2016. augusztus 7., vasárnap

A keresztény film feltámadása? (Risen)

Az elmúlt évek mozitermése alapján talán nem túl nagy merészség kijelenteni, hogy a vallás visszatért az amerikai álomgyár világába. Ez a visszatérés azonban igencsak felemásra sikeredett: sorra jönnek ki a sajnos meglehetősen gyenge vagy még annál is rosszabb keresztény tematikájú filmek, s bár a Risen a címével ellentétben nem támasztja fel a halva született produkciókat, mégis kifejezetten üde színfolt a rosszul sikerült alkotások folyamában..

Baj van. Pilátus alig végeztette ki, annak a bizonyos Názáretinek a holtteste máris eltűnt a sírból. Ami még rosszabb, hogy lelkes emberek terjesztik a pletykát, élve látták a halottat, pontosan úgy, ahogy a jövendölés azt előre megmondta. Csak néhány nap van a Császár érkezéséig, Júdeának pedig nem tenne jót egy újabb zavargás holmi kivégzett bűnöző köré épült vallási fanatizmus miatt. Pilátus tehát megbíz egy római tribunust (Joseph Fiennes), hogy bárhonnan is, de kerítse elő a holttestet, és ezzel állítsák vissza a nyugalmat a tartományban. Ám ahogy azt mindenki sejti, a szívós nyomozás ellenére a názáreti földi maradványai sehogy sem akarnak előkerülni...

Hosszasan elmorfondírozhatnánk azon, hogy a remek filmeket az átlagosaktól pontosan mi választja el. Egyszerre szubjektív és némileg objektív is a határvonal. A felejthetetlen produkciókban a mély szakmaiság és profizmus mellett ott vibrál az a fajta bizsergés, amit leírni nem, csak megérezni lehet. Én sem akarok ennél pontosabban fogalmazni. Csak annyit tudok, amit a közhely mond, hogy a működő filmek nem hagynak nekem választást, és szinte könyörtelenül magukba rántanak. Ha kívül maradok a film világán, akkor az nem volt jó film és pont.

Nos, a kis hazánkban sajnos be sem mutatott Risen esetében kissé zavarbaejtő a helyzet. Magába is ránt, meg nem is. A film valamiképpen úgy sikerült, hogy sebészi pontossággal egyensúlyozzon a felejthetetlent az átlagostól elválasztó határvonalon. Nem tudok róla dönteni. Vannak szekvenciák, elkapott percek, amikor a történet és vele a néző megérzi a fentebb említett bizsergést, és átlépi az átlagosság vonalát. Ilyenkor az ember kifejezetten erősnek érzi a filmet, de ezeket a jól megkomponált jeleneteket hamarosan váltja egy kis modorosság vagy túlságosan didaktikusnak ható megoldás. Ugyanez a helyzet a kivitelezéssel is: egyszerre nyújtja egy monumentális és korhű darab hitelességét, valamikor pedig az az érzésünk, hogy tulajdonképpen csak egy kisebb költségvetésű, rafináltan felturbózott tévéfilmet látunk.

A kettősség ellenére el kell ismernem, hogy alapvetően mégis tetszik ez az egész cirkusz, ami Jézus eltűnt teste köré kerekedik. Ráadásul úgy tud hű maradni a Szentíráshoz, hogy közben a kételkedő ember szemszögéből néz az eseményekre. Megnyerő Fiennes játéka, aki hitelesen áll az őszintén válaszokat kereső római tribunus szerepében. Kicsit olyan a karaktere, mint egy mai szkeptikusé, aki eleve ostobaságnak véli egy halott feltámadását, és mindent meg is tesz, hogy igazolja ezt a meggyőződését - közben pedig fel sem merül benne a lehetőség, hogy akár tévedhet is. Végre Pilátus (Peter Firth) is megkapja az őt megillető helyet: nem a szerencsétlen kisember pozíciójában látjuk, aki rossz időben volt rossz helyen, hanem olyannak, ahogyan a történelmi forrásokból felsejlik. Tenyérbemászó, irritáló és rosszindulatú, aki félti a saját irháját, a körzet nyugalmát is valójában önmaga megóvásáért szorgalmazza. Jézus tanítványai pedig nem az ősegyház szupersztárjai, szentséggel teli ikonok, hanem egyszerű, kérdésekkel teli átlagemberek, akik ugyan képtelenek felfogni hogyan élhet Mesterük, de egyre jobban átadják magukat annak a ténynek, hogy a feltámadás valóban megtörtént. 

Reynolds filmje tényleg jobb lett, mint az elmúlt évek keresztény témájú mozijai. Tegyük persze hozzá újra, hogy egy gyenge mezőnyben magasodik valamennyivel a többiek fölé. Ha a régen volt klasszikusokhoz hasonlítjuk, természetesen már nem állja ki a próbát. Ettől függetlenül igenis nézhető darab, főként azoknak, akik jól ismerik Jézus feltámadásának bibliai leírását, és azt is tudják hogyan vezetett az a kereszténység megalakulásához. Ugyancsak erénye a filmnek, hogy az egyház kezdeteit övező, mélyülő hitet és lelkesedést is jól bemutatja. Nézőként is megérezzük, mitől volt a kereszténység megállíthatatlan, hogyan volt képes egyszerű halászemberekre épülve megkerülhetetlen tényezővé válni. "Ha elmondod hol a test, szabad vagy!" - ígéri a tribunus az egyik kihallgatásra előráncigált tanítványnak, aki mosolyogva csak ennyit válaszol: "Én már most is az vagyok". 

És valóban: ezzel csak egyetérteni tudok.

5 megjegyzés :

  1. Igazi dilemma, hogy sztároljuk-e a gyengécske keresztény témájú filmeket, ahogy pl. lehetetlen olyan rossz holokausztfilmet készíteni, hogy az érdekeltek szerint az ne legyen zseniális, kolosszális, Oscarra érdemes.

    Szerintem ami gyenge, azt nevezzük annak, és igyekezzünk jót csinálni.

    Ettől függetlenül, a bal-liberalizmus nem egy-egy bal-lib filmtől vált egyeduralkodóvá, hanem attól, hogy gyakorlatilag minden nézhető film bal-lib. Messze még az az állapot, amelyben szinte minden nézhető film kereszténységgel átitatott, de ez egy, az emberiség szempontjából kedvező állapot lenne.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sok mindenből tudok dilemmát csinálni, de ebből nem. Ha egy film rossz, akkor az nekem rossz, az sem érdekel ha öntik rá az Oscar-díjat és a kritikusok fennállva tapsolnak miatta. :-)

      A holocaust mozik kapcsán igazad van - tényleg mintha már teljesen mindegy lenne hogyan sikerül, ha ez a film témája, az csakis jó lehet.

      Törlés
    2. A dilemma ott van, hogy a rossz holokausztfilmek sztárolása általánosságban javítja a témáról folytatott filmezést. Ahogy a rossz magyar áruk sztárolása is javítja a magyar árukat, a rossz keresztény alkotások sztárolása is javítja a keresztény kultúra önkifejezési képességét.

      Csakhogy ehhez olyan gyakorlati kompromisszumot kellene kötni, amilyet a keresztények elvileg túl nagy árnak tartanak. Pedig senki nem botránkozik meg azon, ha egy sportoló álmában olimpiai bajnok, miközben távolról sem az. Hazudik? Nem, autogén tréninget, önszuggeszciót végez, önbeteljesítő jóslatot alkalmaz.

      A dilemma olyasmi tehát, hogy ha a sok évtizedes kiválóság mércéjével mérünk, akkor gyakorlatilag nem lesznek nézhető keresztény témájú filmek, míg ha konstruktív tehetségfejlesztésben gondolkodunk, akkor lesznek, ám ez némi kompromisszumkészséget igényel.

      Törlés
  2. Tegnap néztem egy végtelenül unalmas vallásos témájú filmet. A mondanivalója talán érdekes, de olyan körítést csináltak hozzá, hogy az megérne egy kétéves eltiltást a filmipartól A forrás volt a címe

    VálaszTörlés
  3. Tetszett a szerző hozzáállása, valódi filmritikusként zsakértői szemmel közelíti meg a filmet. Csak ajánlani tudom. Mégis azt, hiszem, hogy a Szentírás üzenetét a 'Jézus filmek' küzül a "Feltámadás" (2016) adja vissza a legjobban. Miért is? http://mimindenteologia.blogspot.ro/2017/05/keresztyen-filmek-filmek-keresztyen.html

    VálaszTörlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)