gyerekekhez való viszonyban mutatkozik meg. Az Ószövetségben, a kánaánita eseményeknél mindenkit meg kellett ölni, és ez a kicsiket is érintette, nem csak a nagyokat. Jézusnál azonban a gyerek, mint olyan, példakép, akit tilos bántani, sőt utánozni kell, mert övé a Mennyek Országa.
Összegezve tehát, ahogy John Wesley mondta, Jézus a prizma, amin keresztül a héber írásokat látni és értelmezni szükséges. Ez abból is egyértelműnek tűnik, ahogy maga Jézus használta az ószövetségi írásokat és azt állította, azok róla tesznek bizonyságot. Noha Jézus teljesen tekintély adott az Ószövetségnek, nem mindenben helyeselte. Elvetette a Tóra némely szakaszát, mint ami nem fejezi ki jól Isten szándékát (pl. a válás Mózes szerint). Cowles megjegyzi, hogy Jézus autoritásként, tekintélyként magasodik a Tóra fölé, sőt annak értelmezése fölé is. Érdemes azt is megjegyezni, hogy sok értelmező - Órigenésztől Duane Christensenig - levágta a véres narratívák "külső héjját", azaz a szó szerinti réteget, hogy a mögöttük lévő szellemi igazságra koncentráljon. Egy másik módja, ahogyan az Ószövetség és az Újszövetség közötti diszkontinuitást magyarázzuk, a kijelentés progresszivitása. "Aminek szemtanúi vagyunk a Bibliában, az egy fokozatosan kibomló folyamat, amelyben Isten egyes embereken keresztül munkálkodott. Ezeknek az embereknek a vallásában és a kultúrájában pedig a háború esszenciális tényezőnek számított." - idézi Cowles Colin Chapmant. Példa erre Dávid népszámlálásának esete, ahol az eredeti értelmező szerint Isten, míg a fogság utáni értelmező szerint a Sátán vette rá a királyt a népszámlálásra. Mindez tehát azt is jelenti, hogy a véres történeteket is úgy mesélik el a bibliai szerzők, ahogy ők értelmezték azokat. A "két Józsué" közti távolságot (Jézus és Józsué neve héberül egyaránt Joshua) mi sem mutatja jobban, hogy az ószövetségi az ellenség kiirtását, míg az újszövetségi az ellenség szeretetét kívánja. Mindez persze kritikus kérdéseket vet fel az Ószövetség ihletettségével kapcsolatban. De abban nem tévedünk, ha kijelentjük, számunkra a végső autoritás maga Jézus. Az Ő példájában félreérthetetlenül azt látjuk, hogy Isten nem a bűnösöket semmisíti meg, hanem hagyja, hogy azok a Fiát semmisítsék meg a bűnösökért.
Nos, röviden így lehet összefoglalni C.S. Cowles érveit. Ez a megközelítés - amellett, hogy a kritikusokban egyértelmű tetszést váltott ki Jézus személyének és kegyelmes munkájának hangsúlyozásáért - heves bírálatot is indukált Cowles vitapartnereiben, akik azzal támadták, hogy elveti az Ószövetség hitelességét, és ez semmilyen körülménye között nem lehet jó megoldás - de akkor jó magyarázat sem a "véres történetekre". Nekem is megvan a véleményem erről a megközelítésről, de most inkább lehetőséget hagyok a hosszú bejegyzés után olvasóim számára, hogy leírjátok, mi a ti véleményetek.
Cowles szerint, ha mi is átvesszük ezt a szemléletet, akkor egy Krisztus-szerű Istenben fogunk hinni, akinek nem célja senkit sem kipusztítani. Az ölés annak a tulajdonsága, aki "emberölő volt kezdettől fogva", a halál maga pedig ellenség. Ezért jogos azt mondani, hogy radikális diszkontinuitás áll fenn az Ó- és az Újszövetség között. A legélesebb pont a két szövetséget tekintve talán a gyerekekhez való viszonyban mutatkozik meg. Az Ószövetségben, a kánaánita eseményeknél mindenkit meg kellett ölni, és ez a kicsiket is érintette, nem csak a nagyokat. Jézusnál azonban a gyerek, mint olyan, példakép, akit tilos bántani, sőt utánozni kell, mert övé a Mennyek Országa.
Összegezve tehát, ahogy John Wesley mondta, Jézus a prizma, amin keresztül a héber írásokat látni és értelmezni szükséges. Ez abból is egyértelműnek tűnik, ahogy maga Jézus használta az ószövetségi írásokat és azt állította, azok róla tesznek bizonyságot. Noha Jézus teljesen tekintély adott az Ószövetségnek, nem mindenben helyeselte. Elvetette a Tóra némely szakaszát, mint ami nem fejezi ki jól Isten szándékát (pl. a válás Mózes szerint). Cowles megjegyzi, hogy Jézus autoritásként, tekintélyként magasodik a Tóra fölé, sőt annak értelmezése fölé is. Érdemes azt is megjegyezni, hogy sok értelmező - Órigenésztől Duane Christensenig - levágta a véres narratívák "külső héjját", azaz a szó szerinti réteget, hogy a mögöttük lévő szellemi igazságra koncentráljon. Egy másik módja, ahogyan az Ószövetség és az Újszövetség közötti diszkontinuitást magyarázzuk, a kijelentés progresszivitása. "Aminek szemtanúi vagyunk a Bibliában, az egy fokozatosan kibomló folyamat, amelyben Isten egyes embereken keresztül munkálkodott. Ezeknek az embereknek a vallásában és a kultúrájában pedig a háború esszenciális tényezőnek számított." - idézi Cowles Colin Chapmant. Példa erre Dávid népszámlálásának esete, ahol az eredeti értelmező szerint Isten, míg a fogság utáni értelmező szerint a Sátán vette rá a királyt a népszámlálásra. Mindez tehát azt is jelenti, hogy a véres történeteket is úgy mesélik el a bibliai szerzők, ahogy ők értelmezték azokat. A "két Józsué" közti távolságot (Jézus és Józsué neve héberül egyaránt Joshua) mi sem mutatja jobban, hogy az ószövetségi az ellenség kiirtását, míg az újszövetségi az ellenség szeretetét kívánja. Mindez persze kritikus kérdéseket vet fel az Ószövetség ihletettségével kapcsolatban. De abban nem tévedünk, ha kijelentjük, számunkra a végső autoritás maga Jézus. Az Ő példájában félreérthetetlenül azt látjuk, hogy Isten nem a bűnösöket semmisíti meg, hanem hagyja, hogy azok a Fiát semmisítsék meg a bűnösökért.
Nos, röviden így lehet összefoglalni C.S. Cowles érveit. Ez a megközelítés - amellett, hogy a kritikusokban egyértelmű tetszést váltott ki Jézus személyének és kegyelmes munkájának hangsúlyozásáért - heves bírálatot is indukált Cowles vitapartnereiben, akik azzal támadták, hogy elveti az Ószövetség hitelességét, és ez semmilyen körülménye között nem lehet jó megoldás - de akkor jó magyarázat sem a "véres történetekre". Nekem is megvan a véleményem erről a megközelítésről, de most inkább lehetőséget hagyok a hosszú bejegyzés után olvasóim számára, hogy leírjátok, mi a ti véleményetek.
Az, hogy Jézus kihagyta azt a gondolatot a felolvasáskor, nekem is sok gondot okoz. Több magyarázatot olvastam, de egyik sem volt mindent átütő érvekkel alátámasztva. Így viszont az ember kénytelen a saját szimpátiája és jelleme szerint dönteni valamelyik magyarázat mellett.
VálaszTörlésAz ószövetség vérengzései sosem oknélküliek. A kánaániták írmag nélküli kiirtása sokak szerint teljesen természetes következménye annak a mérhetetlen gonoszságnak, annak a velejéig romlottságnak, ami jellemezte őket.
Ám én ezt képtelen vagyok elhinni. Nem tudom elfogadni, hogy egyetlen ember sem volt a mérhető jóság elfogadható fokán. Nem tudom elfogadni, hogy a gyermekek is megváltoztathatatlanul átivódtak gonoszsággal, és hogy ezzel méltatlanná váltak az életre.
Ám azt hiszem, hogy ha ezeket a történeteket nem úgy értelmeznénk, ahogy eddig, és a vérengzés felelősének nem Istent kiáltjuk ki, akkor elvennénk a kereszténységtől az alapot arra, hogy mások fölött ítéletet mondjon. A keresztények között uralkodó, gyűlölködő tévtanítózás alapjai Izrael honfoglalásában keresendők. Az őslakosok kiirtásának oka ugyanaz, mint amiért ma a másként gondolkodót megbélyegezni és kerülni kell
Sefa, pontosan ezekről a kérdésekről írom ezt a sorozatot. És a lényeg, illetve a központi kérdés nem Izrael felelőssége, hanem Isten jelleme:
Törlés- Istent úgy ismerjük, mint aki nem pusztítja el az ártatlant a gonosszal együtt. Erről szól számos bibliai történet: a gondolat megjelenik Ábrahám alkudozásakor Sodoma és Gomora felett, de Jónás és Ninive kapcsán is. Isten a kicsiket, a gyerekeket, az ártatlanokat nem bántja.
- Ezzel szemben máshol éppen homlokegyenest az ellenkezőjét látjuk, ráadásul (maradva a gyerekeknél) még külön ki is emelve, hogy a kicsiket el kell pusztítani.
Az alapvető kérdés az, hogyan férhet meg egyetlen személyiség jellemében (anélkül, hogy skizofrénnek neveznénk) a legnagyobb irgalmasság és a leghevesebb, brutális gyilkolás hajlama?
Én sem hiszem, hogy az ószövetségi vérengzések ok nélküliek. De mi az okuk? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresek választ - ha vannak egyáltalán.
Válasz biztos, hogy van. :)
TörlésA kérdés az, hogy eljutunk-e hozzájuk?
Illetve el tudjuk-e fogadni, ha radikális változást igényel részünkről?
Ezért számítasz te sokak számára tévtanítónak, mert a posztjaidat olvasva egyből érezni, hogy tabutémákat feszegetsz, melyek mögött ott a veszélye, hogy az eddigi dédelgetett nézeteket meg kell változtatni.
Sytka, fontos poszt ez, még ha teológusok rohama nem is várható. Vagy ha mégis rohamoznak, az érthetőségük nem valószínű.
VálaszTörlésÉn 3 tiszta kiutat látok az Ószöv. keltette zűrzavarból.
1. Isten jó, ezért a vérengésnek is jó célja volt, szükségszerűnek bizonyult. A Biblia légmentesen zárt, szóról szóra elfogadható rendszer.
2. Isten jó, de az ókorban ezt még nem láthatták ilyen kategorikusan, hiszen Jézustól értesültünk róla. Az ókori vérengzők többnyire önigazolóan fantáziáltak, és ez csak őket minősíti, nem Istent. Az Ószövetség félhomályban tapogatózó emberek botorkálása Isten felé, az Újszövetség pedig minőségi ugrás, a Messiásnak köszönhetően.
3. Az Ószövetség elfogadhatatlan, ezért az Újszövetség a levegőben lóg, mindkettő meghaladandó.
Vérmérséklettől és intuíciótól függően szoktuk egyiket vagy másikat választani. A tiszta forgatókönyv előnye, hogy legalább annyit világosan látunk, hogy miről mit gondolunk, és az egyértelmű feltevéseket könnyebb tesztelni. A kevert forgatókönyvek hátránya a gondolati zűrzavar és a tesztelhetetlenség. Sefa fenti véleményét pl. hiába próbálná tesztelni az ember, mert nincsenek benne világos és következetes állítások, Gizikét nem lehet összemérni a gőzekével.
Én a 2. forgatókönyvet tartom valószínűnek és elfogadhatónak. Ugyanakkor nem kételymentesen, mert pl. a mongol történelmet tanulmányozva azt látjuk, hogy aki nem gyilkolt időben, azt legyilkolták, pont. Nem volt magasabb mérce vagy emberi jogi fórum, a győzelem automatikusan szentesítette a győztest. Ha az ókort egy ilyen „ember embernek farkasa" környezetként képzeljük el, bizonyos helyzetekben akár a népirtás is valóban szükségszerűnek bizonyulhatott a célból, hogy megelőzze a Választott Nép kiirtását. Erre azonban nagyon komoly bizonyítékokat igényelek, az esetek 10% talán magyarázható szükségszerűségként. Bizonyíték hiányában pedig maradok a 2. forgatókönyvnél.
2014. október 17. péntek - 12:48
VálaszTörlésSzóval gyakorlatilag szinte biztos, hogy az izraeliták nem gyilkolták halomra a kánaáni népeket (pontosabban a többi kánaáni népet! ). Akár a korai akár akésői kivonulás elméletét fogadjuk el (ha történetinek tekintjük az exodust, de ezt én sem firtatnám) akkor is 250-500 év körüli idő alatt került az egész föld az izraelita törzsszövetség hatalmába.
A Bírák könyve elég reálisan leírja, hogy “izrael törzsei” jórészt a földművelésre alaklamatlan hegységeket tudták megszerezni, továbbá hogy Hácor kánaánita városa leigázta és adóztatta at északi törszeket…maga Jeruzsálem is csak Dávid alatt került “zsidó” uralom alá, és momentán még a Templomhegyet is pénzért vette meg (!!!) a jebuzeus Ornántól.
A Bírák könyve világosan leírja, hogy olvadtak össze a népek és törzsek, és hogy még évszázadok múlva is nagy pogány szigetek maradtak pl. Megiddó.
Ez nem éppen azt támasztja alá, hogy az izraeliták gyorsan elfoglaltak mindent, kiirtottak mindenkit “juhig és ökörig kardnak élivel ” majd benépesítették gonosz lakóitól megtisztított Földet(Erec Jiszráél) ..hanem azt hogy azok a “gonosz pogány kánaáni lakók” az őseik többségét tették ki, több mint félezer éves kompromisszumokkal teli összeolvadási folyamat során, amelyik inkább az “istenek harca” volt, mint etnikai tisztogatás.
(ahogy mi magyarok sem “Árpád népe ” vagyunk genetikailag, persze az is van bennünk, de kisebb frakció.)
Azaz:
1) egy összeolvadásos-asszimilációs modell szerint “vették birtokba” a földet, a kiirtás legföljebb úgy érthető, mint egy népnek kultúrközösségként ás vallásetnoszként való megszüntetése, amennyiben fölvették JHVH kultuszát.
(Érdemes megjegyezni, a mai Közel-Keleten is vallásetnikumok vannak, a szíriai, libanoni, iraki siíta, vagy keresztény, és szunnita lakosság teljesden más paradigmarendszert követ, és nem is házasodik egymással, ahogy az izraeli zsidókkal sem, akik szintén uyganígy vallásetnikumnak tekintik magukat. )
2) Hácort valamikor a Bírák korában, közepe-második fele körül rombolták le arégészeti leletek szerint is ,és azt sem tudjuk kicsodák A Biblia semmit sem mond róla. Pedig a legnagyobb város volt, és a kánaánita civilizáció “New York”-ja a maga közel 40 ezer lakosával. Nagy eséllyel az égei népek voltak, valószínűleg avelük rokon, nem is sémi filiszteusokkal együtt…(tengeri népek)
3) Ornán is szívesen adta el szérűjét templomnak, a Biblia alapján úgy tűnik megtiszteltetésnek vette, hogy Templom lesz rajta.
Vélhetően a “vereséget szenvedett ” istenek nem voltak vonzóak a kánaáni népeknek, szemben Já-val. Az “istenek harcában” alulmaradt isten hívei egyszerűen átálltak a győztes isten táborába. (nem véletlenül volt nagy veszély a válságok idején Baál, vagy a szomszéd népek isteneinek kultusza Izraelre !!!…mert ha JHVH nem segít, akkor ugye lehet hogy mégis Baál a jobb, vagy Táánit, vagy Dágon… )
4) a héber nyelv nem hogy a szomszéd népekétől, de még a földrajzilag elkülönülő főniciaikétól is alig különbözött. Pl. Karthágó pun neve Kart Hádes (“Új Kikötő) mai héberüls is Kart Hádása lenne. Azaz uyganazt a nyelvet beszélő törzsek voltak mind.
Cyprianus voltam, és ugyanazt a kommentet raktam ide, amit korábban a Divinity.szabadosadam.hu blogon
Hát igen. A honfoglalás sztorija a kezdeti háborúskodásból szép lassan átmegy asszimilálódásba. Bennem is megfogant a gondolat már, hogy ez a nagy vérengzés messze áll a valóságtól.
TörlésSzia Cyprianus!
TörlésIgen, én is olvasgattam ezekről az elméletekről, és azt is tudom, hogy a legnépszerűbb és leginkább elfogadott teória szerint egy fokozatos és lassú honfoglalás történhetett, nem "hirtelen lerohanása" az országnak.
Mégis, bevallom őszintén, most a történeti hitelesség (amit egyébként nem söpörhetünk szőnyeg alá felkiáltva, hogy jelentéktelen kérdés) másodlagos az általam felvetett téma szempontjából. Ha el is fogadjuk azok állításait, akik szerint nem történt a szó szoros értelmében gyilkolászás, a bibliai szöveg mégiscsak úgy beszél erről, mint ami helyes, kívánatos, sőt Isten által preferált és áldott megoldás.
Amire én rákérdezek, hogy miképpen kezeljünk erkölcsi szempontból egy ilyen szöveget, mely Jahvet, mint könyörtelen hadurat ábrázolja, akik halomra öleti a gyerekeket, nőket és egész népeket söpör le a térképről. Természetesen mondhatjuk erre azt, hogy Isten mégiscsak Isten, nem szorul ez magyarázatra, neki nem kell bizonygatni a döntéseit. Ezt az ember egy ideig még el is hiszi, de pont azért okoz ez végül mentális fejtörést, mert ennek az ellenkezője is le van írva: vagyis, hogy Isten igazságos, nem pusztítja el az ártatlant a gonosszal együtt, sőt Jézusban testet öltve még fel is szólít arra, hogy szeressük az ellenségeinket.
Történtek persze jobb és rosszabb magyarázatkísérletek ennek feloldására, de én szubjektív meglehetősen gyengének éreztem ezeket. De tényleg nincs más, mint a kognitív disszonancia? Ebbe nem tudok beletörődni, ezért kezdtem bele ebbe a sorozatba.
És mielőtt valaki felvetné, hogy akkor miért nem háborodok fel Isten kegyelmén is, hiszen az is legalább ilyen érthetetlen. Nos, ez igaz, ám a kegyelem szinkronban áll Krisztus személyével, tanításaival, karakterével - itt azért elég nagy az összhang az Atya és a Fiú között. Bár Jézus is tudott dühös, sőt agresszív lenni, de soha nem ölt és nem is akart megölni senkit, és mást sem buzdított erre. Az ószövetségi istenképben viszont egyszerre fér meg egymás mellett a kegyelmes, igazságos és szerető Atya a vérengző, népeket elpusztító, ártatlanokat vízbe fullasztó Atya képével. Engem ez a disszonancia zavar és gondolkodtat el.
Gondolom Te is elfogadhatónak tartod, hogy ez inkább a Sola Scriptura elvén álló keresztények problémája.
VálaszTörlésAz óegyházi írok pl hülyére allegorizálták az Ószövetséget. Amúgy a rabbinikus zsidóság is ezt teszi vagy 2000 éve.
Ha lesz időm, folytatom, most sajnos nincs.
Cyprianus
Én inkább azt mondanám, hogy a Sola Scriptura, illetve a szó szerinti értelmezés csak fokozza a problémát - ami nyilván az allegorikus értelmezéssel bizonyos mértékben csökken.
TörlésKonkrétan és egyszerűen: ha valaki nem tartja reális történelmi leírásnak pl. Józsué népirtásait, az sem bújhat ki a válaszadás elől. A leírtaknak ugyanis van egy erős erkölcsi töltete és óhatatlanul mutatnak egy képet Jahveról. Ezt fentebb a kommentemben megpróbáltam kifejezni. Ha pedig ebből a szemszögből nézzük, tulajdonképpen mindegy, hogy a reális történelembe mi hogyan zajlott.
Cyprianus:
TörlésSzinte jó, amit írsz, mert kellemes a népirtások meg nem történtében hinni. Balzsam a léleknek. De két problémát látok vele: az ember nem szokott népirtást kitalálni magáról, mert a dolog alapvetően nem trendi, és ötezer éve sem volt az. Sajnos az a valószínűbb, hogy amit leírtak, az szebb a valóságnál, a realitás még kegyetlenebb volt. A másik probléma az összeolvadás-elmélettel, hogy nézd meg, ma mekkora az összeolvadás a térségben a különböző vallású népek között. Nulla. A kölcsönös irtogatás annál jellemzőbb. Ez egy ilyen régió. Meleg van, forr az emberek agyvize és a vére. Az északi sarkkörön egymásra lennének utalva, és úgy szeretnék egymást, hogy na.
Laci, a vallási összeolvadás épp annyira jellemző volt akkor, mint az egymástól való elkülönülés. Mást se olvasunk az ÓSZ-ben, minthogy Izrael állandóan kacérkodott a térség vallási kultuszaival, valamikor át is vette a szokásait. Ráadásul látunk olyan jeleket a szövegben is, melyek valószínűleg kánaáni hatásra kerültek oda: erre a nyelvezetük és a tartalmuk egyaránt utal. Egyszóval valóban az lett volna a cél, hogy Izrael elzárkózzon az idegen hitektől, de ez csak részben sikerült neki és bizony sok ponton érintkezett a körülötte lévő világgal.
TörlésLászló, szerintem nagyon félre ért engem. A történelmi kontextusba helyezés nem balzsamozás. A Bírák könyve , a nyelvészet, a régészet, az ókori nem bibliai irodalom tanúként való megidézése nem érzelmi hanem értelmi kérdés.
VálaszTörlésNem azt mondom, hogy a "honfoglalás " során nem voltak kemény dolgok, de Ai vagy Jericho max falvak voltak, Hácort meg nem az izraelita törzsek pusztították el. Ha nem így gondolja, az rendben van, de bizonyítsa is be az ellenkezőjét.
Amúgy sem értem az ellenvéleményét, hisz éppen hogy nem esik messzire az Ön álláspontjától.
A közel-keleten , teljes vereséget szenvedett vallas(etnikum) is csatlakozni szokott a győztes félhez, pl Irak vagy Irán is meglepő sebességet lett síita a XV.- XVII. Század során. Amúgy az ókori irodalomban hencegtek a mészárlásokkal, lásd asszír vagy egyiptomi királyi feliratok.
VálaszTörlés