Hogyan pihen, akinek nincs szüksége pihenésre? - a teremtés funkcionális keretben (5)

És akkor végül Isten megpihent a hetedik napon. Sokan pedig azt kérdezik, miért van szüksége egy mindenható és kimeríthetetlenül erős Istennek pihenésre? Már a kérdés is egyfajta módon materiális jellegű, hiszen Istent egy emberszerű, és szó szerint pihenni vágyó lényként festi le. Ám a hetedik nap a többihez hasonlóan nem az anyagi dolgokra és a fizikai relaxációra koncentrál: ez a csúcspontja az egész teremtésnek!

A teremtés hetedik napja meglehetősen eseménytelennek és passzívnak, ebből következően kevésbé izgalmasnak tűnhet az előző hat teremtési nap fényében. A hetedik nap mintha néma csendben telne: nem pezsdülnek a vizek, nem mozdul a víz, nem hajt a föld füveket... Mintha alig történne bármi lényeges. Isten megpihent és kész. Pedig a látszat ellenére, az egész narratíva tetőpontjáról van szó, amely nélkül az előző hat nap sem éri el a célját.

A teremtés egy templom-történet?

Visszautalva az előző bejegyzésben felhozott költöző amerikai család példájára, a költözés első napján valószínűleg nincs még rend az új házukban. A kartondobozok bontatlanul állnak, mindenfelé bútorok hevernek rendezetlenül. Ez még csak egy ház, de nem lehet otthonnak nevezni. A család tehát nekifog és rendet csinál, a nagy meló végén pedig a pihenés nem pusztán annyit jelent, hogy kifújják magukat: a pihenés a módja a már elkészült otthon használatának. Ahogy a költözés aktusa véget ér, a család élvezni kezdi a létrehozott rendet a házban. A héber nwh szógyök a megpihenés kapcsán valami ehhez hasonló célként ábrázolja a megpihenést.

Amikor Isten megpihenéséről van szó, az izraeliták nem valamiféle isteni alvásra, relaxációra vagy ellazulásra gondoltak. A pihenés számukra az inváziótól, a konfliktustól való megszabadulást jelentette, amikor békés módon élhetik, megszakítás nélkül a hétköznapjaikat. Ez nemcsak az egyén, hanem a társadalom állapota is, a béke és rend megvalósulása a nép soraiban. Walton szerint az ilyesféle béke és pihenés a végső célja minden rendet előidéző aktivitásnak: mondhatni Isten azért viszi véghez a hat napot, hogy eljuthasson a hetedikhez. Ehhez hasonló, amikor Jézus magához hívja a megfáradtakat, hogy megnyugosztalja őket. Nyilván itt sem ebéd utáni sziesztára vagy a szabadidő eltöltésére utal, hanem arra invitálja a kiégett embereket, hogy Isten Országa rendjének, és ezáltal a rendből következő békének legyenek a résztvevői. Isten hetedik napi megpihenése nem egy pontszerű esemény, hanem valami, amit a hetedik nap óta máig tesz: fenntartja az elrendezett világ stabilitását.

De van itt még valami, egy számomra nagyon érdekes meglátás, amit Walton megemlít. A Közel-Kelet teremtésfelfogásaiban tipikus jelenségnek számít, hogy az ilyesféle teremtéstörténetek végső konklúziója, vagy csúcspontja ha úgy tetszik, egy úgynevezett templom-történet volt. A templom az istenek tartózkodási helye, de annál több is: uralkodásuk központja. Az archaikus gondolkodásban a templomok egyfajta "vezérlőteremként" jelennek meg, ahonnan az istenség az általa megalkotott rendet fenntartja és gyakorolja szuverén hatalmát. Isten a világ teremtésekor létrehozza a rendet, az elemek a helyükre kerülnek, majd megszenteli azt saját jelenlétével, amikor "bemegy" a Templomba és elfoglalja a helyét a parancsnoki székben. Úgy is fogalmazhatok, Isten számára akkor lesz "házból otthon" ez a világ, amikor megszenteli saját jelenlétével és belép a Templomba.

Ezek után érdekes egybeesés, hogy Salamon is éppen hét évig építette a Templomot, ahogy a világot Isten is hét napig teremtette. Amikor a Templom elkészült, bár háznak nevezhetjük, még nem volt otthon: kellett egy ceremoniális felavatás, amely ugyancsak a funkciókról szólt (akár a teremtéstörténet): a papokat felavatták és szolgálatba iktatták, a rituálékat elkezdték, végül Isten maga is megjelent a szöveg szerint a Templomban. Tehát, a Templom esetében is valami olyasmit láthatunk, mint a teremtéstörténetben: megjelenik a rendszerben a rend, helyükre kerülnek a szerepek, megkezdődik a rendszer működése. Nos, Walton ezek után úgy magyaráz, a Genezis teremtéselbeszélése egyfajta módon ehhez hasonló "templom-történetként" is felfogható. Isten létrehozza a rendet, a funkciókat, végül a hetedik napi megpihenésével megszenteli azt, mintegy "belép" a világunkba, ahogyan betöltötte a Templomot is. Isten leül a vezérlőterem parancsnoki székébe, és a gondviselésével kormányoz. Ez lehetett a bibliai szerző szemléletmódja, amikor megfogalmazta a hatnapos teremtéselbeszélést.

Én most ezzel az érdekes felvetéssel gyorsan le is zárom ezt a sorozatot. Lehet vele vitatkozni, lehet helyeselni, lehet kritizálni és elfogadni. A magam részéről nagyon gondolatébresztőnek tartom Walton felvetéseit és sajnálom, hogy magyar nyelven eddig csak kritika fogalmazódott meg vele szemben, de a könyvei nem elérhetők. Walton műve persze ennél jóval többről szól: amit ebben az öt részben itt leírtam, csupán a könyv első harmadát teszi ki. Szerintem érdemes az egészet elolvasni.