Az ismert szerző, Tremper Longman nem köntörfalaz: azt írja, ha az Ószövetség őszinte olvasói vagyunk, óhatatlanul felmerülhet bennünk a kérdés, hogy végülis mi a különbség a szent háborúnak kikiáltott iszlám dzsihád, és az ószövetségi szent háborúk között? Az egyiket Allah, a másikat Jahve parancsolta, de etikájában, módszereiben és céljaiban vajon vannak-e köztük jelentős eltérések?
A vérontás az vérontás, teljesen mindegy melyik vallás nevében történik - sokan talán ezzel summázák a kérdésről szóló véleményüket. Longman is megpróbálta végiggondolni a sorozatomban bemutatott nehéz kérdéseket, saját elképzeléseit összefoglalva pedig a spirituális kontinuitás kifejezést alkalmazza. Ez lényegét tekintve annyit jelent, hogy az Ó- és Újszövetség között főként szellemi értelmű folyamatosság áll fent, ami a háborúskodás és a vérontás jelenlétét illeti. Mit is takar ez pontosabban?
- mit jelent a herem és hogyan használja a Szentírás?
- mi a kapcsolat a heremre buzdító Isten és az Újszövetségben saját Fiát odaadó Isten között?
- az előbbi két pontra adott válaszok alapján, az Újszövetség fényében hogyan olvassuk az Ószövetség durva szakaszait?
 |
| Tremper Longman |
Az első kérdésre adott válaszok már a sorozatom előző részeiben is előkerültek. A herem nem csupán egy szó, hanem inkább egyfajta gondolatkör, melynek legfontosabb mondanivalója, hogy a hadviselésben Isten maga is benne van. A herem gondolatköre éppen ezért nem szimplán valamiféle vallásos háborút jelent, hanem egy odaszentelt, szakrális harcot, ahol a harctér megszentelt tér, kimenni és küzdeni pedig majdnem olyan, mint elmenni a templomba. A háború éppen ezért több lesz harci cselekménynél: rítussá válik, amire fel kell készülni (a kánaáni hadjárat előtt a férfiak például körülmetélkedtek és megülték a páskát is). Bár nincs minden csata részletesen leírva a Bibliában, de tudjuk, hogy sok küzdelem előtt áldozatokat mutattak be Istennek, és tudakozták az Ő akaratát. Mivel a herem szakrális háború, annak kimenetele sem elsősorban az ember, hanem az emberrel együtt harcoló Isten kezében van - szólt az ókori meggyőződés. Bármennyire is brutálisan hangzik, a Szentírás nem tekinti ártatlanoknak azokat, akiket lemészároltak: sőt, a megölteket egy eredendően gonosz és istentelen kultúra tagjaiként láttatja, ami képes megfertőzni Isten kiválasztottait, ha azokkal kapcsolatba kerül. Összefoglalva tehát a herem egy szellemi alapokon álló fizikai harc, amelyben Isten maga is részt vesz, sőt a kimenetele elsősorban Rajta múlik. A lényeges abban, hogy az alapok szellemiek, legyenek bármilyen véresek is a csatákról szóló textusok.
A második kérdésre adott válasz részben éppen ezen a gondolaton alapszik. Az Újszövetségben szeretjük Istent úgy látni, mint aki éppen "a másik arcát" mutatja az Ószövetséghez képest. Az "ószövetségi Isten" fizikailag harcol, az "újszövetségi Isten" pedig szellemi értelemben, gondolják sokan. Pedig - állítja Longman - mind az Ó- és mind az Újszövetségben a herem alaphangon szellemi tevékenység. Az ószövetségi háborúk is - minden kardozás, kézitusa és lefejezés ellenére - szellemi háborúnak tekintett cselekmények, melyeknek szellemi gyökerei és okai vannak, mégpedig a herem előbb ismertetett természetéből fakadóan.
A kontinuitás a Biblia két része között ebből következően spirituális: ahogy az ószövetségi harcok sem csak fizikai, hanem főként szellemi háttérben gyökereznek, úgy az Újszövetségben a harc is szellemi alapokon áll. Másként megfogalmazva: a dolgok lényegét tekintve nincs változás a Szentírás két fele között. Isten harcol Izrael hús-vér ellenségeivel szemben, míg Jézus a démonok ellen lép fel és a vallási vezetők ellenében. Az eszkatológiai távlatban pedig Jézus a szó minden értelmében harcosként fog visszatérni.
A harmadik kérdésre adott válasz ezért Longman szerint kettős. Egyrészt, tényleg van egyfajta diszkontinuitás, mondhatni szakadozás az Ó- és az Újszövetség között a hadviselés tekintetében. Az Ószövetségben a herem leginkább fizikai csatákban öltött testet, míg az Újszövetségben leginkább tiszta szellemi háborúskodásnak tűnik. A világ végén pedig az eszkatológiai zárás ismét fizikai küzdelemre utal. Ugyanakkor mégis megvan a folyamatosság a Biblia két része között, mert a herem hadviselés gyökerei mindig szellemiek. Éppen ezért Longman úgy összegez, ha valakinek erkölcsi aggályai vannak a kánaáni hódító hadjáratok vagy a véres küzdelmek miatt, ám az Újszövetség istenképe már tetszik neki, csak ásson le a probléma gyökeréig! Valószínűleg észreveszi majd, hogy ugyanazt az eszmeiséget fogja találni az Ószövetség és az Újszövetség esetében is. Sőt, ha a kánaáni mészárlás gondot okoz, a végső ítéletet még problémásabbnak kellene, hogy érezzük. Mégis, az Isten erőszakosságát érintő dilemmák szinte csakis az Ószövetségre szoktak irányulni - lehet, hogy azért, mert nem látjuk a kérdés igazi hátterét? - firtatja Longman.
A magam részéről azt hiszem értem miről van szó, és pusztán teológiai szempontból még egyet is értek azzal, amit Tremper Longman állít. Valóban, a háborúskodás, akár kifejeződik fizikai síkon, akár csak szellemi értelemben kezelendő, mindig valamiképpen Isten személyéhez kapcsolódik és egyfajta szent tevékenységnek számít a Bibliában. Ez a bibliai teológiai tény azonban nem ad feleletet az én alapvető kérdésemre, ami Isten hozzáállását illeti. A szellemi háború ugyanis (például Jézusnál az ördögűzések) nem az adott személy szó szerinti, fizikai megsemmisítésére, hanem éppen meggyógyítására, helyreállítására irányul. Ha az ószövetségi harcokat nézem, akkor viszont azt látom, hogy a pogány kultuszok követőit magukat pusztították el: így az idegen vallások befolyása a hús-vér emberekkel együtt tűnt el a halál torkában. A célt persze így is, úgy is elérték: bocsánat a durva hasonlatért (talán a téma keménysége miatt ezt most elnézi nekem az olvasó!), de ha egy drogost fejbelövök, azzal persze valahol a környezetére gyakorolt hatását is megszüntetem. De valóban belenyugodhatunk egy ilyen megoldásba? A problémás ember problémáit segítsünk megszüntetni, vagy magát az embert "szüntessük meg"? Nem mindegy.
Nos, én úgy vélem, erre Longman magyarázata nem ad választ, és ezt teológus kollégái is kifogásolták. Nem mintha könnyű lenne erről bármit is mondani...
Nos, én úgy vélem, erre Longman magyarázata nem ad választ, és ezt teológus kollégái is kifogásolták. Nem mintha könnyű lenne erről bármit is mondani...
A héber "herem" és az arab "haram" ugyanabból a h-r-m tőből származik, és egyaránt jelent tiltottat és szentet. (A szent és a tiltott összefüggése szintén érdekes kérdés, de ez itt mellékszál.) A mekkai Kába-szentélyt hívják "bajt al-haram"-nak is (szent ház), és a köré épült mecset neve is al-Haram. Köznapi értelemben viszont a haram olyan dolgot jelent az iszlámban, ami tiltott, amitől tartózkodni kell.
VálaszTörlésA tiltás célja, hogy valami rosszat kizárjunk az életünkből. A szent háború is ilyen érelemben lehet szent, ha a jó erők a rossz ellen küzdenek. Érdekes mozzanat, hogy a "herem" háborúk során az ellenség elpusztításán kívül, azok anyagi javait is elpusztították, mintegy áldozatként felajánlva Istennek. Ezzel ki volt zárva a zsákmányszerző háború lehetősége, ez is az ilyen háború morális igazolására szolgál. De még ezzel a szemlélettel is nehezen emészthető morális kérdés, hogy bármilyen szent küzdelem igazolhatja-e emberek megölését, népek teljes kiirtását.
Valóban, nekem is úgy tűnik, hogy ezek a teológiai megközelítések némi balzsamozással szolgálnak a problémára, de közel sem adnak igazi feleletet. Bár, egyre erősödő meggyőződésem, hogy nincs nagybetűs Válasz, mégis lehetne ennél messzebbre menni...
TörlésSytka, elgondolkodtató felvetés.
VálaszTörlésLehet, hogy nem is a teológiából kéne kiindulni.
Az ókori hadviselés módja az ókori Izráelben is kultúrában ágyazott volt.
Amit az isis csinál az nem kor és kúltúrában ágyazott, hanem tudatos megfélemlítésen alapuló a médiát felhasználó barbarizmus, mely a Közel-Keleten is megdöbbentő. Csoportos égetés, lassú tűzön való sütögetés, gyermekek nyílvános kivégzése stb
Lehet, hogy nem ez az igazi felvetésed, csak gondoltam nem árt megjegyezni. Nem akarom átlépni az ókori Izráél hadi és hódítási problematikáját, azonban úgy gondolom, hogy nem vonható párhuzam, csak mert csípi a szemünket az ószövetségi hadviselés.
Valóban, az ISIS próbálkozásai nem kultúrába ágyazottak, mert az ISIS nem kultúra. Ám a módszerek tekintetében miben különbözne egy muszlim hódítástól? Szerintem semmiben, azok is meglehetősen véresek és kegyetlenek voltak.
VálaszTörlésHajlok arra a magyarázatra, hogy egyszerűen az ókor volt alaphangon ilyen könyörtelen világ, és Izrael nem lógott ki a saját korából. Akkoriban háborúba menni és szent ügyekért harcolni - ebben semmi meglepő nem lehetett. Izraelnek ez a szent ügy maga Jahve volt, illetve a Benne való hit megőrzése, mondhatni "tisztán tartása" a pogány befolyástól. Ezért teológiai szempontból én is igazat adok Longman-nek: még a durva fizikai harcok is valahol szellemi háborúk voltak, szellemi okokból vívták őket. Az Újszövetségben pedig a hangsúly áttevődött a tisztán szellemi háborúra.
Ennyiben igaza van Longmannek, csak ez nem válasz arra az alapvető kérdésre, amit az egész sorozat elején feltettem. :-)
Az az isis ma nem csak hódít, hanem bosszúból mészáról ott ahol tud, és bárkit, bárhol a világon, tekintet nélkül. Ezt nem hinném, hogy párhuzamban lehet állítani az ókorral. Ez egy terror szervezet. Az ókori hatalmak kultúrákat, működő államrendet hagytak maguk után, mely történelmi távlatokban fejlődőek voltak. Az isisnél ilyenről szó sincs. Egy lapon sem említhetők sem Izráellel, sem más ókori hatalmakkal.
TörlésIgazad van, ezért írtam én is, hogy az ISIS nem kultúra, hanem terrorszervezet. De én nem is az ISIS-re gondoltam, s egyébként Longman sem. Az iszlám dzsihád ugyanis nem az ISIS sajátja, hanem a Koránból következő egyik tanítás, amit alkalmaztak is a muszlim hódítók. Akik egyébként Sámsont nevezik az első öngyilkos terroristának: hiszen ő is megölte önmagát, hogy ezzel az ellenfeleinek tartott filiszteusokból több ezret magával ragadjon a halálba. Erre a muzulmánok azt mondják, hogyan lehet, hogy Sámsont hősnek és a hit példájának nevezzük, közben pedig ha valaki a maga vallási okai miatt hasonlóan jár el, az terrorista? (Nem akarok belemenni miért és hol nem áll meg ez a Sámson-párhuzam, csak példát mutattam arra, ők hogyan gondolkodnak!)
TörlésIgen, Sámson jó példa lenne, de az ókort tükrözi, csak ebben a környezetben értékelhető. Ez ott sántít, hogy egy mai "normális" modern hadviselő sem mondhatja, hogy Sámson úgy példa, hogy nosza rajta mi is ezt a módszert használjuk. Sem zsidó sem keresztény nem a módszerét akarja ma átültetni. A muszlim szélsőséges hiába dobálódzik ezzel a példával, mert az ókori módszereket csak ők akarják vissza tapsolni, sőtt, túltesznek azokon. Amikor Sámson nekünk hithős, akkor nem erre gondolunk.
TörlésMég annyit, hogy a dzsihád tényleg nem az isis találmánya. Azonban, ennek az értelmezése sem egységes a muszlim világban. A szélsőséges szalafiták értelmezése még a muszlimok többségének is szélsőséges. Az igaz, hogy éppen itt mutatkozik meg az eltérés a keresztény írás értelmezés az iszlám írásértelmezéstől (pláne a szalafitákhoz viszonyítva). Náluk a hűség a Koránhoz gyakorlatilag legtöbb esetben megköveteli a szószerinti értelmezést. Míg a keresztény bibliaértelmezés akkor jár jó úton, ha figyelembe veszi az adott kort, így az ószöv. nem ültethető át mindenestől a mára.
TörlésValóban megköveteli a szó szerintiséget, habár a dzsihád kapcsán szokás beszélni "kis dzsihádról" (ez a védekező, fizikai háború) és "nagy dzsihádról" (az embernek a saját magával vívott lelki harca). Sajnos azonban a helyzet az, hogy a muszlimok között nem azok dominálnak leginkább, akik "oldottabban" (hogy ne mondjam, liberálisabban) veszik a Korán passzusait, hanem inkább a konzervatívabb, radikálisabb hangvételűek. Ők pedig kevéssé árnyalják a dolgokat, és a dzsihád náluk egyszerűen csak harc, küzdelem, háború.
Törlés"Amit az isis csinál az nem kor és kúltúrában ágyazott, hanem tudatos megfélemlítésen alapuló a médiát felhasználó barbarizmus" Ahogy az volt az is, amikor a a kereszteslovagok arab gyerekeket sütöttek nyárson, és megették őket. Másokat üstben főztek meg. Amin Maalouf ír erről a "A keresztes háborúk arab szemmel" c. könyvében. Barbarizmusban nincs új a nap alatt. Sajnos.
TörlésSzerintem az egész kérdés egyik kulcsa, hogy tudomásul kell vennünk azt, hogy egyrészt Isten minden embernek (és ember testnek is) végső soron az ura, másrészt pedig az emberi sorsot annak teljes dimenziójában szemléli - mind a fizikai halál előtti, mind az azt követő, mind pedig a végső feltámadás utáni részét figyelembe veszi, annak teljességét átlátja. Isten a céljai eléréséhez szemmel láthatóan szükség esetén fizikai erőszakot alkalmaz akár közvetlenül, akár az általa választott eszközökön keresztül, vagy egyszerűen hagyja, hogy ezek megtörténjenek, amikor az emberiséget kiszolgáltatja saját lázadásának és a mögötte álló erőknek. Mindez viszont kombinálva van azzal, hogy Isten mint a világ bírája tökéletes igazságszolgáltatást is meg fog valósítani minden végén, valamennyi vélt vagy valós jogtalanságra pontot tesz, és bárkinek bármit képes kárpótolni vagy visszaadni, ha úgy látja igazságosnak. A mienkétől teljesen eltérő isteni perspektíva, a számunkra felfoghatatlanul magasszintű átlátási és korlátlan problémamegoldó képességek megléte miatt miatt a modern humanizmus időhöz és röghöz kötött, csak azok keretei között értelmezhető eszméit Istenen elég problémás számon kérni.
VálaszTörlés