Teltház volt tehát a Felházban. Szólt a dicsőítés és az ima, s ha röviden is, a prédikáció. Áldás, békesség volt, dicsértették a Jézus Krisztust, ökumenikusan, felekezetfüggetlenül, ahogy azt kell. S miközben több ezer keresztény fiatal boldogan töltött időt Isten jelenlétének tudatában, a falakon kívülről egyesek még mélyebben összehúzták a szemöldöküket: mi ez a kézfelemelős, becsukott szemes, szektás megnyilvánulás?
Mindannyian, minden áldott reggel két ajándékot szoktunk kinyitni egyszerre: a szemeinket. A keresztény ember legalábbis úgy látja, az egyház minden csetlése-botlása, a világ minden gonoszsága, az élet összes nehézsége ellenére van miért hálásnak lennie. Örülni képes az életének, a puszta ténynek, hogy itt van. Színpadiasan szólva, az élet csupa szenvedés - de csupa lehetőség is: akinek pedig van hite, még arra is képes, hogy előbbiben meglássa utóbbit. Aki pedig hálás, az bizony sokszor szereti ezt kimutatni. Nincs ebben semmi ördögi.
Kedves idős, idősödő vagy szkeptikus barátaim! A helyzet az, hogy a Felházba eljáró fiatalok még nem olyan cinikusak és szellemi tagjaik sem annyira elgyötörtek, mint például a miénk. Valószínűleg még nem találkoztak az egyház "sötét oldalával", a kereszténységen belüli furcsaságokkal, botrányokkal, letaglózó jelenségekkel. Jól van ez így. Majd fognak. De most nem ennek van az ideje. Ahogy látom, ők csak örülni akarnak az életnek, és legfőképp annak, Akitől az származik. Hálásak.
A Felházban sokan ezt a hálaérzetet a karizmatikus gyülekezetekre jellemző liturgiával fejezik ki. Ahogy látom, az eseményt utólag értékelő cikkek pedig éppen ebbe igyekeznek élesen belekapaszkodni. Meglepő dolog ez, hiszen a gyakorlat, hogy az emberek becsukott szemekkel és felemelt kezekkel, vagy akár táncolva, zászlózva, önfeledten énekelve, sírva és térdre borulva fordulnak Isten felé, sok évtizede létező jelenség az egyházban. Ott van a Hit Gyülekezete "Vidám Vasárnapjain", vagy éppen a felekezetközi "Ez Az A Nap" rendezvényein igen régóta. Lehet persze utálni, vagy éppen az egyedül helyes litrugikának tartani - de kritikusan rácsodálkozni ennyi idő után meglehetősen nevetséges.
És ha már táncolás. Bevallom, én sem vagyok az az ugri-bugri fajta hívő. Még csak nem is kenyerem sokszor az a zene, amit ma dicsőítésnek neveznek. (Ennek számos oka van, mely azt hiszem nem függ össze a korral, de ez más lapra tartozik.) Ám szívből élvezem nézni, amikor boldog emberek láthatóan kicsattanó örömmel csinálnak valamit, aminek teljesen átadják magukat. A karizmatikus istendicsőítéssel szembeni kritika azért is furcsa, mert egyébként az élet minden más területén éppen azt várjuk az ilyesféle rendezvényektől, hogy ehhez hasonló élményt nyújtsanak. Ezzel magam is így vagyok. Nekem a rocksztár ne csak zenélgessen a színpadon, hanem csavarja ki magát, szakadjon róla az izzadtság, lépjen bele szinte eksztatikusan a zenéjébe. A színészek ne csak játszogassanak, hanem alakítsák úgy a szerepüket, hogy összetévesszem a színházat a valósággal, és elhiggyem, hogy ami a deszkákon történik, az a realitás. A filmesek olyan mozit készítsenek, ami nem pusztán képek pergő sorozata, hanem egyenesen egy másik világba teleportál, hogy a lábam nem éri a földet. Ha mindezek nem történnek meg velünk egy koncerten, egy színházban vagy a moziban, akkor nézőként csalódottak szoktunk lenni, sőt kiesünk a szerepünkből és hiteltelennek véljük a történteket. Intenzitás nélkül mindezekben a dolgokban csak erőlködés van, ipari termékké, értékesíthető árucikké válnak, abból pedig volt éppen elég az egyházban az elmúlt évtizedekben, köszönjük, elég volt, rágcsáltuk, kiköptük, nem kérünk többet belőle.
Ha az élet minden területén, a dolgok legmélyén önkéntelenül keressük az intenzív élményt, mert csak az képes megérinteni bennünket, akkor miért van az, ha keresztények ezt az intenzitást kívánják megtalálni és megmutatni, azt máris kifordult fanatizmusnak nevezzük? Ha Bon Jovi magán kívül ugrál nyakában a gitárral a színpadon, az tökös rockbuli, ha néhány lelkes keresztény fiatal ugyanezt teszi, na az már nem, az már szektás agymosás.
Ráadásul érdemes észrevenni, hogy a Felházas fiatalok sörösborospálinka hatása nélkül képesek kiugrani a cipőikből, mert szeretik Istent, és ezt az érzést kézzel-lábbal, zászlókkal, minden elérhető eszközzel megpróbálják kifejezni. Én azt mondom a Felházas fiúknak, hogy egyelőre nyomják csak a gázpedált tovább, semmit sem törődve a huhogókkal. Ha esetleg orra buknak, akkor majd felsegítjük őket, ha hibáznak valami elementárisat, majd szólni fogunk. Addig is reméljük, képesek lesznek jó irányban tartani a hajót, az egyház és a világ hozzáállása ellenére. Készüljenek az életük következő évtizedeire, amikor nem minden erről fog szólni. Gyűjtsék az erőt cinizmus ellen, és hirdessék az evangéliumot. Isten bizony jót tenne ennek az országnak sok ezer erkölcsös és lelkes fiatal.
És ha már táncolás. Bevallom, én sem vagyok az az ugri-bugri fajta hívő. Még csak nem is kenyerem sokszor az a zene, amit ma dicsőítésnek neveznek. (Ennek számos oka van, mely azt hiszem nem függ össze a korral, de ez más lapra tartozik.) Ám szívből élvezem nézni, amikor boldog emberek láthatóan kicsattanó örömmel csinálnak valamit, aminek teljesen átadják magukat. A karizmatikus istendicsőítéssel szembeni kritika azért is furcsa, mert egyébként az élet minden más területén éppen azt várjuk az ilyesféle rendezvényektől, hogy ehhez hasonló élményt nyújtsanak. Ezzel magam is így vagyok. Nekem a rocksztár ne csak zenélgessen a színpadon, hanem csavarja ki magát, szakadjon róla az izzadtság, lépjen bele szinte eksztatikusan a zenéjébe. A színészek ne csak játszogassanak, hanem alakítsák úgy a szerepüket, hogy összetévesszem a színházat a valósággal, és elhiggyem, hogy ami a deszkákon történik, az a realitás. A filmesek olyan mozit készítsenek, ami nem pusztán képek pergő sorozata, hanem egyenesen egy másik világba teleportál, hogy a lábam nem éri a földet. Ha mindezek nem történnek meg velünk egy koncerten, egy színházban vagy a moziban, akkor nézőként csalódottak szoktunk lenni, sőt kiesünk a szerepünkből és hiteltelennek véljük a történteket. Intenzitás nélkül mindezekben a dolgokban csak erőlködés van, ipari termékké, értékesíthető árucikké válnak, abból pedig volt éppen elég az egyházban az elmúlt évtizedekben, köszönjük, elég volt, rágcsáltuk, kiköptük, nem kérünk többet belőle.
Ha az élet minden területén, a dolgok legmélyén önkéntelenül keressük az intenzív élményt, mert csak az képes megérinteni bennünket, akkor miért van az, ha keresztények ezt az intenzitást kívánják megtalálni és megmutatni, azt máris kifordult fanatizmusnak nevezzük? Ha Bon Jovi magán kívül ugrál nyakában a gitárral a színpadon, az tökös rockbuli, ha néhány lelkes keresztény fiatal ugyanezt teszi, na az már nem, az már szektás agymosás.
Ráadásul érdemes észrevenni, hogy a Felházas fiatalok sörösborospálinka hatása nélkül képesek kiugrani a cipőikből, mert szeretik Istent, és ezt az érzést kézzel-lábbal, zászlókkal, minden elérhető eszközzel megpróbálják kifejezni. Én azt mondom a Felházas fiúknak, hogy egyelőre nyomják csak a gázpedált tovább, semmit sem törődve a huhogókkal. Ha esetleg orra buknak, akkor majd felsegítjük őket, ha hibáznak valami elementárisat, majd szólni fogunk. Addig is reméljük, képesek lesznek jó irányban tartani a hajót, az egyház és a világ hozzáállása ellenére. Készüljenek az életük következő évtizedeire, amikor nem minden erről fog szólni. Gyűjtsék az erőt cinizmus ellen, és hirdessék az evangéliumot. Isten bizony jót tenne ennek az országnak sok ezer erkölcsös és lelkes fiatal.
Ez a cikk egy kicsit úgy hangzik, hogy a fiatalok dolga, hogy ezerrel nyomják a gázt - ha pedig valaki idősebb felhívja a figyelmüket arra, hogy talán jobb lenne nem a fal felé száguldani, az huhogás. :)
VálaszTörlésNekem pont a stílus és a lelkesedés szimpatikus az egészben (egyetértek Sytkával - ha már dicséret van, az legyen lelkes és adjunk bele mindent), de a Felház minden más aspektusát tekintve inkább csak fenntartásaim vannak. Na de persze mást nem tudok tenni, mint hogy drukkolok, hogy a végén minden jó legyen...valahogy. Azt látom, hogy mindenki nagyon akarja, hogy ez legyen végre az igazi nagy ébredés.
Nem jó érzés huhogónak lenni.
(Off: elszállt az internet, ezért csak most látom amit írtál...)
TörlésKedves Steve, értékelem az óvatosságodat, és nem csodálom a fenntartásodat sem. Nem rád gondoltam, amikor "huhogókról" írtam: a józanságot nem akarom és nem fogom annak nevezni. A huhogás az én szótáramban valami olyasmi, amikor valaki minden új kezdeményezésnek csakis a rossz oldalát látja meg és érzelmileg is elkötelezett abban, hogy mindjárt az elején megfojtsa.
Egyébként én még nem láttam ezt a Felházat, de tervezem, hogy a következőre elmenjek. Tényleg kíváncsi vagyok mit művelnek a fiatalok, és úgy fair, ha magam is látom, amiről előre megszavazott bizalomként itt írok. :-)
Kedves Sytka!
VálaszTörlésOtt voltam. El lehet olvasni a konkrét történéseket Szabados Ádám blogja alatt. De minden tisztelettel, Ön már a sokadik-úgy nyilvánít véleményt(elmarasztalót a kritikusokkal szemben), hogy ott sem volt. Fiatalként voltunk jelen, vagy 20-an, mind 20-as éveinkben. Teológusok, lelkészek. Baptisták, reformátusok.
Igenis, nem csak óvatosságra intünk, mint kedves Steve, de nagymértékben kritizáljuk is. Megtehetjük, két okból (és most nem írom le a konkrét történéseket, meg lehet találni máshol): 1. tisztában vagyunk a teológiai irányzatokkal,tanításokkal-magyarul ez a szakmánk. 2. Fél éve járnak közülünk ilyen alkalmakra. DE! Kritizálni azt, aki kritizál, úgy, hogy Ön ott sem volt még soha (fél éve indult ez a kezdeményezés), azt sem tudja, miről van szó, egyszerűen tudatlanság. Nem az a baj, hogy karizmatikus. Az, hogy nem nevezik nevén a gyermeket! Egyszerűen álltatnak.
Mi az, hogy "ha röviden is, prédikáció"? több, mint egy órányi masszív zagyva szövegelés, ami minden volt, csak nem igei alapú igehirdetés. Ez egy ökumenikusnak eladott, kemény karizmatikus tanítással és eseményekkel megspékelt összejövetel, álgyógyításokkal, emberek megalázásával. Nem azt várom, hogy ugorjon mindenki a torkának, de kérem... Legyen már hiteles, hogy akkor mond ítéletet a kritikusok felett (akik sem nem öregek, sem nem begyepesedettek, sem nem képzetlenek a maguk területén), ha tisztában lesz, mi zajlik ott.
Hangsúlyozom, nem a karizmatikus elemekkel volt a gond, de ezt Steve is tudja. Egy tanításközpontú, ige nélküli, karizmákat eltorzító esemény(ek). Mivel már fél éve ez megy, Ön mennyi időt adna még?
Maradok tisztelettel.
Kedves Ego eimi!
TörlésKöszönöm a kritikát, én is kevésnek érzem amit leírtam, és ahogy jeleztem is, éppen ezért szeretnék személyesen elmenni és megnézni miről van szó.
A magam mentségére talán elfogad annyit, hogy ez a két blogbejegyzés igyekezett tárgyszerűen olyan témákról szólni, melyekhez talán a személyes jelenlét se nagyon kell. Az első bejegyzésem ráadásul azok hozzáállására reflektált, akik a rendezvény ELŐTT már leírták az egészet (tehát ők sem voltak ott), csak azért, mert Orbán Gáspár Orbán Viktor fia. Szerintem ez nem fair - röviden erről szólt a bejegyzés. A második pedig arról, hogy a karizmatikus istendicsőítés "tünetei" (felemelt kezek, becsukott szemek, sírás, zászlózás, tánc, stb...) önmagukban nem lehetnek elítélendők.
Ettől függetlenül jogosnak érzem a kritikáját, és én is egyre inkább érzem, hogy el kell mennem megnézni egy ilyen Felházas dolgot.
Időközben olvastam Ádám blogján a kommenteket, és megdöbbentem néhány beíráson. Itt főleg azokra gondolok, melyek a sajnos már "klasszikusnak" nevezhető karizmatikus túlkapásokat sorolták a "gyógyítások" kapcsán. Ezeket én sem vagyok képes elfogadni, sőt azt gondolom róluk, hogy az az erőlködés, ami erőnek akar látszani, helyrehozhatatlan károkat képes okozni hosszú távon.
Mégis, minden ostoba mondat, karizmatikus mellényúlás ellenére van bennem egy késztetés, hogy ezt az első nagyszabású alkalmat úgy kezeljem, mint amikor egy gyerek megteszi életében az első lépéseket egyedül. Lehet, hogy lever a polcról egy-két kristályvázát, összetör néhány dolgot (és ezt jónak nevezni nem lehet), de hát nincs benne mindez abban, hogy ezek az első lépések? Igaza van Szabados Ádámnak, hogy ebből bármi kijöhet, jó is, rossz is, és senki nem látja most, hogy mi fog történni pontosan. Ezért az én taktikám - azon túl, hogy szeretnék elmenni személyesen a következő nagyobb alkalmukra - egyelőre a kivárás.
Csak még egy dolog: mivel tanultam pünkösdi egyháztörténetet, tudom, hogy a pünkösdi mozgalom XX. század eleji, Azusa utcai ébredésében is épp így keveredtek a dolgok. A rettentő túlzások és a nemes és helyes elemek egymás mellett voltak az elején. De mégis abból zendült ki az a mozgalom, amiből a később már teológiailag is megalapozottabb és jóval higgadtabb tradicionális pünkösdizmus keletkezett (aminek persze még vannak itt-ott vadhajtásai).
Kedves Ego ... ja, és eimi! Vállaja névvel a véleményét! És akkor hiteles is lesz.
VálaszTörlésHa megkérdezi privátban, szívesen, eddig sem volt titok. Azonban a tények attól még tények maradnak, teljesen mindegy, hogy Kis István ifis vagy Nagy Bence lelkész állítja.
Törlés