Ezek a csaták nem azok a csaták - Isten háborúi (3)

Az előző részben egy olyan megközelítéssel találkoztunk, mely kritikával fordul az Ószövetség felé és azt állítja, a véres cselekményeket is Jézus szemszögéből kell vizsgálnunk. Most egy jóval konzervatívabb nézetet szeretnék bemutatni, melyet a témában Eugene H. Merril képvisel, aki a Dallas Theological Seminary ószövetséges professzora.

Merril érdekes megállapítással indítja gondolatmenetét. Észrevétele szerint a történészek a múltat mindig a konfliktusok mentén mesélik újra a jelenben élők számára. A történelem az ilyen vagy olyan háborúk szerint van logikailag felosztva. Oka lehet ennek, hogy ezek az egyébként borzalmas cselekmények izgatják az emberi fantáziát, de az is biztos, hogy súlyos konzekvenciákat hordoznak magukban. A gyakori kérdés a háborúk kapcsán pedig így hangzik: hol volt Isten, és miért engedte meg, hogy ez történjen?

Az Ószövetség olvasásakor ez különösen a "szent háborúknak" vagy "Jahve háborúinak" nevezett csatáknál válik élessé, melynek általában kánaáni és más palesztinai népek, esetleg maguk a zsidók a célpontjai. Merril azonban úgy látja, Jahve háborúi távol állnak a tipikus háborúktól, saját karakterisztikával rendelkeznek és természetesen sajátos céljaik is vannak. Ezek a harcok nem pusztán arra szolgálnak, hogy megmutassák Isten erejét, hanem részei annak a szövetségnek is, amelyet Isten saját népével, Izraellel kötött. Noha a legtöbb témába vágó szakasz a Mózes utáni időkből származik, Jahve háborúiról a Tórában is olvashatunk. A legkorábbi említés az Ex 13,21-22 és Ex 14,26-28, ahol Isten gyakorlatilag vízbe fullasztotta az egyiptomi sereget. Gerhard Von Rad azt írja, hogy az ilyesfajta háborús textusokban találhatunk egy ritmikát, egy struktúrát, ahogyan felépítik őket. A tipikus szerkezet a következő elemek némelyikét vagy mindegyikét tartalmazza:

1. toborzás trombitaszóra
2. az emberek felszentelése
3. áldozat felajánlása
4. Isten jövendölése és jelenléte
5. Jahve utat mutat
6. Jahve háborújának kijelentése
7. a "Ne féljetek!" formula
8. az ellenség elveszíti a bátorságát
9. csatakiáltás (teruah)
10. Isteni "terror"
11. herem (a csata "csúcspontja")
12. "a sátraid" (1Sám 4,10)

A fenti listából most a tizenegyedik pontra, azaz a herem szóra hívnám fel a figyelmet, mely visszatérő kifejezés a témában. A herem a hrm szógyökből származó kifejezés, mely két jelentéssel bír. Az egyik maga a pusztítás, a szent háború, a másik pedig az elválasztás és elkötelezés. Ha belegondolunk, a legtöbb háborús esemény és herem-ütközet az Exodus könyvében és az azt követő eseményekben, azaz az Ígéret Földjének birtokbavételekor történik. Emögött is Izraelnek az Istennel kötött szövetségét találhatjuk. Isten álláspontja az, ha valaki potenciálisan belevinné a vele szövetséges partnert egy szövetségszegésbe - márpedig a bálványimádó népek és kultuszok éppen erre tesznek kísérletet -, az önmagában méltó a halálra. Merril szerint ha valami világos ebben a nehéz kérdésben, az mindenképpen az, hogy Jahve főszerepet játszott a háborúkban. Isten az értelmi szerző, ő segít a végrehajtásban, és a győzelem is Őt illeti. A háború kirobbanásának oka pedig Isten egyik legmarkánsabb jellemvonásához, a szentségéhez kapcsolódik. S mivel Isten szent, amit tesz, az is szent - beleértve a hadviselést.

Ezért és emiatt lesz ez a háború más, mint minden más emberi háború. Ezért hívja a szöveg herem-nek, azaz elválasztáson, elkötelezésen és szentségen alapuló háborúnak. Jahve háborúja tulajdonképpen az egész Szentíráson végigvonul, hiszen a gonosz permanens jelenléte elleni küzdelem egészen addig tart, amíg a végidők zárásaként a Sátán eltűnik a térképről. A herem, mint szent háború tehát alapvetően szellemi nézőpontú küzdelem, ami "alacsonyabb szinten" a fizikai világban is megvalósulhat és történelmi eseménnyé válhat, ahogy azt például Izrael honfoglalásakor látjuk. Izrael ebben a kontextusban Jahve szövetséges partnere és segítője a háborúskodást illetően, ami miatt kiemelkedik a többi nép közül. Izrael feladata Merril szerint nemcsak az, hogy az üdvtörténet folyamán tolmácsolja a megváltás üzenetét más nemzetek felé, hanem hogy véghezvigye ennek folyamatában Isten akaratát is.

Ellentétben Cowles előző részben fejtegetett radikális diszkontinuitásával, Merril úgy véli, igazából csak mérsékelt diszkontinuitásról beszélhetünk, ugyanis a herem, mint szellemi hadviselés az Újszövetségben is folytatódik, csak éppen más formában, nem testi fegyverekkel. Röviden tehát háború az Ó- és Újszövetségben is van, ezért nem érdemes a kettőt élesen szétválasztani egymástól.

Talán mondani sem kell, de ez a fajta megközelítés is egyszerre váltott ki egyetértést, majd erős bírálatot a témában vitatkozó teológusokból. A fentebb említett Cowles azt kérdezte Merriltől, pontosan hogyan közvetíti Izrael a megváltás üzenetét a kánaánitákkal, amikor miszlikbe darabolja és elégeti őket? Vajon milyen következtetéseket vonhattak le ezek az emberek és más népek (mármint akik ezt túlélték) Izrael Istenének jelleméről és vonásairól, aki könyörtelenebbnek tűnhetett, mint Baál, az ő istenségük? Vajon milyen következtetéseket vonhatunk le mi Istenről, ha kegyetlen harcokra buzdítja a saját követőit? A kritikák többnyire ilyen kérdések körül forogtak.

Én ezekre a kérdésekre és felvetésekre most megint nem válaszolnék, inkább hagyom a kedves olvasót kibontakozni a kommentfolyamban. A következő részben az egész problémát ismét egy más szemszögből, mégpedig az eszkatológiáéból fogjuk megnézni.