Egy csendes darázsfészek - vitaest a karizmákról

A Károli Gáspár Református Egyetem Egyetemi Lelkészsége és a MEKDSZ úgy határozott, pódiumvitát szervez három teológus szereplésével, melynek témái a karizmatikusság, a karizmatikus ajándékok, a nyelveken szólás, a prófétálás és a gyógyítás körül forognak. Mindannyian tudjuk: ezekről vitába bocsátkozni sokszor olyan, mintha az ember önként beledugná a kezét egy darazsakkal teli lyukba. Megúszhatja csípés nélkül? Aligha.

Balról: Dr. Ruff Tibor, Szabó László és Dr. Szalai András

Nos, mégis megúsztuk. Csipkelődések, azok voltak, de amolyan igazi, elementáris fájdalommal járó darázscsípés nem történt. Nem mintha hiányzott volna. Aki szokott teológiai jellegű vitákban részt venni, az tudja, hogy a durva odamondogatástól a személyeskedő megjegyzésekig általában mindenből kijut a vitázóknak - különösen az interneten. Az igazi, akadémikus pódiumviták azonban nem a veszekedésre törekszenek, hanem az érveken alapuló eszmecserére. Sokaknak ez trivialitás, ám a többségnek talán nem az - mindenesetre az este felvezetésében a szervezők nagyon korrekt módon tisztázták, miféle vitára is gondoltak. Ennek legfontosabb bázisa, hogy a vitában résztvevő három teológus - azaz Dr. Ruff Tibor (Hit Gyülekezete), Szabó László (református) és Dr. Szalai András (metodista) - nemcsak közös színpadon ültek, hanem hitüket tekintve azonos alapokon is álltak. Nem arról szólt tehát a vita, hogy a hithű keresztények összecsaptak az istentelen eretnekekkel, hogy széles nyilvánosság előtt leleplezzék őket. A téma az egyházon belül akart világosabbá tenni különféle szemléletmódokat, és megmutatni azt, hogyan lehet róluk értelmes emberhez méltó módon beszélgetni.

Mivel képtelenség leírni a mintegy három órán keresztül tartó - és egyébként pocsék hangosítással megoldott - eszmecsere részleteit, ezért inkább csak az előadókról szerzett összbenyomásaim megosztására törekszem, melyek az egyébként százfelé ágazó témakör tárgyalása alapján kialakultak bennem.

A karizmatikus ajándékok - például a nyelveken szólás, prófétálás vagy csodás gyógyítás - az első pünkösdtől kezdve ambivalens érzéseket keltettek az emberekben. Jellemző, ha valaki nem karizmatikus háttérből jön, gyanakodva szemléli ezeket, ha meg karizmatikus kontextusból érkezik, éppen a gyanakvóra néz gyanakvóan. Ez az “össznépi gyanakvással” átszőtt hangulat aztán polarizáltsághoz, és különféle teológiai tendenciák kialakulásához is elvezetett. A két végletes látásmód ma a szesszacionalizmus és a kontinuacionizmus néven ismert. Előbbi szerint a karizmatikus ajándékok ma már nem léteznek, hanem az üdvtörténet egy adott pontján megszűntek, mivel ellátták szerepüket. Utóbbi szerint viszont a karizmák folytonossága biztosított - még ha az egyház erőtlensége miatt ezek nem is mindig mutatkoznak meg a maguk teljességében. A szesszacionista nézetet a vitában Szabó, míg a kontinuacionista felfogást leginkább Ruff képviselte. Szalai András nemcsak a színpadon ült középen, hanem a vitában is megpróbált egy inkább elfogadásra hajló, de mégis jól kitaposott középutat találni, ami meglátásom szerint sikerült is neki.

A disputában tehát leginkább és elsősorban Szabó és Ruff között zajlottak le kardvillanások. Mégis, azt érzékeltem, nem pusztán ők voltak a párbaj szereplői, hanem jórészt saját felekezetük teológiája, kegyességi stílusa, attitűdjei is egymásnak feszültek szavaikban.

Ruff Tibor határozott meggyőződése az volt, hogy a csodák kora semmilyen értelemben nem járt le: noha Pál úgy fogalmaz, hogy a teljesség eljövetelével a töredékes megszűnik (a nevezetes mondat az 1Kor 13-ból), de az egyház a szó semmilyen értelmében nem érte még el a teljességet. Miért is ne akarna Isten jót tenni, gyógyítani, kijelenteni Önmagát ma éppen úgy, ahogy azt tette az apostolok idejében? Egy betegnek azt mondani, hogy törődjön bele a helyzetébe, mert a csodák ideje lejárt, álláspontja szerint nem hozható szinkronba a Bibliából megismert Isten jellemével. Ráadásul rengetegen még soha nem találkoztak igazán az evangéliummal: ennek hirdetése ma is szükségszerűen együtt jár a karizmatikus jelekkel, sőt, elképzelhetetlen azok nélkül. Különben is - kérdezte Ruff - ha a karizmatikus ajándékok szesszacionista logika szerint például a kánon lezárultával megszűntek, akkor minek szerepel a kanonikus Újszövetségben számos szakasz, ami ezek korrekt használati módjairól tanít bennünket? Mire való és minek írták meg például az 1Kor 14-et, ha a kánon után már nincsenek karizmák? Ha azt feltételezzük, hogy ezek az ajándékok ma már nem működnek, ezzel párhuzamosan azt is állítanunk kell, hogy redundáns az Isten által kijelentett Ige. Mindehhez Ruff még azt is hozzátette, nem érti világosan a szesszacionista szkepszis motivációját: mi a jó abban, ha valaki hívő keresztényként folyamatosan amellett érvel, hogy Isten nem cselekszik, nem gyógyít, nem ad prófétai kinyilatkoztatást? A hamis jelenségek persze kialakíthatnak az emberben egy reflexszerű kételkedést a karizmákkal szemben - de a megoldás akkor nem az, hogy kidobjuk az ablakon a karizmákat, hanem hogy korrigáljuk a velük kapcsolatos hibákat.

Ruff Tibor meglátásai kapcsán szimpatikus volt számomra, hogy határozottan és egyenesen felvállalta a meggyőződését, illetve életpéldákkal is próbálta alátámasztani teológiai érveléseit. Nem tetszett azonban, hogy szavaiból néha túlzott magabiztosság áradt (egy ízben például kijelentette, hogy ötféle módon is képes nyelveken szólni és tetszése szerint váltogatja, mondhatni ki/be kapcsolja ezeket - ez meglehetősen pökhendi megjegyzésnek tűnt). Ugyancsak nála éreztem, hogy fundamentalista háttere miatt erősen dualista módon is képes gondolkodni. Ez nagyon előjött akkor, amikor a karizmatikus jelenségek kapcsán csak isteni vagy ördögi konstellációkat vázolt fel - hogy az ember érzelmi túlhajtás miatt is produkálhat ilyesféle karizmatikus jeleket (mindenféle természetfeletti befolyás nélkül), az nehezen ment le a torkán.

Szabó László szesszacionista megközelítésének kiindulópontja az volt, hogy a karizmatikus jelajándékok az újszövetségi kánon lezárultával megszűntek. Az ajándékok célja ugyanis a frissen induló egyház evangéliumhirdetésének megerősítése volt, mivel az apostolok kezében nem lehetett ott Isten teljes kijelentése. Amikor azonban eljött a teljesség (azaz Isten kijelentése teljes egészében a kereszténység kezébe került, a Szentírás kánonja lezárult), már a csodás karizmákra sem volt tovább szükség, azok ellátták funkciójukat, így megszűntek. Szabó érvelésében felhívta a figyelmet arra, hogy mindezt az egyháztörténet is alátámasztja: a második századtól kezdve drasztikusan esik a csodás karizmákról szóló beszámolók száma, és szinte elhanyagolható, periferikus jelenségekké válnak a kétezer éves egyháztörténelemben. Hovatovább, a mindent felforgató reformációban sem volt semmiféle szerepük. Szabó válaszolt Ruff érvelésére is, miszerint a Biblia redundanciájához vezet, ha valaki szesszacionista. Válasza lényege az volt, hogy a Bibliában számos olyan rész van, ami nem releváns abban a kontextusban, ahol találjuk. Így például Pál levele Filemonhoz szó szerint elavult lehet, hiszen ma már nincs rabszolgaság. Pál fejtegetései a bálványáldozati húsevésről ugyancsak nem szólhatnak a szó szoros értelmében egy mai hívőhöz. De ezek a részek mégsem feleslegesek, csak meg kell találni a mai értelmezésüket - hasonlóan az 1Kor 14-hez, mely a gyülekezetben működő lelki ajándékok használati rendjéről szól. Szabó azt is hangsúlyozta, semmiféleképpen nem zárja ki, hogy Isten csodákat tehet akár ma is - ő a karizmatikus jelajándékok működését kérdőjelezi meg, és többnyire “érzelmi túlhajtást” sejt ezek hátterében.

Szabó Lászlót igen megnyerő modorú, világosan és egyszerűen beszélő, jól érvelő embernek láttam. Ugyancsak jó pont volt, hogy talán kissé lehangoló álláspontját kedvesen derűs módon képviselte. Véleménye különösen is érdekelt, mert olyan környezetben nőttem fel, ahol el voltam zárva még a lehetőségétől is annak, hogy a karizmákkal szembeni érvekkel találkozhassak. Nem tetszett azonban, hogy szinte minden felvetésre ugyanazt az egy választ nyújtotta: “itt érzelmi túlhajtásról lehet szó”. A többször is előkerült nagyon konkrét példákat nem lehetett elütni ennyivel, az igazi feleletadásra pedig kísérlet sem történt. Szabó alapállítását is gyenge lábakon állónak éreztem: a hipotetikus feltevésen túl mi bizonyítja, hogy az újszövetségi kánon lezárulása olyasféle töréspont lett volna, amely a karizmák megszűnéséhez vezetett? Szerintem semmi igazán fajsúlyos vagy konkrét.

Végül Szalai András arra törekedett, hogy egy egészséges egyensúlyi pontot találjon, amely nem veti el a karizmák mai jelenlétének lehetőségét, de valami azoknál fontosabb cél eléréséhez használt eszközként láttatja ezeket. Szalai szerint a karizmák nem önmagukért vannak, hanem azért, hogy az ember és Isten kapcsolatát szorosabbra fűzzék - tehát az életszentség és az Istennel való kapcsolat felől kell nézni őket. Pontosan ezt tette a metodizmus atyja, azaz Wesley is. A metodisták alapelve az volt, ha a karizmák támogatják az embert abban, hogy növekedjen a szeretetben és az Isten megismerésében, akkor ezek jelenlétét és használatát is támogatni kell. De a karizma sosem volt cél, csak eszköz - a dolgok mindig akkor billennek ki az egészséges egyensúlyi pontból, amikor a karizmák önmagukban céllá váltak. Szalai pozitív és negatív példákat is mondott: hozzászólásait úgy tudnám összegezni, hogy időről-időre bedobott olyan szilánkokat, jól elhelyezett megjegyzéseket, amelyek hatásosnak bizonyultak a vitában. Így például hangsúlyozta, hogy a karizmákat nem lehet sem Istentől követelni, sem emberektől elvárni. Nonszensz, amikor két keresztény beszélgetésében a második kérdés ilyesmi: “Te be vagy töltekezve Szent Szellemmel?”. Tényleg ez a legfontosabb: keresni a lehetőséget az ékverésre, az egymást elválasztó dolgokra? Az ezekről szóló vita rákfenéje sokszor éppen a témához való szélsőséges hozzáállásokban keresendő: nem szerencsés, amikor az egyik véglet a másik végletre reagál - a feladat az volna inkább, hogy mindannyian a Szentírásra reagáljunk. Szalai azt is elmondta, hogy a természetfeletti természetes módon kell megélni - a bizarrság taszító és helytelen. Adjunk teret a karizmáknak, de monitorozzuk a hatásait, figyeljük a gyümölcseit, és használjuk ezeket normális módon - prófétálni az “Én próféta vagyok!” póló felvétele nélkül is lehet, azaz a nyilvánvaló feltűnés keresésének mellőzésével.

Szalai András hozzászólásaiban nagyon tetszett az egészséges, arany középút kitaposására tett erőfeszítés és az is, hogy a témának nemcsak a dogmatikai, hanem etikai vonatkozásaival is foglalkozott. Ha van olyan kérdés, ahol erre különösen is nagy szükség volna, az pont a karizmatikusság. Ismerve András emberi hozzáállását és szakmai nívóját, a személyisége is hiteles egy ilyen egyensúlyi pont megjelenítéséhez és fenntartásához. Ami kevésbé tetszett, hogy sokszor csak visszhangnak éreztem a megnyilatkozásait két másik kollégája között: véleményem szerint sokkal erőteljesebben is képviselhette volna, amit képviselt. Mindazonáltal az ő véleménye fedi leginkább a sajátomét.

Nagyon remélem, hogy ez a vitaest csupán a nyitánya volt egy hosszú sorozatnak! Nagy szüksége volna az egyháznak arra, hogy ezekhez hasonló légkörben és módon bizonyos kérdéseket átbeszéljen. Nem feltétlenül az a cél, hogy nyugvópontra jussunk, hanem inkább az, hogy egymással kapcsolatban megnyugodjunk: lám, a másik oldalon álló hívőnek is vannak érvei, és nem kell tőle féltenünk a hitünket. Ha ez sikerül, az már valódi karizmatikus erőmegnyilvánulásnak, mondhatni isteni csodának lenne nevezhető.