Sámson, és az európai trendek

Az elmúlt időszakban sokat tanulmányoztam Sámson életét, az elbeszélés történelmi beágyazottságát és hagyománytörténetét. Sámson az én lelki szemeimben egy nem kifejezetten szimpatikus, bukott hérosz, akinek végül mégis sikerül győznie, de ezért a győzelemért gyakorlatilag mindent fel kell adnia. Néha azt érzem, mintha némileg analóg lenne Európa helyzete Sámsonéval.

Teológusok gyakran fogalmaznak úgy, hogy a Bírák könyve - melynek talán legismertebb szereplője Sámson - egy átmeneti időszakról szóló irat, amely egy képlékeny történelmi pillanatot mutat be Izrael pályafutásából. Mintha félúton járnánk a Mózes által Egyiptomból kivezetett, pusztában vándorló nomád nép, és a szilárdnak tűnő királysági államforma között. Már nincs egalitárius társadalom, de még nincs dinasztikus királyság sem. Most laza törzsszövetségeket látunk, ahol leginkább bandavezéreknek nevezhető bírák diktálnak. Ezekre a bírákra ugye azért volt szükség, mert Izrael népe rendszeresen és tudatosan elfordult Istentől, bálványimádásba sodródott, amiért büntetésből egy idegen kultúra lerohanta és elnyomta őket. Az elnyomás éveiben aztán Izrael felismerte, hogy vissza kell térnie Jahvéhoz, Isten pedig mindig küldött egy-egy bírát, hogy leverje az elnyomó ellenséget és felszabadítsa az övéit.

Ez a folyamat megy körbe-körbe, játszódik le újra és újra a Bírák könyvében. A nép hűtlen Istenhez, egy idegen nemzet ezért leigázza, mire a nép megbánja hűtlenségét, és akkor jön egy bíra, aki leveri az idegen nemzet igáját.

Sámson az, akinél ez a kör megtörik.

Az ő története eleve másképpen kezdődik, mint a többi esetben: itt a nép már fel sem ismerte, hogy szabadulásra van szüksége a rájuk telepedő filiszteusok elnyomása alól. A filiszteusok bizonyos értelemben különleges ellenségnek bizonyultak. Nem a nyílt háború útját választották. Ahogy Gary Inrig fogalmaz, a filiszteus stratégia kétféle fegyvert használt: a házasságét és a kereskedelemét. Valahányszor az izraelitáknak ekére vagy fejszére volt szükségük, kénytelenek voltak a filiszteusokhoz fordulni (1Sám 13,19-21). A házasság egy zsidó és egy filiszteus között a két nép összetartását erősítette, és egyben az értékek átvételét is. Mindezt tulajdonképpen úgy lehetne összegezni, hogy Izrael szépen lassan átvette a filiszteus értékrendet, egyre jobban függővé vált a filiszteus közegtől, megalkuvásában pedig addig is elment, hogy végül magát Sámsont is átadta volna a rajta uralkodó filiszteus hatalomnak, csakhogy ezt a békés együttélést fenntartsa. Sámson pedig - aki valamennyire maga is belekeveredett az egészbe, például a házassága révén - kénytelen volt végig egyedül harcolni, és végül nem is sikerült Izraelt teljesen felszabadítania a filiszteus befolyástól. Magára omlasztotta ugyan Dágon templomát, de még halála árán sem volt képes végleges megoldást hozni a problémára. Ehhez már túlságosan átszőtte a filiszteus értékrend a zsidó társadalmat, a gyökerek a felszín alatt összefonódtak, a két kultúra, vallás és értékrend összeölelkezett.

Lehet, hogy ez csak az én túlhevült fantáziám terméke, de bizonyos értelemben eszembe jutott a szekuláris és plurális Európa, amikor Sámson életét tanulmányoztam. Természetesen a helyzet nem mindenben analóg, ahogy a megoldás sem az lehet, hogy agyonverjük egymást vagy összedöntünk épületeket.

A trendek azonban több szempontból hasonlóak. Az európai kereszténység láthatóan háttérben áll, sőt mintha szűrés nélkül átvenne bizonyos szekuláris értékeket vagy legalábbis hagyná azokat érvényesülni, minimális kritika mellett. Míg maga a tolerancia respektálandó tett, a kritikátlan tolerancia nem érték, hanem bálvány. Toleránsnak lenni olyan, amit minden erővel támogatni kell. Kritikátlanul toleránsnak lenni pedig olyan, ami ellen tiltakozni szükséges. Csak egy példa: jómagam elkötelezetten a vallásközi párbeszéd híve vagyok. Bármikor nagyon szívesen leülök beszélgetni egy hozzám képest teljesen eltérő világnézetű emberrel, ez nem okoz problémát. Azonban úgy látom, hogy ezek a beszélgetések sokszor csupán addig a pontig jutnak el, hogy megértsük és megismerjük egymás álláspontjait. Szó se róla, nagyon is rendben van mindkettő. A megértés és megismerés alapvető, és önmagában értéket közvetít, mégpedig azt, hogy megférünk egymás mellett és nem utáljuk a másikat. Ezek hihetetlenül fontos üzenetek! Kérdés azonban, hogy nevezhetjük-e ezt végcélnak? Az európai pluralizmus válasza az egyértelmű igen, kiemelve, hogy nem is illik ennél tovább mennünk. A keresztény válasz azonban - legalábbis meglátásom szerint - az egyértelmű nem, rámutatva, hogy az igazi cél sokkal távolabb van ennél.

Mindez persze botrány és elfogadhatatlan az európai szekuláris humanista gondolkodás számár, ami mintha csak a kritikátlan toleranciát ismerné. Pedig bizony az is lehet, hogy ezzel a bármi áron békességre törekvő attitűddel a saját sírunkat ássuk.  Sőt, ez egészen biztos.

Bármiféle konfliktus egy párbeszédben - legyen az vallási, erkölcsi kérdésekről vagy társadalmi témákról szóló - abból a talajból nő ki, hogy a szereplők felvállalják saját világnézetük értékrendjét, egyben kifejezik egyet nem értésüket a másikkal szemben. Szerintem jól látja dr. Szalai András, amikor úgy fogalmaz, ha valaki nem lát más világnézetében kivetni valót, illetve a sajátjáéban továbbadni valót, az sem a saját, sem a másik ember hitéről nem hiszi, hogy annak van jelentősége.

Magyarul: ha tényleg számít a hitünk, ha valóban fontos az értékrend, amit képviselünk, akkor azt elkerülhetetlenül ütköztetni fogjuk olyanokéval, akik más értékrendet vagy hitet képviselnek. Persze hülyeség volna letagadni, hogy az értékrend képviseletében is alaposan el lehet csúszni: elég felütni egy történelemkönyvet és áttanulmányozni hogyan próbálta az egyház tűzzel-vassal, karddal és fegyverrel képviselni az érdekeit az elmúlt évezredekben.

Ha most felvázolunk három pontot egy képzeletbeli skálán, mégpedig a "tolerancia - kritikus tolerancia - erőszak" címkékkel ellátva a markánsabb pólusokat, akkor véleményem szerint nekünk a kritikus tolerancia köré szerencsés csoportosulnunk, míg az európai trendek a tolerancia irányába kívánnak toborozni. Ennyiben a dolog hasonlít Sámson kontextusára, arra a világra, mely éppen azáltal puhult fel, hogy a zsidóság nem vállalta fel a saját értékrendjét, hanem hagyta magát beolvasztani a filiszteusok kohójába, ami végül akár létükben is fenyegethette volna őket. Talán a mai keresztényeket is jó lenne megtanítani a kritikus toleranciára, az egészséges, nem sértő, nem a másikat porig alázni kívánó vitastílusra, ami ugyanakkor mégis határozottan hangzik, tartást ad a hitünknek és nem engedi, hogy odatelepedjünk a kritikátlan tolerancia bálványa elé.