Lássunk virágosan!

Évekkel ezelőtt egy meglehetősen érdekes konferencián vettem részt, ahol többnyire teológusok előadásait hallgattam végig. A témák változatosak voltak, elméleti és gyakorlati kérdések egyaránt terítékre kerültek, de engem mindkét típus megérintett legbelül, mert nem gondolom, hogy az elmélet és a gyakorlat egymással szembeállíthatók lennének.

Hogyan bánjunk az egyházban, közelebbről a gyülekezetben megforduló fogyatékos emberekkel? Miképpen tudunk segíteni nekik, hogy ők is megéljenek valamit az Istennel való találkozásból? Mit jelent a "helfer szindróma", amikor egy segítő szakmában dolgozó - például egy lelkész - mindenki gondját orvosolni akarja és emiatt kiég? Hogyan lehet észrevenni ennek a tüneteit és mit lehet tenni a baj elkerülése érdekében? Hogyan gondolkodott minden idők egyik legnagyobb fizikusa, Newton a keresztény hitről - aki egyébként rengeteget írt is róla? Mihez kezdhet egy mai keresztény a panaszzsoltárokkal? Sokat panaszkodunk, de mi lenne, ha ezt is megtanulnánk jól csinálni?

Nos, ilyen és ehhez hasonló témafelvetések kerültek elő ezen a bizonyos konferencián, a különféle felekezetekből érkező előadóknak köszönhetően. Valószínűleg nem mindegyik érdekelt mindenkit, az is lehet, hogy valamelyik túl elméletinek hangzott, de azért sok kérdés szerintem igenis aktuális, szinte az egyház egészét érintő problémákra világított rá. Úgy is fogalmazhatnék: érdekes és fontos meglátások kerültek az asztalra.

Csak egyetlen probléma volt: nagyjából ötven ember szánta rá az idejét, hogy mindebben részt vegyen. Ez minden számítás szerint igencsak kevés. Kétségkívül az is lehetett az ok, hogy a rendezvény nem kapott elegendő reklámot, nomeg teológusok álltak ki előadni, akik sajátos nyelvezettel rendelkeznek, és ez minden bizonnyal nem feltétlenül fekszik a nagyközönség elsöprő többségének. Az ötven azonban meglátásom szerint még ezzel együtt is lehangoló.

Ezzel szemben a közelmúltban értesültem róla, hogy Magyarországon járt egy ismert prédikátor (a személyét nem kívánom megnevezni), aki felejthetetlen élményekben és átélésekben gazdag alkalmakat tartott egy másik konferencián. Ez a prédikátor már több könyvet is alkotott, és az vitathatatlan, hogy ezek a művek, nomeg a tanításai - finoman szólva - érdekesek. Nem akarom részletesen kifejteni ezeket az elképzeléseket, de nagyjából olyasmiket olvastam tőle, hogy az emberi lény hangból áll, és mivel a hang át tud menni a falon, ezért erre bármelyikünk képes lehet. (Azt nem tudom, hogy az említett konferencián ő maga átment-e a falon vagy sem?) Azt is olvastam ettől az úrtól, hogy ha az isteni dicsőség elér egy bizonyos szintet, akkor az a testem molekuláris szerkezetére is hatással van. Jézus is azért járt a vízen, mert annyira behatolt Isten "dicsőségzónájába", hogy testének gravitációja és molekuláris szerkezete megváltozott: ettől olyan könnyű lett, hogy fennmaradt a víz tetején. És így tovább, a többit tessenek elképzelni.

Talán nem lepődik meg senki azon, hogy a bejegyzés elején említett rendezvénnyel szemben erre a konferenciára százával tódultak az emberek, szinte még a csillárról is lógtak, akkora volt az érdeklődés. Nyilván sokféle okot tudnánk felsorolni, a jobb reklámtól kezdve egészen addig, hogy az önmagától megfáradt kereszténység már nagyon keres valami igazit, valami megrázót, valami elementárisat.

Szeretnék valamit világossá tenni: az a fajta ember vagyok, aki szerint virágozhat minden virág. Mindenkinek joga van abban hinni, amiben csak akar, és olyan konferenciára eljárni, amilyenre csak kedve szottyan, vagy éppen artikulálni a véleményét a másik véleményéről. Bizonyos értelemben van valami magával ragadó abban, hogy a miénkhez hasonló nyugati demokráciában ugyanúgy süt le a nap az ateistákra, a buddhistákra, a teológusokra, az ufológusokra, vagy éppen a hatfejű minielefántokban hívő nyugdíjasokra.

A probléma akkor kezdődik, amikor az emberek ebben a mindenféle virágot felvonultató nagy kertben nem tudnak különbséget tenni a vörösen pompázó rózsa, és a kutyatej között. Az pedig még rosszabb, ha előbbit utóbbiként, utóbbit pedig előbbiként azonosítják. Az élménycentrikusság nézetem szerint pedig éppen ide vezet: a szellemi botanika zűrzavarához.

Gyakran hangoztatott vélemény, hogy a teológia túl száraz dolog, csak az agyat fárasztja, és helyette inkább jó lenne ha élményeket élnénk át, emocionálisan lennénk megérintve, a Jóisten megríkatna vagy megnevettetne bennünket - akárhogy is, de belülről kapnánk valamit, ami felforgatja az életünket. Ilyenkor emeli fel hangját a másik "páholyból" valaki, és rögtön rámutat: mindkettőre szükség van, nem nélkülözhetjük az élményt, de az ésszerű és jól művelt teológiát sem. Az Isten Országa felé való menetelésünkben helyet kell ennek is, annak is biztosítani.

Alapvetően értem, sőt egyet is értek ezzel a véleménnyel, szeretem a kiegyensúlyozottságot, de azért egyetlen szálat hadd csatoljak még bátortalanul hozzá ehhez a meglátáshoz, amit saját tapasztalataim is alátámasztanak. Szerintem téves ezt úgy elképzelni, hogy a dolgok egyik oldalán van a száraz teológia, míg a másik oldalán a teológia nélküli csupa élmény, és ha jó adagban keverjük egyiket a másikkal, akkor valamiféle remek koktélt kapunk a végén. Én azt gondolom, a jó teológia magában remek koktél, igazi élmény. Önmagában jó, és igenis hat az érzelmekre. És persze az igazi, velőtrázó, érzelmileg kielégítő élmény hátterében mindig ott van egy meggondolt teológia is. A két területet ezért én nem tudom két, egymástól elzárt szegmensként elképzelni, amit össze kell adnunk - sokkal inkább egymással összefonódó halmazoknak látom őket, ahol egyfajta szimbiózisban együtt sodorják az éhes embert a katarzisa felé.

A szomorú valóság azonban nekem úgy tűnik az - és ezt a bejegyzés elején említett két példám is igazolja -, hogy az emberek alaptermészetüknél fogva egyiket vagy másikat választják. Jellemzőbben egyébként az élményeket, mert azok befogadása semmiféle komoly erőfeszítést nem igényel, míg a teológiával együtt járó élmény megszerzéséhez kemény küzdelmek, nagyon sok koncentráció, éveken át tartó intenzív érdeklődés szükséges - és az élmény sokszor csak ezek után kezdődik el! Ebben a fáradozásban kitartani strapás dolog - sokkal egyszerűbb akkor egy gyorsan megszerezhető élmény után kinyújtani a kezet. Ám ezek hatása pillanatnyi, gyorsan jönnek, gyorsan mennek, és soha nem lesz elegendő adag belőlük. Így válhat mindez egyfajta függőséggé, egy élvezeti cikké, amit az éppen aktuális hullám meglovaglásával lehet megszerezni.

Ám az igazi élményhez szerintem rögös út vezet, néha úgy tűnik, járhatatlan, fárasztó, elkedvtelenítő. Van még valaki, aki mégis vállalja a kalandot és végigmegy rajta?

Megérteni valamit, hallani "ott belül" a szívünkben, amikor leesik a tantusz, látni a lelki szemeinkkel, ahogy összeáll a kép - ezek számomra tényleg katartikus élményt nyújtó pillanatok. De elfogadom, hogy más emberek más úton keresik az élményeiket, csak azt akarom kérni, hogy a kutyatejet ne lássuk rózsának! Az azért mégsem lenne jó! Még akkor sem, ha virágozhat is minden virág.