A második három nap - a teremtés funkcionális keretben (3)

Az ember teremtése

Ahogy az előző részben áttekintettük, Walton elgondolása szerint a teremtés első három napja az életterek kialakításáról, az élethez szükséges alapvető funkciók létrehozásáról szól. A teremtés másik három napja ehhez hasonló érdekességeket tartogat számunkra, még ha úgy is tűnhet, hogy ezeken a napokon már nem a funkcióké a főszerep.

Hipotetikus értelmezésünk szerint a világ teremtésének első három napja egy rendszer felállítását mutatja be. Az idő ciklikussága, a vizek szerepe (közvetve az időjárás), illetve a növényzet, mint a táplálék forrása mind olyan alapfeltételek, amelyekben az élővilág létezése megvalósulhat. Walton szerint a második három nap is a funkciókról szól, mégpedig olyanokról, melyek az előbb létrehozott keretfeltételeken belül látják el feladataikat.

A negyedik nap az égitestek létrehozását mutatja be, mint amelyek feladataik szerint a világ ciklikus rendjéhez járulnak hozzá. Talán mondani sem kell, de az ókori kultúrákban nem törődtek a Nap vagy a Hold materiális mibenlétével: fogalmuk sem volt arról, hogy a Nap igazából egy gázgömb, ahogy arról sem, hogy a Hold egy orbitális pályán keringő szikladarab, aminek nincs önálló fénye, hanem pusztán a Nap fényét veri vissza. Nem kell nagy fantázia belegondolni abba, hogy a szöveg szerzőjét sem az égitestek fizikai paraméterei izgatták a maguk kézzelfoghatóságában. Szerintem az archaikus emberek egyszerűen felnéztek az égre és ott azt látták, hogy két nagy világító fényforrás van odafent, a látvány alapján nem is túl messze egymástól: a Nap nappal világít, a Hold pedig este. Mindannyian tudjuk, hogy van kultúra, ahol ezeket a világítótesteket istenségeknek hitték - ebben az esetben sem az égitestek anyagi vonatkozása állt előtérben, hanem pont ellenkezőleg, spirituális módon kezelték őket. Míg az égitestek materiális jellegzetességei nem, addig szerepei és funkciói sokkal inkább előkerülnek a szövegekben. Mindez három dolgot jelent. Az égitesteknek egyrészt az a dolguk, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, másrészt jelekhez és ünnepekhez kötődnek (ezek többnyire vallási tartalmúak), harmadrészt uralják is az adott napszakokat. Mindebből ismét az érthető meg, hogy az anyagi eredet kérdésénél sokkal fontosabb volt az égi objektumok szerepköre a héber gondolkodók számára.

Az ötödik nap a vizekre terelődik a szó: Isten azt parancsolja, hogy pezsdüljenek fel a vizek a különféle élőlények nyüzsgésétől. Első pillantásra itt már magukon az élőlényeken van a hangsúly, de megint csak érdemes észrevenni a funkcionalitásra utaló jeleket: az “ő nemük szerint” mondatrész arra utal, hogy itt egy meghatározott keret rendezett betöltéséről van szó, ahol minden a helyére kerül és a rendeltetésének megfelelően működik, mozog, nyüzsög, szaporodik. Érdemes megemlíteni, hogy a víz ráadásul a káosz egyfajta szimbóluma, ezért a közel-keleti mitológiákban a benne lakó élőlények funkciójuk szerint gyakran maguk is a káoszt testesítik meg - ez a gondolat a Szentírástól sem idegen.

A hatodik nap maga is megérne egy külön bejegyzést! Ez a nap a teista evolucionisták egyik kedvence, mert egyik megjegyzése olyannak tűnik, mintha magára az evolúcióra utalna: “hozzon létre a föld különféle-fajta élőlényeket…”. Első olvasatra az juthat eszébe az embernek, hogy ez valami titokzatos módon az evolúciót pedzegeti: nem Isten, hanem a föld hozza létre az élővilágot. Az egybeesés valóban megkapónak tűnik, de ahogy az előző részekben próbáltam leírni, nem gondolom, hogy a bibliai szerző olyan olvasókat és értelmezőket tartott volna szem előtt, akiknek a létezéséről sem tudott. Magyarul: a hasonlóság ellenére sem hiszem, hogy itt az evolúcióelmélet bronzkori megfogalmazásáról lenne szó, amit csak ilyen rejtélyesen, mintegy fű alatt leskiccelt a szerző. De akkor hogyan érthető ez a gondolat? Nos, a kortörténeti háttér megértése - mint mindig - szerintem közelebb hozhatja hozzánk a választ. Számos forrásból tudjuk igazolni azt az elképzelést, hogy az élőlények születését sokféle módon kötötték a földhöz az emberek. Nyilván ebben megint benne van a hétköznapi megfigyelés is: számos állat hozza világra utódját odúkban, barlangokban, védett helyeken. Rengeteg kultúráról tudunk, ami éppen ezért úgy magyarázta, hogy az élőlények magából a földből (földanyából) származnak. Eliade remek könyvében igen sokféle példát bemutat a földdel kapcsolatos termékenységi gondolatokra, melyek közül csak egyetlen egyet emelnék ki: egyes népcsoportok körében tilos volt a meghalt gyermekek holttestét elhamvasztani, mert belőlük még új élet sarjadhat, mintegy újra megszülethetnek. A hiedelem szerint a megoldás az volt, hogy a föld alá kell temetni őket, sőt valamikor az utak alá, hogy ha az asszonyok elsétálnak felettük, akkor a magzat ereje beléjük költözzön és teherbe essenek. Természetesen nem azt akarom mondani, hogy a Biblia is ehhez hasonló megközelítésben gondolkodna (sőt!) - azt viszont igen, hogy a föld és a születés fogalmainak összekapcsolása egyáltalán nem volt ritka jelenség az ókorban. A hatodik nap csúcspontja persze az ember teremtése, akit Isten saját képére és hasonlatosságára alkot meg, egyébként a föld porából. De ez a kijelentés is inkább az ember feladataira, szerepkörére, azaz funkciójára akar utalni, és nem a materiális eredetére. Az ember Istentől kapja meg az identitását (vagyis azt, amit jelent embernek lenni), Istent reprezentálja és képviseli a világban (ez is a funkcióira utal), illetve az istenképűség a kapcsolat jele is, ami Isten és ember között fennáll (ez sem anyagi természetű dolog).

Az eddig részekből összegereblyézve a gondolatokat talán világos, hogy mire akar célozni Walton. A teremtéselbeszélés nem elsősorban a konkrét anyagi dolgok, entitások, objektumok leírására koncentrál, hanem azok szerepére, rendelt helyére, funkcionalitására akarja irányítani a figyelmet. Persze rögtön vissza lehet kérdezni: “na és? A kettő kizárja egymást? Miért ne beszélhetnénk arról, hogy ez egyszerre materiális és funkcionális szemléletű szöveg?” Természetesen semmi a világon nem tiltja, hogy valaki így tegyen. Walton szerint azonban érdemes észrevenni, ha megismerjük a régiek észjárását, a szöveg mondanivalójának hangsúlyai nem ebbe az irányba terelik majd a gondolatainkat. Walton egy kézzelfogható hasonlat segítségével magyarázza meg, pontosan mire is gondol. Erről lesz szó a következő részben.