Ha valaki a deizmus kifejezést hallja, többnyire egyetlen mondattal rövidre zárja a dolgot: "ezek azok az emberek, akik azt hiszik, hogy Isten megteremtette a világot és utána nem csinált semmit." Az ügy ennél bonyolultabb, és kapcsolódik az előző bejegyzés tartalmához is. Egyáltalán mit takar a deizmus és miben hisz egy deista? Tényleg csak abban, hogy Isten elindította a világot? És ami talán a legfontosabb: nevezhetjük kereszténynek a deizmust?
A deista felfogás a 16. századtól a 18. századig virágzott leginkább, főleg Franciaországban, Angliában és később Amerikában, de mint gondolkodásmód ma is jelen van. Nem tagadom, amellett, hogy szimpatikus vonásokkal is rendelkezik (különösen ami a parttalan szkepticizmussal szembeni filozófiai megközelítését illeti), több problémám is van vele.
Az egyik az, hogy minden szempontból megfoghatatlan: bár többféle irányzata létezik, sosem valósult meg semmiféle szervezeti formában. Nincs olyan, hogy "deista felekezet" vagy "deista gyülekezet" - ebben a tekintetben nekem kicsit olyan, mint a karizmatikus irányzat az egyházban, ami mindenféle formációhoz "odacsapódik", de akármikor találkozol vele, mindig más arcát mutatja, és úgy igazán sosem tudod megfogni. A deizmus is ilyen, mindig van egy olyan érzése az embernek, hogy kicsúszik a kezei közül. Ráadásul a karizmatikus mozgalomnál láthatatlanabb jelenség: ez legalább megkísérli karizmatikus jelenségekben kifejezni magát, míg a deizmus ezzel szemben egy intellektuális-filozófiai gondolkodásmód, mondhatni spekulatív észmunka, kevesek racionális játékszere, amit például olyan gondolkodók képviseltek, mint John Locke. A deizmus istensége el van szeparálva a világtól, csupán egy távoli kép - ahogy a deizmus maga is egy lebegő képnek tűnik, ami az egyház közelében sertepertél, de valahogy mégsem része annak.
Ha megpróbáljuk a definíciójánál fogva megragadni a deizmust, akkor sem feltétlen jutunk előre. Az eddigi legszellemesebb megoldás, amivel találkoztam egy kis képlettel szemléltethető:
Deizmus = teizmus - csodák
Ebből a frappáns összegzésből két dolog derülhet ki. Az egyik, hogy egy igazi deista már az elvi lehetőségét is kizárja annak, hogy Isten bármiféle módon csodát tehessen. Isten sosem avatkozik közbe a világ menetébe, akár utólagos interakcióról beszélünk (például segítenie kellene valakin, aki bajba jutott), akár prevencióról (például eltéríti az előző bejegyzésben említett cunami irányát, ezzel megakadályozva a bajt). A másik, hogy a deizmus legalábbis elméleti szinten valahol teizmusnak tűnik. Ha pedig teistákról beszélünk, akkor istenhívőkről beszélünk: ezért a legtöbb keresztény valahogy úgy képzeli, hogy a deisták is keresztények, csak nem hiszik, hogy Jahve bárhogyan is cselekedne. A kérdés azonban az, hogy valóban a kereszténység istenségének nevezhetünk-e egy olyan Jahve-t, aki nem csinál semmit? Kompatiblis egymással a keresztény teista és a deista látásmód? A válaszadáshoz érdemes legalább kicsikét tisztázni, mit is állít a deizmus. Norman Geisler megpróbálta összegezni néhány pontban a különféle deista szemléletmódok közös pontjait. Ennek alapján a deisták többnyire a következőket hiszik:
- Van egy istenség, aki megalkotta a világot, az általa létrehozott Univerzumot pedig természeti törvények vezérlik. Az istenség nem avatkozik közbe a világ történéseibe, sőt, a teremtésen kívül semmilyen módon nem adott magáról kinyilatkoztatást.
- Ez az istenség abszolút egységes, nem háromságos. Ahogy Thomas Jefferson gúnyolódott, "a trinitárius matematika nem más, minthogy a három az egyenlő eggyel, az egy pedig hárommal". Az istenség teljesen és a szó minden értelmében egy.
- Az embereket Isten alkotta és látta el minden olyan tulajdonsággal, ami az életükhöz szükséges. Az emberi lények rendelkeznek erős és gyenge vonásokkal: az erősségük a szabadságra és az értelemre való képességük, a gyengeségük a babonára és a mások feletti uralkodásra való hajlamuk - utóbbiak vezetnek el a szervezett vallásokhoz, melyek elnyomják a társadalmakat.
- Az etika és moralitás alapjai a természetben találhatók. Az ember a természet valóságában értheti meg az ember, hogyan kell élnie saját környezetében. Nagyon sok deistának az egyetlen igazán ösztönös alapelv a boldogság utáni vágy.
- Néhány deista tagadja, hogy az ember bármilyen módon túlélheti a halált, mások elfogadják a halál utáni létezés lehetőségét. Az utóbbi csoporthoz tartozók közül a legtöbben úgy vélik, a túlvilág egy anyagtalan valóság, ahol Isten a morálisan elfogadható emberek jutalmazza, ahogy az arra rászolgálókat büntetni fogja.
- A deisták az emberi történelemről keveset beszélnek. Gyakran annyit állítanak, Isten nem mutatta meg magát a történelemben természetfeletti módon, vagy olyan eszközökkel, amelyeket az emberek csodáknak neveznek.
A fenti lista talán nem teljes, de azt hiszem ad egyfajta panorámaképet a deizmus spirituális koncepciójáról. Dőlt betűkkel igyekeztem megjelölni azokat a gondolatokat, amelyeket érzésem szerint egy magát kereszténynek valló nehezen követhet. A deizmus istenségének ebben az értelemben nem lehet köze a Szentíráshoz, sem az ortodoxnak vallott keresztény hithez, ebből következőleg Jahve személyéhez sem. Kissé ellentmondásos, hogy míg a fenti pontokból az derül ki, hogy a deizmus titokzatos istensége teljesen és maximálisan közömbös az emberek evilági sorsa iránt (gyakorlatilag nem érdekli mit művelünk), addig a deisták jó része szerint a túlvilágon mégis az evilági "teljesítményünk" alapján büntet vagy jutalmaz bennünket...
Ha igaznak tekintjük ezeket az elgondolásokat, akkor szerintem keresztényként nem lehet deista hitünk. Nem azt mondom ezzel, hogy a keresztény spiritualitásban semmiféle formában nem jelenhetnek meg deista tendenciák, csupán azt, hogy a deista gondolatkört nem lehet "ráhúzni" a kereszténységre. Nekem a szigorúan vallott deizmus, amely a távoli és passzív istenségben hisz, a skála egyik szélsőértékének tűnik, éppen szemben a szigorú kreacionizmussal és neoprotestáns lelkesültséggel, amely egy "világot összeheggesztő" mesterembernek láttatja Istent, aki lépten-nyomon cselekszik. A magam részéről egyik gödörbe sem akarok belelépni, mert nincs kedvem utána kikászálódni belőlük...
Hát, nem tudom, Sytka. Nekem értelmesnek tűnik, amit a deisták vallanak az összegzésed alapján. Ösztönösen én is efelé tendálok az utóbbi időben. Van eleje, közepe, vége annak, amit mondanak. Számomra fontos lett, hogy értsem, amit hiszek. Sokáig el tudok menni az irracionalitás vonalán, néhány év után pl. sikerült felfognom a keresztyén alaptanítást, az ingyenes, kiérdemlés nélküli kegyelem lényegét. Nem kis feladat volt megszabadulni az "emberi" okos, logikus gondolkodástól, miszerint a kegyelmet, mint mindent az életben, ki kell érdemelni, meg kell érte dolgozni. Ma azzal szembesülök, hogy nem az irracionalitás okoz problémát, hanem az értelmetlenség. A kettő ugyanis messze nem ugyanaz. Nem lehet pl. értelme annak, hogy az isis tíz éves gyerekeket arra kényszerít, hogy levágott emberfejekkel focizzanak. Nem érthető számomra a gyerekeknek szánt sors, ha Isten szándékát próbálom ebbe belelátni. Ha Isten arra tanít vagy kényszerít, hogy ezt - és még rengeteg eszelősséget - fogadjam el, "bízzam rá", "mert ő tudja" stb., ezt kifejezetten hülyeségnek, sőt annál sokkal rosszabbnak tartom. A példám szinte primitív, viszont valóságos, és bőven elég ahhoz, hogy hajlamosítson a gondolatra, miszerint Isten nem vehető igazán komolyan. Nekem ennél jobb az erkölcsi érzékem, akárhonnan nézem. A deizmus ezt jól ragadja meg szerintem.
VálaszTörlésA bejegyzés elsősorban nem a deizmus értelmességéről szól, hanem annak kereszténységgel kapcsolatos lehetséges kompatibilitásáról. Elismerem, nem vagyok valami nagy szakértője a témának, de a deizmus felszínes ismerete is már arra vezet, hogy az ideológiai szinten nem igazán kompatibilis a kereszténységgel. És még önmagában is felvet kérdéseket. Csak néhány hirtelen felvetés:
Törlés- ha Isten (legyen az akárki) nem az erkölcs alapja (ld. a bejegyzésben a 4.pontot), akkor hogyan kérheti számon a túlvilágon az ember életét? Mi adja számára ehhez az alapot?
- ha Isten nem mutat érdeklődést a világ és benne az ember felé, miért mutat a halál után?
- mi a különbség egy nem létező Isten, és egy olyan között, aki tulajdonképpen nincs itt, tehát nem is létezik számunkra?
- ha Isten nem mutatta meg magát a történelemben, nem látszik semmilyen folyamatban, nem az erkölcs alapja, akkor honnan tudja a deista, hogy egyáltalán létezik? Mire alapul ez a meggyőződése? Erre általában logikai levezetéseket szoktak válaszul adni (ld. Locke istenbizonyítékait), mint például az első ok érve. Igen ám, de az nem szükségképpen követeli meg, hogy Isten most is létezzen, vagy akár kettő vagy kétszáz istenség létét is jelentheti. Tehát végülis a puszta hit áll Isten létezésének feltételezése között - míg ha jól értem a kereszténységet, ott azért számolunk Krisztus realitásával, szemtanúkkal, történeti istenkinyilatkoztatással. Tudom, ezeket is lehet vitatni (ahogy teszik is), mégis kézzelfoghatóbbnak tűnnek, mint a deizmus puszta elképzelései, nem?
Ugyanakkor szimpatikus a deista spiritualitásban (ha ez jó szó), hogy szembeszáll a mindent letarolni akaró szkepszissel és távol tart a fanatista istenképtől.
"A bejegyzés elsősorban nem a deizmus értelmességéről szól" Valóban nem hangsúlyoztad külön, hogy értelmes-e vagy nem, de szerintem nem hátrány, ha értelme van, értsd: "megnyugtató" (=érthető, ha nem is feltétlenül vigasztaló) magyarázatot ad a napi jelenségekre. C.G. Jung mondja: "Sok minden, talán minden elviselhető, ha értelme van." Nagyon sok szól amellett, hogy Isten magunkra hagyott bennünket, és azt is értelmezni kell valahogy, ha egy picit is gondolkodsz. Egyetértesz? Mármint azzal, hogy azt is értelmezni kell valahogy?
Törlés"ha Isten nem mutatta meg magát a történelemben, nem látszik semmilyen folyamatban, nem az erkölcs alapja, akkor honnan tudja a deista, hogy egyáltalán létezik?" Ha igaznak tekintjük ezeket az elgondolásokat, akkor szerintem keresztényként nem lehet deista hitünk." Természetesen nem tudja, hisz nem tudható, de reméli, mint a keresztyén hívő is. A keresztyén hívő Istenből vezeti le az erkölcsöt. Pedig ez valójában irreleváns: erkölcs így is, úgy is van, hasznos, jó nekünk, mert még egyben van a társadalmunk, és ez független attól, hogy mi a forrása. A gyerekkoromban fogant vezérelvemet ("nem helyes, hogy az erősebb bántja a gyengébbet") nem tanultam sehonnan - egyszerűen támadt a fejemben egy gondolat. Egyszerű gondolat, pedig messze vezet, ha belemélyedsz. És éppen keresztyénként kezdtem megkérdőjelezni a helyességét, és ez nyugtalanító.
"mi a különbség egy nem létező Isten, és egy olyan között, aki tulajdonképpen nincs itt, tehát nem is létezik számunkra" A levágott emberfejekkel focizni kényszerített gyerekek. Most akkor itt van Isten, vagy nincs itt? Ezek a gyerekek itt vannak, az biztos. Sok leírhatatlan komiszsággal együtt.
"ha Isten nem mutat érdeklődést a világ és benne az ember felé, miért mutat a halál után?" Az újszövetségi tanítás csak abba az irányba mutat, az üdvözüléstannak ez a veleje, szinte egyetlen értelme, minden ehhez képest mérlegelendő. Mi az a röpke életnyi (adott esetben) szenvedés itt ahhoz képest, ami ott vár majd kárpótlásul? Számomra ez az egyik nagy falat e pillanatban: képes vagyok-e vigasztalódni az örök fény és boldogság kilátásával Isten oldalán majd ott?
"mi a különbség egy nem létező Isten, és egy olyan között, aki tulajdonképpen nincs itt, tehát nem is létezik számunkra" Ezt félreolvastam. A fejekkel focizó gyerekek itt vannak. Erre kérdezhetném azt is, hogy "Isten akkor nincs is, vagy csak nincs itt?" ahogy te is kérdezed. A kulcsszó a "nincs". Nincs vagy nincs itt, ugyanaz.
TörlésKedves György, jókat írsz, és van egy bizonyos metszéspontja a gondolatainknak.
Törlés"Egyetértesz? Mármint azzal, hogy azt is értelmezni kell valahogy?"
Természetesen egyetértek, és azt hiszem nincs olyan épeszű hívő ember, aki ezzel ne értene egyet. De Isten távolmaradásának, hiányérzetének kérdésére nemcsak deista választ lehet adni, hanem teistát is. A problémával bibliai szerzők is küzdöttek, elég például ha Jób könyvét mondom (amit én irodalmi műként interpretálok). Miért szenved az igaz? Miért fociznak azok a bizonyos gyerekek levágott fejekkel? Miért történnek ilyen beteg dolgok? Miért nem szól már közbe Isten? És ami a legdurvább: vajon ad erre választ Jób könyve? Szerintem igazi választ nem. De deistát sem.
Mondhatnám még a Deus Absconditus elvet is. Mindezzel csak azt akarom kifejezni, hogy lehet más válaszokat is adni a deizmus távoli Istenéhez képest, akinél még a remény sincs meg, hogy legalább valamikor, egyszercsak közbelépjen!
Jungnak egyébként nagyon igaza van. Ha értelmet találunk a káoszban, szinte minden elviselhető. Aki őszintén megtér, szerintem pont ezt találja meg: értelmet a sorsának, ha nem is teljes magyarázatot, de irányt az életének, a dolgainak, a történéseknek.
"vajon ad erre választ Jób könyve? Szerintem igazi választ nem" - Bingó! Valahol felhoztam volna, ha te nem. Jób könyve Isten horrortörténete, a szeszélyes, hideg, könyörtelen Istené, aki végtelen szeretetében végül feloldozza az ártatlanul meggyötört Jóbot. Sok keresztyén csodálatos példáját látja benne Isten szeretetének. (Miért hallottunk sosem arról, hogy mekkora tömegeket sikerült beédesgetni Isten e szeretet-történetével a keresztyén egyházba?)
TörlésDeus Absconditus elv? Ha nem értem, azért van, mert Isten nem akarja, hogy értsem. Ez vajon mennyivel értelmesebb válasz, mint gyakorlatilag bármely válasz a fenti kérdőjelekre? Inkább kibúvónak tűnik.
"lehet más válaszokat is adni a deizmus távoli Istenéhez képest, akinél még a remény sincs meg, hogy legalább valamikor, egyszercsak közbelépjen" Ez sarkalatos gondolat: bizonyos történések vagy nem történések után vajon számít-e, hogy Isten közbelép? Marad-e értelme és okom táplálni a keresztyén istenképet, ha nem marad semmilyen illúzióm vele kapcsolatban? (ezt kérdeztem a cunami-cikk alatt) Az általad leírtak alapján a deizmus ad értelmezhető magyarázatot, és hagy valami illúziót is.
Nos igen, a deizmustól lehet keresztényként viszolyogni, de az akkor is igaz, hogy a teológiában is alkalmazott szövegkritika és egyes ma is gyakorlott "ésszerű" írásmagyarázati módszerek deista hatásra alakultak ki. Szóval a minden rosszban van valami jó, az itt is igaz. És még egy kis pontosítás. John Locke, a közhiedelemmel ellentétben, pont annyira volt deista, mint Newton. Szóval semennyire. Talán annyi hasonlóság volt közöttük, hogy hitt az "ésszerű kereszténységben" és antitrinitárius nézeteket vallott, de bár magyarra -természetesen nem véletlenül- elfelejtették lefordítani szentírással kapcsolatos nagy terjedelmű munkásságát, abból azért kiderül, hogy hitt Jézus megváltásában, a feltámadásban, és sok bibliai csodában, illetve hitt Isten kinyilatkoztatásában. Ő mondta azt is, hogy szerinte mindenki keresztény, aki szerint Jézus Krisztus a Megváltó, és ő annak tartotta magát.
VálaszTörlésNo igen, úgy látszik egy kicsit ez is olyan dolog, hogy az ember éppen milyen forrást nyit ki. :-) Ahol én megnéztem (pl. Geisler apologetikai gyűjteményében), ott Locke úgy szerepel, mint aki a deizmus egyik alapművét tette le. Egyébként más forrásokban is az angol deizmus egyik jeles képviselőjeként szerepel. De elhiszem, sőt örülök, ha ő ennél több volt.
TörlésA deizmustól nem "viszolygok" (ez erős szó), csak ha a bejegyzésben szereplő pontok igazak rá, akkor alapvetően nem látom kompatibilisnek a kereszténységgel. Még akkor sem, ha bizonyos írásmagyarázati módszerek létrejöttében hatása volt. Ha a deizmus által definiált istenség nem az erkölcs alapja, nem avatkozik be a mi világunkba, nem érdekli senki és semmi sorsa, és soha nem mutatta meg magát a történelemben, akkor ez az istenség az én értelmezésem szerint nem lehet Jézus Atyja.
A deizmus szerintem sem kompatibils a keresztényéggel, csak a dolgok bonyolultságát akartam azzal érzékeltetni, hogy úgy tiltakozunk a deizmus ellen, hogy közben használjuk a módszereit. AMi meg Locke-ot illeti, hát ez az eszmetörténet legnagyobb rákfenéje, hogy címkézzük a gondolkodókat, még pedig olyan címkékkel, amely az utókor saját látószögéből megfogalmazott ítélete az adott személyről. Sőt ez sokszor nem is ítélet, hanem ítélkezés. Szerintem semmilyen olyan címkét nem szabadna emberekre utólag aggatni, amit ő maga nem vallott. Ha Locke deistának mondta volna magát valaha, akkor mondhatnánk rá, de mivel ilyen eszébe sem jutott, ezt mondani róla vagy szándékos félremagyarázás, vagy alapvető félreértés. De sajnos az az érzésem, hogy mivel ezeket a gondolkodókat a filozófiatörténet is mint idolokat használja, vagyis a saját maguk teremtette eszmékhez keresnek főszerepelőket, ezért nem is cél, hogy ezeket az embereket előítéletek nélkül olvassák. Szóval szerintem jobban tesszük, hogy ha források alatt, a szerzők saját szvait értjük, nem pedig a értelmezőkét. Locke-hoz a forrás Locke, nem pedig a filozófiatörténészek.(AZ ilyen dolgokra azért is vagyok érzékeny, mert pontosan látom, hogy pl. az ateista filozófus egyetemi körök, hogyan hallagtják el az általuk preferált filozófusokról, hogy pl. hívő keresztények voltak.Nem tudom nem gondolni, hogy ez ne lenne szándékos.)
VálaszTörlés"úgy tiltakozunk a deizmus ellen, hogy közben használjuk a módszereit."
TörlésÉn ezt teljesen vállalhatónak érzem, hiszen maga a Szentírás is alkalmazza ezt a stratégiát: elegendő például arra gondolni, hogy miközben polemizál az antik mítoszokkal, ha úgy kívánja, be is építi saját világába azok egyes részeit, és felhasználja az érveléseiben. Számos más példát is lehetne mondani. A deizmusnak pedig nem feltétlenül a módszereivel van gondunk, hanem a mondanivalójával, a spirituális alapállásával, ami szembenáll az ortodox kereszténységgel.
A forrásokkal kapcsolatban igazad van: mindig az elsődleges a legjobb.
"Nem tudom nem gondolni, hogy ez ne lenne szándékos."
Szerintem is szándékos. Én az elkötelezett ateizmus kapcsán a természettudományos oldalon látom ugyanezt pl. Sagan vagy Dawkins érveléseiben. De mennyivel jobb ennél, amikor az elkötelezett keresztények úgy csavarják pl. Einstein szavait, hogy bibliahívő keresztényként végül a maguk oldalára állítják - holott az összkép inkább azt mutatja, Einstein istenképe inkább a természeti világ egyfajta misztikusan megszemélyesítése lehetett? (Saját írásai alapján!) Itt most csak arra kívántam utalni, hogy mind az ateista, mind a teista oldal elköveti az általad említett hibát, mármint hogy főszereplőket keres bizonyos érvekhez. :-)
Ez érdekes poszt. Én következetesen deistának vallom magam, még ha nem is a klasszikus deizmust vallom. A többféle mások által megfogalmazott deizmust vallom, megspékelve egy kis "sefatizmussal". :)
VálaszTörlésTöbb dologra is reagálnék. Azt írod a posztban, hogy a deisták nem hisznek abban, hogy Isten a teremtésen kívül máskor is beleavatkozott volna a történelembe. A tények azt mutatják, hogy semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy Isten valaha is beleavatkozott volna az emberek életébe. A kereszténység semmivel sem tud több bizonyítékot felhozni a saját isteni beavatkozásai mellett, mint bármelyik animista vallás. A kereszténység csupán állítani tudja azt, hogy Isten valaha valamilyen módon közvetlen részese volt az emberiség mindennapjainak, de bizonyítani semmilyen módon nem tudja. Még a legfontosabbakat sem, mint pl. Jézus feltámadása. Tehát egy deista csupán a realitásból indul ki. Én sem tartom bizonyítottnak a Biblia csodáit, csupán elképzelhetőnek tartom. Az én deizmusom ezen alapul. Elképzelhetőnek tartom, hogy Isten korábban aktív volt, de semmi több. Minden más csupán hit. És kétlem, hogy bárki ennél többet tudna felmutatni. Az általad használt "rejtőzködő Isten" megfogalmazás pedig nem más, mint a deizmus kereszténység számára megfogalmazott megfelelője. Én nem vonom kétségbe azt, hogy az apostolok ideéig Isten tevékeny részese volt az emberek életének, de azt igen, hogy ma is az lenne. Semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy Isten tenne bármit is az emberiségért. Minden ezzel ellentétes állítás igazolhatatlan, és megkérdőjelezi Isten igazságosságát. A kereszténység úgy használja Isten csodáit ma, hogy azzal önkéntelenül gonosszá nyilvánítja Istent, mint aki válogat, és tetszése szerint óv valakit, vagy hagy kegyetlenűl elpusztulni, szenvedni. Sokaknak ez okozza a botlását, hiszen kognitív disszonanciát okoz a kereszténység tanítása Istenről, illetve az észlelt valóság. Ugyanis Isten nincs benne az észlelt valóságban. Soha, sehol, senkinek. Az ennek ellentmondó keresztény történetek teszik nevetségessé a kereszténységet. Pl a karizmatikusok istenélményei szörnyen sok kárt okoztak nekik is, meg a kereszténységnek is.
Ezzel szemben a deizmus sok kérdésre választ ad, persze ugyanúgy nyitva hagy más kérdéseket, de nem vonja kétségbe Isten igazságosságát. És ez nagyon fontos.
"a fenti pontokból az derül ki, hogy a deizmus titokzatos istensége teljesen és maximálisan közömbös az emberek evilági sorsa iránt (gyakorlatilag nem érdekli mit művelünk)"
VálaszTörlésNem gondolom, hogy ez így lenne. Az, hogy valaki azt gondolja, hogy Isten nem tesz semmit az emberek mindennapjaiban, még nem jelenti azt, hogy közömbös lenne a sorsunk iránt. Én azt gondolom, hogy a teremtett világ egyértelműen arról tanúskodik, hogy a teremtő Jó. És egy Jó nem lehet közömbös. Szerintem arról van szó, hogy Istent valami köti, ami miatt nem tesz semmit. Ebben akár az is lehet, hogy azt várja, hogy az általa különböző módon rendelkezésünkre bocsátott eszközökkel mi tegyünk valamit. Ebbe az irányba látom elmozdulni például a katolicizmust. De lehet bármi más magyarázata annak, hogy Isten ma "rejtőzködik". Tehát Isten nem közömbös. És bár lehetnek deisták, akik ezt vallják, az nem jelenti azt, hogy ez lenne a deizmus fő nézete.
Sefatias,
Törléscsak néhány gondolat a megjegyzéseidhez.
Először is, azt a mintát, rendet, amit magunk sem ismerünk, nem is tudjuk megtalálni a világban, azaz csakis olyan rendet tudunk fellelni, amit a mi emberi megközelítéseinkkel képesek vagyunk felfogni és egyben amit már egyszer valahol megtaláltunk, azaz ismerünk. Nagyon is valószínű, hogy az isteni rend nem átlátható az ember által ismert rend-szabályok szerint.
Ez az egyik dolog, másrészt: sokszor hivatkozunk arra szívesen, milyen sok a rossz a világban, mintha ugyan ismernénk a rossz teljességét és a jó teljességét is, és ehhez mérten látnánk azt, milyen sok a "rossz". A jó teljességét viszont biztosan nem ismerjük, ugyanis sokkal kevésbé nyilvánvalóan van jelen, mint a rossz. A jó megtörténte sokszor belső dimenzióinkban zajlik le, ami egyáltalán nem látványos, mások számára meg végképp nem. Azaz: sem a rossz teljességét nem ismerjük, sem a jóét, mégis következtetéseket vonunk le ezek arányaira vonatkozóan.
Aki hisz Istenben, az azt is tudja, hogy az emberi lény lehetőségei nem merülnek ki a földi életben, a fizikai világ viszonylataiban. Isten igazságosságáról csak arról lehetne fogalmunk, ha egyben látnánk a földi világgal együtt a szellemi-lelki valóságot is, amelyben ugyancsak részünk lesz/van. A saját teljességünket sem ismerjük, és ebből az ugyancsak korlátolt nézőpontból teszünk vakmerő kijelentéseket Isten "cselekedeteire" vagy igazságosságára vonatkozóan.
Az ember általában olyannyira éretlen, Istenhez képest mindenképp, mint egy 5 éves gyerek, akinek fogalma sincs, a szülei miért döntenek úgy ahogy. Nem érti, miért nem kapja meg a vágyott játékot, ami neki legalább annyira fontos, mint egy felnőttnek például a megfelelő anyagi/egészségi helyzet.
Tegnap meghallgattam a Kossuth rádió által közvetített szentesi katolikus misét, amelyben a pap egy konkrét esetről beszélt, egy fogyatékos gyermek és anyukája kapcsolatáról, és hogy mi mindent tanult és értett meg a család ebből a helyzetből, megélve a szeretet legnagyobb magasságait. Miután a gyermek meghalt, az anyukája találkozott vele álmában, és semmi baja nem volt, szépen beszélt, teljesen egészséges volt és hatalmas hálával, szeretettel bújt oda az anyjához. Ennek a fogyatékos gyermeknek, aki csak itt, ebben a világban volt beteg, a teljességére nem látunk rá ebből a szemszögből, ahol most vagyunk, ám az álom éppen azt sugallta, hogy "eredetileg" és lényegében egyáltalán nem beteg, hanem egy szép, egészséges, örömteli lény. Miután nem tudjuk azt, kik is vagyunk valójában, és a világunkat sem ismerjük, nagyon visszafogottan illene megnyilvánulnunk addig, amíg a tudásunk, ismeretünk nagyobbá nem válik.
És még egy kérdés: figyelünk-e annyira Istenre a magunk leginkább egocentrikus világában, hogy tudjuk, mikor avatkozik be és mikor nem? Rá vagyunk-e hangolódva a "hangjára", vesszük-e a jelzéseit, van-e szemünk a látáshoz, fülünk a halláshoz?
TörlésMiután leginkább hétköznapi életünk apró-cseprő történései foglalkoztatnak, bele vagyunk feledkezve önmagunkba, ilyen és olyan célokat hajszolunk, semmi lényegesre nincs időnk, csak éppen a valójában lényegtelen dolgokra - mondhatjuk-e azt ilyen feltételekkel, hogy képesek vagyunk az isteni mintát, "beavatkozást" fellelni magunk körül? Én úgy gondolom, hogy nem. Az mondhatja, aki a hétköznapi életében is igyekszik ezt szem előtt tartani, azaz megfelelően priorizál: a lényeges dolgokkal inkább foglalkozik, mint a lényegtelenekkel, szentel az idejéből és önmagából arra, ami valóban fontos. Akinek a hétköznapjait nem itatja át az Isten iránti figyelem, az nem vetheti Isten szemére, hogy nem képes észrevenni őt a világban.