Ki értelmez helyesen?

Samuel Werenfers bázeli református teológusnak volt egy éles mondata a Biblia értelmezésével kapcsolatban: "Ez az a könyv, amelyben mindenki keresi, és mindenki meg is találja a saját dogmáit". Kétségtelen, hogy az elmúlt évezredekben elképesztően sokfelé burjánzó úton-módon kereste mindenki a maga válaszait a bibliai szövegekben. Hogy mit talált, az már más kérdés...

Nem szükséges most nyakig elmerülnünk a hermeneutika amúgy is kissé száraz - ámde meggyőződésem szerint érdekes - történelmi tablójában. Azonban azoknak, akik érdeklődő természetűek, esetleg foggal-körömmel kapaszkodnak saját értelmezésük exkluzivitásába, egy futó pillantás erejéig jót tehet ha belegondolnak a ténybe, hogy előttük már mindenki mindenhogyan próbálta kezelni a szövegeket, de nem mondhatjuk, hogy a bombabiztos és egyedül üdvözítő megoldást megtalálta volna. Valószínűleg azért sem, mert olyan nem létezik. Rohanjunk át az évezredeken!

Az egész tulajdonképpen már magában a Bibliában is nyomon követhető, ahogy Jézus és az apostolok kezelték az ószövetségi szövegeket. Egyfelől nagyon közvetlen módon, a maga szimpla értelmében közelítették, másfelől azonban már itt megmutatkozott az igény, hogy át is értelmezzék, vagy többszintű szemléletmóddal kezeljék a leírtakat. "Ebből az időből származik az a fontos értelmezési szabály, hogy a Bibliát úgy kell értelmezni, amint az magából a Bibliából, elsősorban az Újszövetségből kiolvasható" - írja Dér Katalin. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a közvetlen technika mellett nem okozott botrányt az sem, amikor a lelki-spirituális értelmezést is alkalmazták. Ez tehát azt mutatja, hogy már a "hermeneutikai őskorban" is egyszerre több szemlélettel közelítettek a textusokhoz.

Az egyházatyák korában (2-5. sz.) megintcsak kétféle technikát látunk. A tipikus értelmezés úgy kezelte a szöveget, hogy az Ószövetségben mintákat, személyeket, eseményeket, dolgokat, tényeket keresett, s ezeknek jövőbe mutató értelmet akart kölcsönözni, mint amelyek Jézusra vagy más újszövetségi dolgokra utalnak. (Néha ezt már túlzásba is vitte...) A másik megoldás, az allegorikus értelmezés ezzel szemben nem a kereszténység találmánya: már Philón is így olvasta az Ószövetséget, hogy valamiképpen összhangba hozza a görög filozófiai gondolkodással. Az allegorikus értelmezés alapja, hogy egy szöveg valójában mást jelent, mint amit első olvasatra látunk benne, másként fogalmazva eltér attól, mint ami a felszínén látszik - vagy legalábbis nem csak azt jelenti, amit szó szerint mond. Mondani sem kell, bár az allegorikus értelmezésnek voltak jó meglátásai, itt is erős túlzásba estek némelyek az egyházatyák közül.

A középkor leginkább egyfajta beszűkülést hozott az értelmezésben, hiszen a Biblia csak a kiválasztott kevesek kezében fordult meg. Ez aztán elvezetett ahhoz is, hogy a szöveget jól csak a teológusok, a hozzáértő klerikális réteg képes értelmezni. Az értelmezésben megnőtt a hagyomány és tradíció szerepe, valamint a tantételek hangsúlyozása - ráadásul az is kimondatott, hogy a "Biblia hiteles értelmezője az egyház".

A reformáció lendülete ezt a becsontosodott rendszert kívánta felszámolni, ezért nem meglepő módon arra a következtetésre jutott, hogy vissza kell térni a Szentírás egyszerű kezeléséhez: a Biblia önmagát magyarázza, illetve a megértéshez szükség van a Szentlélek megvilágosító erejére is. (Egyedül az egyház tehát kevés a jó magyarázáshoz.) A Szentlélek, mint a magyarázatot vezető személy szerepe azonban nem valami éteri vagy misztikus jelenlétre kívánt utalni. A Szentlélek magában a Szentírásban adja a magyarázatot, az alapelv az értelmezésben tehát az, hogy minden szöveget a többi szöveggel összefüggésben kell megérteni: a nehezebben megfejthető helyeket a könnyebben érthetőekkel, a kétértelműnek látszókat az egyértelműekkel. Mindemellett törekedni kell a Szentírás eredeti nyelveinek megismerésére is - az egyszerű értelmezés tehát nem a tanulatlanságot takarta, hanem éppen ellenkezőleg, nagy műveltséget igényelt.

A reformáció utáni protestáns ortodoxia és a későbbi pietizmus egyre inkább visszatért a reformáció előtti állapotokhoz, illetve a verbális inspiráció latba vetésével egy merev, kőkemény szó szerinti interpretálás útját választotta. Ezzel szemben a pietisták az egyéni értelmezést preferálták és arra számítottak, hogy ez majd minden olvasó számára motivációt ad a mind tökéletesebb keresztény életre. A pietizmus ismét egyszerűvé és elérhetővé tette a Biblia megértését mindenki számára, melyet az olvasó a saját szájíze szerint kezelhetett.

Ebbe a békés légkörbe érkezett meg a felvilágosodás kritikai atmoszférája, mely a racionalista értelmezéseket hozta magával. Az értelmezés alapköve az emberi ész lett: a keresztény hit minden elemét (Jézus kettős természetét vagy a csodákat) kritikai szűrőn keresztül vitte át, és ami a racionalitásnak megfelelt, az lett az elfogadható is. Így például a csodákra "ésszerű" magyarázatokat kerestek, ez volt az értelmezés alapfeladata. A 19-20. század történetkritikai megközelítése ezt a szemléletet bizonyos mértékig továbbvitte és bővítette: a történettudományok technikáját kezdte alkalmazni a szövegekre, és ezeken keresztül igyekezett értelmezni őket. Ez egyébként a vadhajtások mellett hatalmas teológiai fejlődést is hozott a megértésben, és feltárta a szöveg hátterét is.

Végül a saját listámon utolsóként a 20. századi egzisztenciális hermeneutikát jelöltem meg, mely leginkább talán Schleiermacher nevéhez köthető. Alapkérdése az, vajon a véges ember hogyan hallhatja meg a végtelen Isten hangját? Schleiermacher szerint a válasz az, hogy ez csak valamiféle elemezhetetlen lelki ráhangoltság szerint működhet: a megértés ezért csak Isten kegyelméből, Istenből kiinduló módon történhet. Az irányzat másik ismert képviselője Bultmann, aki úgy gondolta, a Krisztus-eseményt csak az tudja igazán megérteni, akit létében, azaz egzisztenciájában megérint, a bibliai szerző pedig csak úgy tudta elmondani, ahogyan őt magát is megérintette. A bibliai szövegek ezért véleménye szerint nem történeti dokumentumok, hanem egykori emberek egykori érintettségének dokumentumai, és csak akkor értjük őket jól, ha rekonstruálni tudjuk azt a közeget, amiben ezek az emberek átélték ezt az érintettséget (azaz megtaláljuk a "Sitz im Leben"-jént, konkrét élethelyzetét a szövegnek).

Az értelmezéstörténet áttekintését itt most befejezem - kihangsúlyozva, hogy most csak kutyafuttában szaladtunk végig az eseményeken, kihagyva egy csomó más alternatívát. Számos más irányzat, értelmező felfogás létezik még, mindegyik eltérő hangsúlyokkal és különböző megközelítésben, valamikor egymást kiegészítve, valamikor egymással szembenállva, valamikor egymástól igen távol. Mindennek az egyik legfőbb tanulsága szerintem az, hogy a jelek szerint a kereszténységben sosem volt egyetlen üdvözítő hermeneutikai módszer. A történelemben egymást váltották a különféle technikák, sokszor a régiek köszöntek vissza kicsit más köntösben, vagy az is előfordult, hogy a különféle technikák egymás mellett éltek. Tehát, tisztelt hölgyeim és uraim, hátrébb az agyarakkal azoknak, akik úgy vélik, majd kirakják a pakli tetejére az ászt, és elmesélik a naiv többségnek, mi a helyes értelmezés! Meglehetősen nagyképűnek kell lenni az ilyesmihez, a magabiztosságot pedig semmi sem indokolja az eddigi történelmi tapasztalataink alapján. Ráadásul érdemes azt is hozzátenni, jó esélyünk van arra, hogy ez a fajta diverzitás a jövőben is megmarad. Ahogy Gnilka az újszövetségi teológia kapcsán éleslátóan írja: "az újszövetségi teológia sokfélesége arra tanít, hogy folytassuk az értelmezést abban a tudatban, hogy az végérvényesen lezárhatatlan. Vagyis sohasem lesz vége, és nem is szabad, hogy vége legyen, amíg van Egyház és vannak keresztények". Azt hiszem ezeket a szavakat tényleg csak egyféleképpen lehet értelmezni...