Ha a jelen helyzetre vetünk egy pillantást - legyen ez most a magyarországi keresztény közélet -, azt láthatjuk, hogy egy jelentős tömeg ébredést akar látni. Ez teljesen érthető. A tiszta és elismerésre méltó vágyakozáson túl ugyanakkor nagy a zűrzavar az ébredés fogalma és jelensége körül. Egyesek imádkoznak érte, hogy Isten küldje végre el nekünk, mások hálát adnak, mert úgy látják, tulajdonképpen már megérkezett. Megint mások pedig nem látják és szerintük nem is áll küszöbön semmi ehhez hasonló.
Akkor most van, lesz vagy nem lesz ébredés? Néha úgy érzem, a válasz attól függ, milyen háttérből, kegyességi stílusból érkező, miféle vérmérséklettel és teológiai értelmezéssel megáldott embertől érkezik. Ám ha az egész "ébredés-felhőt", a téma köré felépült eszmecsere-halmazt egyben próbálom áttekinteni, nekem úgy látszik, mintha az ébredéshez valahogyan mindig hozzátartozna egyfajta káosz.
Sokszor káosz van az ébredési alkalmakon, ahol jó dolgok keverednek rossz dolgokkal, biblikus tanítások és buta mondatok jönnek ki - akár ugyanabból a szájból. Káosz van az ébredéssel együtt járó jelenségekben is, melyekben a karizmatikus elemek, az igazinak tetsző gyógyulások mellett a hisztériaszerű, túldimenzionált érzelmi túlzások és hamis gyógyulások kutyulódnak össze egymással. És ahogy fentebb már megjegyeztem, tulajdonképpen már az sem egyértelmű sokaknak, hogy itt van, itt lesz vagy egyáltalán jön-e az ébredés.
Ha valaki néhány pillantást vet az egyháztörténelem könyvek vonatkozó részeire, hamar észre fogja venni, hogy az ébredések gyakran együtt járnak az ilyesfajta káosszal. Ahogy ezt a bejegyzést írom, az asztalon mellettem fekszik Cecil M. Robeck professzor azusai utcai ébredésről szóló könyve (mely a pünkösdi mozgalom tuljadonképpeni indulásáról szól). A pünkösdi kezdetet, mely 1906 és 1909 között zajlott, tehát mintegy három éven keresztül történt, ugyancsak kaotikusnak tetsző elemek tarkították. Voltak, akik úgy vélekedtek, Isten ereje szállt le a jelenlévőkre, míg mások maró gúnnyal értékelték a jelenségeket, spiritizmussal vagy egyszerűen érzelmi túltengéssel vádolták meg a jelenlévőket.
Az én kérdésem mindezek után az, hogy maga a káosz vajon járulékos elem, ami egy-egy ébredés sajnálatosan elmaradhatatlan kelléke, vagy kötelező tartozék? Csúnyán szólva, a káosz egyfajta parazitaként telepszik az ébredési mozgalmakra, vagy elengedhetetlen feltétele azoknak, melyek nélkül nem is lehet elképzelni ébredést? Másként megfogalmazva: a káosz miatt vagy annak ellenére történik az ébredés? A tévedés lehetőségét fenntartva, én utóbbira szavaznék. Azért vélekedek így, mert a teljes Szentírás alapján úgy látom, Isten természetében nincs káosz, sőt Isten éppen természeténél fogva áll szemben mindennel, ami kaotikus.
Pál apostol Rómaiakhoz írott levelében meglehetősen egyértelműen fogalmaz, amikor azt írja, a teremtett világ értelmes vizsgálata eljuttathatja az embert arra a felismerésre, hogy létezik egy Teremtő. Miért lehet ez így? Egyszerűen a világ rendezettsége miatt. Egyébként az értelmes vizsgálat, mint tevékenység szerintem már maga is a káosszal szemben áll. Ha egy vizsgálódás értelmes, az feltételezi a rendszerezettséget, ami jól illeszkedik a teremtettségben felismerhető rendszerhez. Ha bennünk rend van, megláthatjuk a világban lévő rendet is. A világban lévő rend pedig azért létezik, mert Isten maga sem kaotikus. Hovatovább, a Szentírás azért is magasztalja, mert legyűrte a káosz erőit, maga alá teperte őket, és a kezdeti rendezetlenségből rendet, kereteket, funkciókat hozott létre.
Ami véleményem szerint rendkívül lényeges, hogy Isten mintha valami hasonlót várna el azoktól is, akik Őt keresik és szeretik. Hát nem valami ilyesmi történik a "személyes ébredés", azaz a megtérés során? A megtérés a káosszal szemben zajlik: az ember felismeri rendezetlen életét, bűneit, és őszinte istenkeresése következtében a szétesett életformájából egy értelmes, rendezett állapotba kerül. Kicsit képies nyelvet használva, Isten "megfésüli" az életét. Nem véletlen, hogy Pál mindezt úgy nevezi, hogy az ember "új teremtés" lesz - a teremtés pedig nem épülhet káoszra. Végül pedig éppen a karizmák kapcsán írja Pál, hogy az istentiszteleten is mindennek “illendően és rendben” kell történnie. A rendezett élethez rendezett viselkedés, rendezett gondolkodás dukál. Nehogy azt higgye a kedves olvasó, hogy ezzel a gondolatsorral egy rideg, érzelem- és karizmamentes kereszténységre akarok utalni. Nem akarok! Úgy gondolom, a rend nem a karizma nélkülözése, hanem annak rendben történő használata - a karizma a rend része. De bevallom őszintén, én az ébredési összejövetelekben éppen ezt nem nagyon látom.
Valamiért azt gondoljuk, minél jobban elszabadulnak az indulatok és minél furcsább és harsányabb dolgokat teszünk, annál inkább benne lesz Isten. Nem akarok emögött gonosz szándékot vagy egyszerűen hebehurgyaságot feltételezni. Inkább azt látom, az ébredéseket sokszor olyan emberek katalizálják, akik abban hisznek, hogy a meglévő és sokszor valóban betokosodott egyházi kereteket egy kis káosszal kell fellazítani. Ha kirúgjuk a ház oldalát, talán Isten is megmozdul és valamit beindít.
Mégis fontosnak gondolom, hogy a természetellenest ne nevezzük természetfelettinek. Semmiféle antikarizmatikus teológia nem mondatja ezt velem, csupán a tapasztalat. Soha nem vezet az ilyesmi jóra. A furcsa viselkedés még nem szupernaturális, hanem csak szimplán furcsa. Persze elismerem, bizonyos mértékben szubjektív mit nevezünk furcsának.
Azt viszont tudni vélem, hogy Isten szereti a rendet, vagyis inkább: a rendet szereti. Nem árulok el valamiféle nagy rejtélyt ezzel. Ez már a Biblia első oldalán kiderül.
Ellentmondásos tehát, hogy míg Isten a rend Istene, az ébredési mozgalmak állandóan tele vannak a káoszra jellemző elemekkel. Egy hasonlattal élve olyannak tűnnek, mint egy forrás, ami egyszercsak kitör a föld mélyéből és ahogy zubog a víz, hozza magával a koszos sarat, a hordalékot, a lerakódott szennyeződést is. A kaotikus hordalék nem szép és semmire sem jó, de talán annyi kis reményre okot ad, hogy egy idő után a víz elmossa: és ha a hordalék levonult, talán tényleg tiszta, hideg és iható víz tör majd fel a forrásból. Egy ilyen tiszta ébredésben magam is érdekelt vagyok.
Ellentmondásos tehát, hogy míg Isten a rend Istene, az ébredési mozgalmak állandóan tele vannak a káoszra jellemző elemekkel. Egy hasonlattal élve olyannak tűnnek, mint egy forrás, ami egyszercsak kitör a föld mélyéből és ahogy zubog a víz, hozza magával a koszos sarat, a hordalékot, a lerakódott szennyeződést is. A kaotikus hordalék nem szép és semmire sem jó, de talán annyi kis reményre okot ad, hogy egy idő után a víz elmossa: és ha a hordalék levonult, talán tényleg tiszta, hideg és iható víz tör majd fel a forrásból. Egy ilyen tiszta ébredésben magam is érdekelt vagyok.
Érdekes volt ez a bejegyzés, látom, ez a téma most sokakat foglalkoztat. Csak néhány megjegyzés az írásodhoz, főként ahhoz a kérdéshez, mi okozhatja az ébredéseket kísérő káoszt.
VálaszTörlés- az emberi tényező, mind a "vezetők", mind a vezetettek részéről. Sok esetben olyanokból lesznek vezetők az ilyen ébredések során, legalábbis ahogy én láttam, akik maguk is nagy vonzerővel, jó beszédstílussal, karizmával (nem a szó vallási értelmében) rendelkező emberek, és ők képesek arra, hogy bizonyos típusú embereket már a FELLÉPÉSÜKKEL, a lehengerlő stílusukkal önmaguk felé fordítsanak - nem Isten felé, mivel nem képesek háttérben maradni, úgy adni elő és úgy beszélni, hogy saját személyiségüket nem tolják túlzottan előtérbe. Így végülis, ha nem is tudatosan, már az elejétől valamiféle személyi kultuszt építenek, és ennek talán még a hallgatók sincsenek tudatában.
A másik oldalon, a vezetettek oldalán, szintén nagy valószínűséggel lesznek többségben olyan emberek, akik fogékonyak az ilyen típusú előadásmódra, más, maguknál erőteljesebb ember bűvkörébe kerülve csapdába esnek, mint az éjszakai lepkék a lámpa közvetlen közelében.
Ha ez a két oldal megtalálja egymást, akkor szinte biztosan szavatolt a káosz.
- más: időről időre úgy érzik az emberek, hogy "valami" hiányzik a vallásos gyakorlatból, és nekik maguknak is hiányzik valami az Istennel való kapcsolatból. Akár bizonyosság, akár megértés, akár egy jó és valódi hiten alapuló közösség, vagy valami más - a lényeg a hiányérzet.
Mivel azonban nincs megfelelően körüljárva, komolyan és nyugodtan végiggondolva, a helyzethez illő körültekintéssel és megfontoltsággal, hogy MI IS AZ valójában, ami hiányzik, mindenki kapkodni kezd.
Mindegy hogy mi történik, csak történjen valami - és ez ugyancsak káoszhoz vezet. Ahhoz, hogy ez a hiányérzet és ennek okai azonosíthatóak legyenek, szerintem komoly "munka", odaadó figyelem és a lehető legnagyobb területre való kitekintés szükséges, és minden bizonnyal ez csak ritkán, vagy szinte soha nem történik meg. Ehhez a helyzetfelméréshez nem elég a teológiai tudás de a karizmák sem, hanem az ember, a világ és Isten viszonyának, kapcsolatának mély megértése, amibe erősen beletartoznak a konkrét történelmi kor, társadalmi helyzet problémáinak megértése és megismerése is.
Azaz: olyan bölcsesség lenne szükséges hozzá, ami a lehető legtöbb területre kiterjed, isteni forrásból táplálkozik, ám képes a világra is kitekinteni, és azt a maga valóságában látni. Itt a kérdés az: vannak-e ma egyáltalán ilyen bölcseink? A helyzet ugyanis nagyon igényelné őket :).
- aztán: az ember nem ismeri megfelelőképpen saját legtágabb természetét, azaz azt, van-e esetleg magának az embernek is olyan "transzcendens" aspektusa, ami segít az Istenhez való kapcsolódásában és ami az ember "csoda-igényét", misztériumra való éhségét bizonyítja és élteti.
Az ember nem ismeri önmagát elég mélyen, ezért nem tudja, hogyan viselkedjen, nem csak a személyes életében és személyes problémáiban, de mint Isten "reprezentánsa", a hit letéteményese. Nem tudja, meddig terjed embersége Isten "mellett", a vele való együtt-létezésben, azért karizmáit sem érti és ismeri úgy, hogy azokat káosz nélkül, rendben és helyesen tudja használni.
Most hirtelen ennyi jutott eszembe, érdekelne a véleményetek mindezzel kapcsolatban.
Laura, ezek jó felvetések! Szerintem is ilyen dolgok állnak (legalábbis részben) a káosz kialakulása mögött.
TörlésAz ember egyszerűen állandóan vágyik a katarzisra, az átélésre, az élményre. Az előző bejegyzésben erre próbáltam utalást tenni a színház, a mozi vagy egy koncert kapcsán. A keresztény ember pedig alapesetben a katarzist Isten érintésétől várja, nem a kabaréba járástól (legalábbis nem csak). A teológia, a száraz elmélkedés pedig önmagában nem ad feltétlenül teljes katarzist. Én ezt teljesen megértem.
Nomeg: az ilyen átélések, jelenségek szerintem sokszor főként érzelmi síkon zajlanak. "Kitombolni" magát az embernek, megélni egy érintést, értsd jól: kicsit "gátlástalannak lenni", érezni a felszabadultságot - szerintem mindennek van egy érzelmileg gyógyító hatása. Én az évek során azt tapasztaltam, hogy az ilyen karizmatikus élményeket átélő emberek jó része érzelmileg gyenge vagy beteg. Ezt nem az ő megszégyenítésükre írom, csupán rögzítem. Szerintem ilyenkor megélnek egyfajta kitörést, fellélegzést. Az már más kérdés, mennyire szerencsés ezt nagy nyilvánosság előtt művelni...
"Szerintem ilyenkor megélnek egyfajta kitörést, fellélegzést. Az már más kérdés, mennyire szerencsés ezt nagy nyilvánosság előtt művelni..."
VálaszTörlésEngem rendkívüli módon foglalkoztat az a kérdés, hogyan és milyen mértékben engedjük magunkat szabadjára mások előtt a "dicsőítésben". Egyrészt, ha az ember belül Istennel van "elfoglalva" éppen, nem biztos hogy jó a külső moderációval törődni, vagy egyenesen lehetetlen. Mellesleg furcsa is, ha még ilyenkor is a viselkedésünkre reflektálunk.
Ám mindemellett számomra is van valami visszataszító abban, amikor egyesek nagy mozdulatokkal, színpadiasan, "ömlengve" adják tanújelét annak, hogy éppen Istennel vannak. Eléggé hasonlatos ez a dicsekvéshez is.
Másrészt, ami még érdekes és elgondolkodtató, hogy amit "kiadunk magunkból", azzal mintha belül gyengülnénk is. Aki túl sokat sugároz kifelé, az belül egyre szegényebb lesz. Én úgy gondolom el a jó összhangot "kint és bent" között, ha a külső sugárzás teljes mértékben a belső visszfénye, annak mintegy "távolhatása" csak, és egyáltalán nem az van a középpontban, de akkor ez már inkább valamiféle csendes ragyogás lesz, ami mégis érzékelhető, de korántsem úgy, mint a jól láthatóan megnyilvánuló karizmák. Nekem ezek szinte mindig "gyanúsak", miért kell hogy annyira erős legyen a külső, mások számára látható megnyilvánulás?
Úgy látom, hogy a leggyakrabban ezt az apostolok ajándékaira, az ő cselekedeteikre vezetik vissza - tehát ez akkor lehet indokolható, ha mások megtérését szeretnénk elérni vele.
Viszont bennem mégis felmerül, hogy vajon ez az erősen külsődleges út-e a megfelelő mindehhez? Aki annak alapján tér meg, hogy mást nyelveken szólni hallott, vagy gyógyítást látott, annak vajon elég erős lesz-e a hite a láthatatlan dolgokhoz? Márpedig a hitnek ezeken kell alapulnia a Biblia szerint is.
Most csak egyetlen megjegyzésedre reagálnék, mégpedig arra, amikor valaki "ömlengve" adja tanújelét annak, hogy éppen Istennel van. Számomra az ilyesmi azért furcsa, mert az ember az intim dolgait (most az "intim" szót nem szexuális, hanem "belső" értelemben használom) természetszerűen nem szokta kiteregetni mások elé. "Menj be a te belső szobádba..." - mondja Jézus az igazán intim ima kapcsán, többek között azért is, nehogy magával ragadjon annak kísértése, hogy mások tetszése miatt imádkozz nyilvánosan.
TörlésSzerintem egyébként van egy jó értelemben vett határ, és ha az ember azon belül marad, akkor amit művel, ösztönző is lehet másokra a dicsőítésben. Például lelkesen körtáncoló emberek látványa sokakat arra ösztönözhet, hogy ők is bekapcsolódjanak. Az öröm ragadós, a szó jó értelmében. De az extrém viselkedés sokszor taszító, és bennem az a kérdés is felmerül, vajon Isten sodor-e ilyen extremitásba embereket egyáltalán? Tényleg az a célja, hogy nyilvánosan nevetségessé tegyen valakit?
"Kitombolni magunkat" - ehhez szeretnék most hozzászólni. Én nem vagyok egy bulizós típus, de úgy gondolom, időnként szüksége van az embernek valamilyen eksztatikus élményre. Vannak olyan kultúrák/vallások, ahol ez viszonylag hangsúlyosabban megjelenik, de a kereszténységben ezen a téren szerintem komoly hiányosságok vannak. A hagyományos nagyegyházi keretek legalábbis semmilyen lehetőséget nem biztosítanak erre. A karizmatikus megújulási mozgalmakban előtört ez az igény, ami önmagában pozitívum szerintem. Az viszont, hogy milyen formában valósul meg a dolog, már erősen vitatható, számomra sokszor inkább taszítóan hatnak ezek a megnyilvánulások. Igaz, hogy ez kultúrafüggő is, lehet hogy csak azért érezzük így, mert belénk ivódott, hogy a kereszténységet valamiféle "fegyelmezett ájtatossággal" azonosítjuk, és minden más viselkedésforma megütközést kelt.
VálaszTörlésVan még egy fontos dolog: a zene szerepe. Az eksztatikus élmények alapvetően mindig zenéhez köthetők. Minden emberi megnyilvánulás közül a zene az, ami leginkább képes valamilyen misztikus élményt nyújtani, bepillantást engedni a transzcendens világba. No nem a keresztény zene, számomra legalábbis. Őszintén bevallom, engem keresztény zene még nem érintett meg. Bár erre lehet azt mondani, hogy ízlés dolga, én itt is komoly hiányosságokat érzek.
Jó zenével lehet, hogy jobban kielégíthetőek lennének a felszabadultságra, közös eksztatikus élményekre irányuló igények, és akkor talán az egyéb, taszítónak érzett magatartásformák visszaszorulnának.
Discipline: szerintem azért nehéz jó keresztény zenét csinálni, mert a kereszténységben öröm és fájdalom szinte mindig együtt jár, a kereszt fájdalma és a feltámadás öröme. Ezt a kettőt pedig elég nehéz együtt, egyszerre visszaadni úgy, hogy ne jelenjen meg a kettő közötti feszültség és disszonancia (mármint öröm és fájdalom disszonanciája), illetve a felfoghatatlan tény, hogy Isten az, aki ezzel a fájdalommal és a halállal is összekapcsolódik.
TörlésEnnek megjelenítése mindig csak valamelyest félresikerülten történhet, miután az ember ezt nehezen érti meg és fogadja be, ezért a különböző művészi megnyilvánulásokban - nem csak a zenében, hanem a képzőművészetben is - ugyanez a fura diszharmónia jelenik meg (szerintem). Hozzám sem áll közel a keresztény zene, de a tágabb keresztény művészet sem, Jézusnak szinte csak egyetlen olyan képi ábrázolását láttam, amit szívesen nézek. És ezen nem a kereszten van.
Hát, nem is tudom ... szerintem az ilyenfajta disszonancia a jó művészetnek nem hogy akadályozója, hanem inkább inspirálója kellene hogy legyen. Nem hiszem, hogy a zenében ilyesmin múlna a dolog, de nem is nagyon tudom megfogni, hogy akkor mi hibádzik... Annyi biztos, hogy a keresztény művészetben az életöröm nem valami nagy hangsúllyal jelenik meg. :)
TörlésA művészet sokáig egyházi kontroll alatt állt, ami nyilván nem tett jót neki, illetve a különböző dogmák, teológiai értelmezések uralkodó jellege sem. Ha ki van kiáltva, hogy Jézust csak így vagy úgy lehet látni és láttatni (mondjuk Megváltóként, különböző meghatározott pózokban), akkor ez gátat vet a természetes megismerő képességeinknek, nyitottságunknak.
TörlésÉn például most éppen azon agyalok, hogyan készíthetnék és miből a kertembe olyan Jézus alakot, aki teljes természetességgel egyszerűen csak üldögél, pihen a fák alatt :). Nem szenved éppen, nem oktat, nem ujjong, nem könnyezik és nem csinál semmi "biblikusat", egyszerűen csak ott van, csak ül és van a közelemben, minden felhajtás, kitörő öröm és mély fájdalom nélkül. Jó lenne ilyen Jézus ábrázolásokkal is találkozni néha-néha, ha szobrász lennék, készítenék egy ilyen kerti Jézus-sorozatot, ami bárki számára elérhető lenne :D.
Engem úgy tanítottak, hogy a Szent Szellem kiáradásának velejárói az eksztatikus karizmatikus jelenségek. Ez nem azt jelenti, hogy káosz és rendetlenség van, hanem ez az "isteni rend" része, hiszen maga a Biblia számol be ilyen esetekről, és nem negatív fényben. Gondoljunk csak a Szent Szellem pünkösdi eljövetelére, amely a keresztény ébredések örök prototípusa - a hely megrendült, a 120 tanítvány különféle nyelveken beszélt, a körülöttük levők egy része pedig azzal vádolta a tanítványokat, hogy részegek. Mind az ó-, mind az újszövetség beszámol arról, hogy a "prófétálás" eksztatikus megnyilvánulásokkal járhat együtt.
VálaszTörlésAz ilyen fajta "rendetlenség" engem nem zavar, inkább inspirál. Általában megállapítható, hogy a megnyilvánulás a Szent Szellem valódi érintésétől van, vagy valamilyen pszichológiai zavar, esetleg testi erőlködés eredménye (ez utóbbiak valóban sértik a többieket). Azt se felejtsük el, hogy a Szent Szellem jelenléte démonikus reakciókat is provokálhat (gondoljunk csak arra, amikor Jézus prédikálása során történt zsinagógai jelenetre). Az ilyen megnyilvánulások sem túl szépek, de Jézus szerint mégis arra utalnak, hogy Isten Ujja cselekszik.
Viszont az ébredések körül megfigyelhető egy másfajta rendetlenség is. Ez az egyházzal, gyülekezeti tekintélyekkel, ébredés korábbi generációival, igével szembeni ("igementes" ébredés), vagy általában az emberi normalitással szembeni lázadás (pl. "szuperszellemieskedés"). Ide sorolhatók továbbá mindenfajta túlzások, hiszékenységek, utánzások, csalások, erőltetések, hamis kijelentések, feltűnési viszketegségek, stb. Ezek véleményem szerint nem az ébredéshez tartoznak, hanem olyan periférikus jelenségek, amelyek korrigálásához a Szent Szellemre nyitott, de tapasztalt és józan hívők, elöljárók jelenléte szükséges.
Ha az előbbi bekezdésben említett "periférikus" jelenségek kerülnek a központba, miközben a Szellem autentikus megnyilvánulásai a perifériára, az viszont aggasztó. Emellett szerintem külön figyelmeztető jel, ha a Szent Szellem állítólagos jelenléte nem jár együtt megtéréssel, Jézus Krisztus szorosabb követésével és szentségre való törekvéssel (azért írtam, hogy állítólagos, mert ilyen esetben a szellemi forrás.
Sytka hasonlata a lerakódott szennyeződésről és tiszta forrásról nagyon találó!
Steve: a katolikus doktrínák szerint (de ebben talán más felekezetek is egyetértenek) Isten mindenütt jelenvaló, mégpedig LÉNYEGILEG. Isten ott van és itt van, mindig és mindenkor, de az ember az, akinek nincs szeme és füle hozzá. Sok bibliai szereplővel megesett az, hogy hirtelen "megnyílt a szeme", és kutat, forrást talált, vagy más olyan meglepetésben részesült, amihez a megnyílt szem és halló fül kellett.
TörlésInnen nézve furcsa azt hallani, hogy a Szent Szellem "kiárad", ha egyszer folyamatosan az áradás állapotában van. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy a mi befogadóképességünk változik meg az idővel, a különböző pillanatokban. Nem Isten mutatja meg új és új arcait, hanem mi vagyunk azok, akik egyre többet vagyunk képesek látni belőle.
Amikor éppen nem élünk át eksztázist, nem látunk valakit meggyógyulni, nem részesülünk különös kegyelmi ajándékban, Isten pontosan úgy és ugyanannyira JELEN VAN.
Vagy szerinted nem így van?
Szia Laura,
Törlésez érdekes szemlélet. Én mindig úgy gondoltam, hogy - miközben természetesen egyetértek azzal, hogy Isten mindenütt jelenvaló -, az, hogy Istent kijelenti magát, érintést kapunk tőle, az nem (csak) a mi befogadóképességünktől függ, hanem az ő szuverén döntése, hogy közli-e magát, vagy sem. Természetesen Istennek ez a közlése lehet válasz a mi éhségünkre, de mégis, kegyelemből van, és Istené a döntő szerep. Ha Isten nem kívánná megismertetni magát, akkor nem ismernénk.
A Bibliában számos esetben Isten "elrejtette az arcát" valamilyen oknál fogva, és ilyenkor bárki bármit csinált, nem történt semmi. Máskor viszont teljesen szuverén módon elhatározta, hogy beavatkozik, ezeket nevezzük csodakorszakoknak. Ez az Ó és az Újszövetségben egyaránt látható véleményem szerint.
Steve, bár számos ponton egyezünk, de azt hiszem a karizmatikus mozgalmat jellemző káosz tekintetében nem fogunk. :-)
TörlésHogy mi Isten számára a rend, az éppen a teremtett világban felfedezhető összefüggésekből derül ki.
Én azt, amikor hívő emberek mekegve brekegnek és tajtékzanak - állítólag a Szentlélek hatása alatt - semmiféle formában nem tudom Isten rendjének nevezni. Tartok tőle, hogy az ehhez hasonló megnyilvánulást csak erőszakos eiszegézissel lehet beleolvasni a pünkösdi történetbe is. (Mégis, ezt a beleolvasást sokan megteszik). Persze a szöveg nem ír négykézláb mászkáló apostolokról vagy magukon kívül lévő betöltekezésekről, hanem a nyelveken szólást emeli ki - s annak is arról a fajtájáról beszél, ami nagyon is értelmes volt, hiszen mindenki a maga nyelvén felismerte azt. Egyébként az ApCsel 2 szerint, amikor az emberek ennek ellenére nem értették mi történik, éppen a Szentlélek hatása alatt(!) állt elő Péter és tartott egy hatalmas prédikációt, aminek a hatására ezrek tértek meg.
Megmondom neked őszintén, csodagyógyítók, csodatanítók és más aktuális nagy emberek jönnek-mennek, de én senkit nem ismerek, aki úgy és annyira lett volna betöltekezve Szentlélekkel, mint maga Jézus. Azonban bármennyire is teljes volt Lélekkel, egyáltalán nem látom, hogy Jézus valamiféle extrém viselkedésrohamba futott volna bele, esetleg csaknem magán kívül szaladgált volna. De ugyanezt az apostolainál sem látom.
"Engem úgy tanítottak, hogy a Szent Szellem kiáradásának velejárói az eksztatikus karizmatikus jelenségek."
Újszövetségi alapon ez mit jelent?
Ezt írja a Katolikus Lexikon Isten változhatatlansága címszó alatt:
Törlés"Nem kaphat semmi újat, sem megismerésben, sem értékben. Kifelé való tetteitől sem változik. Benne a →teremtés aktusa is olyan szabad tett, amely öröktől fogva megvan benne, egy a lényegével, és kifelé megvan az időbeli hatása. Amikor a →kegyelemben közli magát, akkor sem ő változik, hanem az ember lép új kapcsolatba vele, és fölfogja termfölötti hatásait. Ugyanígy kell venni a →megtestesülés misztériumát is. Nem a Fiú istensége v. személye változott, hanem Krisztus embersége lépett vele egyedülálló kapcsolatba. "
Elnézést, hogy kicsit eleveztünk az eredeti témától, de Sytkától itt gyorsan kérdeznék annyit, hogy ő, mint teológus, hogyan vélekedik az örök, teljességben lévő Isten és az időben lévő ember kapcsolati lehetőségéről - amit itt Steve-vel fejtegettünk. Mik azok a teológiai nézetek, amit te, Sytka, elfogadsz ezzel kapcsolatban?
Laura, azt hiszem nekem most nem lesz időm a kérdésedbe igazán "belemelegedni". :-)
TörlésÉs bevallom, nem is értem pontosan mire kérdezel rá. Isten, aki örök, és az ember, aki halandó, de nyitott az örökkévalóságra, milyen módon kapcsolódhat egymáshoz? Ilyesmire gondolsz?
Ha igen, akkor azt tudom mondani, hogy ezt a kérdést többféle módon közelítették meg eleink. De az egyik alapvető szemlélet mindig is az volt, hogy az ember sehogyan és semmit sem képes megragadni Istenből pusztán saját akarata és keresése által. Csak azért érhet el valamit is, mert Isten kinyilatkoztatja magát neki. Isten saját önközlése teszi lehetővé, hogy az ember rátaláljon Istenre és ezáltal kapcsolatot építsen ki vele. Iszonyú röviden kb. ez a dogmatikai kiindulópont, amiből számos megfigyelés, és bizony akár a hitéletre való gyakorlat is vonatkozik.
De egyáltalán erre gondoltál?
Igen, erre gondoltam. Csak tudni akartam, mi az álláspontod ezzel kapcsolatban.
TörlésSajnos manapság senkinek sincs ideje ilyen kérdésekbe belemelegedni, legalábbis az illetékesek közül, pedig ha valami, akkor ez igazán fontos lenne, ebbe a témába valóban belemelegedni, és hetekig, hónapokig tárgyalni, csak ezt az egyetlen kérdést. Egyébként a keresztény missziónak nem része az érdeklődők felvilágosítása, ELIGAZÍTÁSA? Most nem kimondottan rád gondolok, több embert is felkerestem már ilyen szándékkal. De mintha az nem lenne olyan fontos, hogy a keresők, az érdeklődők világosabban lássanak, és bizonyos kérdésekre választ kapjanak, miközben mindenhonnan azt halljuk, hogy gyengülnek az egyházak, vesztik el a híveket. Persze hogy elvesztik, ha egyszer fel sem ismerik a saját feladatukat - és ismétlem, itt most nem rád gondolok.
De valahol egy egyházi, vallási szaktekintélynek, méltóságnak fel kell készülnie az ilyen kérdésekre is, sőt, szerintem egyenesen örülnie kellene nekik, örülni annak, hogy valakit ezek a dolgok érdekelnek, és éppen ez az, amire időt kell szánni és hagyni, aminek időt kell SZENTELNI. Az ilyen dolgokkal való foglalkozás ad szentséget az időnek.
Tudsz esetleg ajánlani olyan szakmabelit, akihez élőben és konkrétan lehet fordulni ilyen kérdésekkel?
Akár privátban is megteheted, ha nem akarod itt a blogon. Köszönöm :).
Szia Sytka,
Törlés"Engem úgy tanítottak, hogy a Szent Szellem kiáradásának velejárói az eksztatikus karizmatikus jelenségek." - azt kérdezed, hogy ez újszövetségi alapon mit jelent.
Én arra gondoltam, hogy amikor Isten jelenléte megérint egy személyt, akkor előfordul, hogy az ember kilép a hétköznapi, normális állapotából (vagyis eksztázisba kerül). Isten jelenléte, kegyelmének a megnyilvánulása a hétköznapi normának nem megfelelő, szubjektív jellegű reakciókat válthat ki (elsősorban nem valamilyen objektív csodára, erőmegnyilvánulásra gondolok).
Az újszövetség több ilyet említ, amennyire most át tudom gondolni:
- nyelveken szólás (elsősorban arra az esetre gondolok, amikor _nem_ egy értelmes földi, az illető számára egyértelműen ismeretlen nyelven szól valaki úgy, hogy azt egy egy másik személy személy megérti és validálja) - pl. “az egész gyülekezet, és mindnyájan nyelveken szólnak, és közben bemennek oda az avatatlanok vagy a hitetlenek, nem azt fogják-e mondani, hogy őrjöngtök”
- földre esés - Ez megtörtént Pál apostollal és János apostollal egyaránt.
- egyéb személyes megnyilvánulások. “Ha ugyanis révületbe estünk, Istenért történt, ha pedig józanok vagyunk, értetek van.”
- démonikus megnyilvánulások. “amikor meglátta Jézust a lélek, azonnal megrázta a fiút, úgyhogy az a földre esve fetrengett, és habzott a szája.”
A fenti jelenségek primer oka Isten valóságos jelenléte a leírás szerint, tehát azt elmondhatjuk, hogy ahol ott van Isten jelenléte, ilyenek történhetnek. Nem azt mondom, hogy ha ilyenek történnek, az garantálja, hogy Isten jelenléte van ott (számos más vallásban, vagy okkult gyakorlat hatására is történnek ilyenek), vagy pedig hogy nem valamiféle emberi utánzás, erőltetés történik.
“Én azt, amikor hívő emberek mekegve brekegnek és tajtékzanak - állítólag a Szentlélek hatása alatt - semmiféle formában nem tudom Isten rendjének nevezni.”
Megértem a véleményedet, de én személy szerint a “semmiféle formában”-t nem merném kimondani, tekintettel arra, hogy maga Isten is, ha úgy tartja kedve, “dadogó ajakkal és idegen nyelven” szól. A embert első ránézésre megalázó jelenségek mögött is lehet Isteni szándék (gondoljunk csak arra, amikor Saul meztelenül feküdt a próféták között - ami kifejezetten botrányosnak tűnik). Persze nem gondolnám, hogy Istennek az a fő célja, hogy a hívők brekegjenek és tajtékozzanak (sőt!), és ha direkt erre mennek rá egy “ébredési” összejövetelen, az valóban több mint meglepő. Más szempontból viszont Istennek mégis engedjük meg, hogy ha úgy tartja helyesnek, teret adjon annak, hogy az ember kilépjen az elvárások keretei közül, és teljesen szabadon, teljesen gyermekként az egész lényével azt tegyen Isten jelenlétében, ami onnan belülről jön, akár szép az emberi szemnek, akár nem, akár kifinomult, akár nyers. Ennek terápiás jellegét még a modern pszichológia is elismeri. Mindezen túl a hívők számára örök figyelmeztetés Mikál magatartása is, aki úgy gondolta, pontosan tudja, mi a helyénvaló! De ez az én véleményem, tudom, hogy vannak kiváló hívők, akik nem így gondolják.
OFF: Hihetetlen, hogy ha írok valamit, hiába nézem át kétszer, mindig marad benne valami hiba vagy elírás! Öregszem (nem az indiánfőnökre gondolok).
Törlés