Katarziskeresők

Eredetileg egy sokkal cinikusabb hangvételű, kissé kifakadós és élesebb nyelvű bejegyzést akartam írni a "budapesti Kickstart" apropóján, azaz a dán karizmatikus evangélista, Torben Søndergaard magyarországi látogatása miatt. Torben arról híresült el mifelénk, hogy az utolsó reformáció nevű mozgalom vezetője, aki extremitásokra is hajlamos és azt állítja, az ő felfogása hozza majd el az igazi változást az egyházban.

Teljes őszinteséggel és alázattal írom: nem akarom bántani ezt az embert. Hiszek neki, hogy jót akar, még akkor is, ha meglátásom szerint nem jól akarja a jót. Fontos ezt tisztán látni. Kár lenne kiönteni a fürdővízzel a gyereket, és Torben kétséges szolgálata miatt leírni a karizmatikus mozgalmat vagy megint durvára hangolni a szesszacionista-kontinuacionista vitát. Amiből ez a dán gyerek kiindul, az egyfajta fájdalom, mégpedig olyasfajta, amit minden szívből hívő kereszténynek éreznie kell. Lehet, hogy Torben erről a fájdalomról rosszul beszél, szalonképtelenül, hibásan, bicskanyitogatóan, amikor azt mondja, elég volt a templomi padban ücsörögni, most már vegyük a cipőnket, és menjünk ki az utcára, gyógyítani és szabadítani az embereket. Talán nem jól mondja, talán hibásan műveli, talán teológiailag képzetlen, de a fájdalom, ami mozdulásra ösztönözte, hát az azt hiszem nagyon is valóságos, kedves testvérek az Úrban.

Mondjuk ki nyíltan: a kereszténységet a keresztények unalmassá tudják tenni és azzá is teszik. Bizonyára mindenki járt már úgy, hogy a templomi padsorban majdnem rádőlt az előtte ülő hátára végtelen izgalmában. A rengeteg beszéd, az üres bölcselkedések kongó hangja, a monoton ismétlődő szertartási elemek csömöre le tudja lombozni még az igazán neofita buzgalmárok acélos hitét is. Mindemellett ott van még az, hogy a keresztény ember ilyenkor úgy érzi, csak folyik ki az idő a kezei közül, hogy megossza a valódi Jó Hírt az emberekkel, hogy szolgálat címén valami értelmeset is csináljon, ahelyett, hogy pusztán eleget tesz az egyház által elvárt kötelességeinek. Míg a világ a gonoszságban vesztegel, az egyház mára saját ürességébe süllyedt. Alig érdekel valakit odakint, hogy mi van velünk idebent.

Eddig a tények.

Szerintem Torben megérezte ezt, és valamit tenni akart ellene. A gond az, hogy amit tett, azt nem nevezhetjük reformációnak, ahogy ő hívni szereti, mert nem az. Láttunk már reformációt, és egy reformáció az nem így néz ki. Egy reformációban általában van egy felismerés, valami teológiai-igei fordulat, ami katalizál dolgokat, ahhoz hasonlóan, ahogy Luther megértette a maga búcsúcédulás világában, hogy hit által van üdvössége az embernek. Vagy Jézus tanítványai, akik látták a feltámadt Krisztust és akkor értették meg, hogy az Írások miről is szólnak valójában. Az érzelmek, a felszínre törő emóciók, az igazi katarzisok az ilyen felismeréseket követik, annak hatására alakulnak ki. 

A dán fiatalembernél nem ezt látom, illetve: ezt nem látom. Én itt csak katarziskeresést látok, komoly igei felismerés nélkül. Amit Torben tett, hogy egy megszokott panelt - a templomi ücsörgést - felcserélte egy másik megszokott panelre - az ismerős extrém karizmatikus jelenségekre. Nincs ebben semmi reform. Aki hozzám hasonlóan az elmúlt évtizedeit a karizmatikus kereszténység világában töltötte, annak nem kellett elmennie a budapesti Kickstartra, mert ami ott történt, olyat vagy ahhoz hasonlót jó eséllyel már sokat láthatott egy-egy karizmatikus konferencián. Az egyedüli "újdonság" talán a keresztség utáni démonűzés - az pedig szimplán idegen a Bibliától. Minden más, a lábhosszabbítástól az ordítóan hangos nyelveken szólásig régóta velünk van már és jól tudjuk ezekről, hogy inkább deformálnak, mintsem reformálnak. Meglehet ugyan, hogy érzelmi szinten ezek a jelenségek sokaknak elegendőek lehetnek egyfajta katarzis átéléséhez - de nem elegendőek egy reformációhoz. 

Luther is érezte tehát a fájdalmat az egyház állapota miatt, de nála ez a fájdalom megtermékenyítő hatású volt, egyfajta "szülési fájás": felismerései valami új világrajöttét jelentették. Torben is érzi az egyház egyhelyben toporgásának fájdalmát, de nem érzékelem, hogy "szülési fájdalmai" lennének. Nem látom, hogy hosszú vajúdás és tipródás után itt megszületett volna egy reformáció kirobbantásához méltó felismerés, amiben potenciálisan benne lehet egy globális fordulópont lehetősége. Bevallom őszintén, én itt inkább annak az elkeseredésnek a lecsapódását érzékelem, ami egyszerűen valamit csinálni akar, ami más, és nem emlékeztet a megszokott, jól bejáratott, száraznak tűnő és katarzisok nélküli keresztény létre. A "száraz teológia katarzis nélkül" jelenség ellenszere azonban nem a katarzisdömping teológia nélkül. Az csak egy másik zsákutca, amibe ugyanolyan sokszor befordultunk már, mint más zsákutcákba. A kiutat pedig sosem a zsákutcákban fogjuk megtalálni.