Kilencszázhatvankettő

Ha valakinek nem tűnt volna fel: a tegnapi nap (egyház)történelmi jelentőségű volt. Kelet és nyugat, azaz Kirill pátriárka és Ferenc pápa találkoztak egymással, hogy majdnem ezer év kihagyása után kifejezzék tiszteletüket és nagyrabecsülésüket, sőt együttműködési szándékukat az ortodox és a katolikus oldal felé. Ezt még protestánsként sem lehet szó nélkül hagyni.

Kép innen

Nem kívánok belefeledkezni mély elemzésekbe, erre most azt hiszem nincs is szükség. Amit látunk, az magáért beszél. Csupán azt akartam, ha majd évek múltán visszaolvasgatom a blogom archív bejegyzéseit, a sok provokatív téma között legyen egy ilyen is, amelyben valami igazán különleges eseményről van szó, olyasféléről amit nem láthat minden nap emberi szem. Ez pedig tényleg az. Történelmi pillanat, melynek jelentősége remélhetőleg nem egy pillanatig tart majd, hanem formálja a jövő történelmét.

Kilenszázhatvankettő: ennyi évet kellett várni erre a találkozásra. Az 1054-es évszámot valószínűleg minden teológushallgató vagy egyháztörténelem után érdeklődő kapásból vágja. Ehhez az évszámhoz kötik az első igazán grandiózus töréspontot a kereszténység széthúzásokkal és szakadásokkal bőséges történelmében, hiszen a már addig sem igazán egységes egyházban itt vált el egymástól a keleti és a nyugati oldal. Ebben az esztendőben érkeztek pápai legátusok Konstantinápolyba, hogy tárgyalásokat folytassanak, és ezekből a tárgyalásokból egyre élesebben kirajzolódtak a két oldal különbségei, melyek jórészt a megelőző évszázadokban halmozódtak fel. Míg az akkori pápa barátságos szavakkal fordult a császárhoz, egy komor és fenyegető hangvételű levelet írt a pátriárkának. Ebben kifejezte, hogy Róma az Anya, ura maga Isten, Konstantinápoly pedig csak egy csúf és romlott leány. Bármelyik egyház, amely Rómától elfordul, csakis "eretnekek fecsegése, szakadárok gyülekezete és a Sátán zsinagógája" lehet. Az üzenet betalált. Az utálat kölcsönössé vált, az álláspontok megmerevedtek és a felépített falak meg is maradtak.

A csúnya múltat sokáig lehetne bonyolítani, az okokat hosszan lehetne magyarázni keletről és nyugatról. De most a jelen az érdekesebb. Olyan fotókat láthatunk, melyeken a két oldal vezetői egy asztalnál ülnek, harmincpontos nyilatkozatot adnak ki, melyből az is kiderül, együtt akarnak tenni valamit egy élhetőbb világért, ahol hitelveitől függetlenül mindenki képes lenne a máshogy gondolkodókkal egy levegőt szívni. Nem tudom milyen utórengései lesznek ennek a találkozónak, ahol Ferenc pápa megfogalmazása szerint "félszavakból is" értették egymást - de ha más nem, hát esetleg jó példa lehet mindez a különböző oldalon állók számára, hogy hasonlóképpen tegyenek. A pátriárka és a pápa fölött pedig ott lebegnek a Főpap imájának szavai, aki azt kérte saját Atyjától, hogy a követői egyek legyenek, ahogy Ő is egy az Atyával.

Semmiképpen sem vagyok a bármi áron való egység kiépítésének híve. De annak még kevésbé, hogy újból egy évezredet kelljen várni az ehhez hasonló találkozók megszervezéséig. Amit Kirill atya és Ferenc pápa megtett nagyban, megtehetjük mi azt kisebb volumenben, ha hajlandók vagyunk rá. Ehhez csak keresni kell egy akkora asztalt, ahol katolikusok, ortodoxok és protestánsok elférnek egymás mellett, és próbálják megtalálni azokat a félszavakat, amelyekből megértik a másikat. Nem olyan bonyolult ez, mint amennyire mi sokszor azzá tesszük.