Fantasztikus fanatizmus

Az elmúlt hetekben két különös társaságot is utamba fújt a szél, akik hozzáállásukat és mondanivalójukat tekintve is bőséges távolságra esnek az én világszemléletemtől. Mégis, az ufóhívők és a lapos Föld társaság tagjai bizonyos szempontból közös vonásokat is hordoznak - ráadásul olyanokat, melyekből sajnos a kereszténységen belül is bőven találni.

Akár nevet, akár sír valaki, szem nem marad szárazon, ha egy kis időt szán az "ufológusok" és a "laposföldesek" hitvilágának tanulmányozására. A Balaton felülete lapos, tehát akkor a Föld is az. A nagyszemű szürkék és a jövőből ideérkezett emberek a háttérben értünk harcolnak. A zsidók azok a balekok, akikről a Vatikán mint háttérhatalom elhitette, hogy mindenért felelősek. A Déli Sark nem is létezik.

Természetesen tálcán kínálkozik a lehetőség, hogy egy kézlegyintéssel mentális sérülteknek, csúnyább megfogalmazásban buggyantaknak nevezzük azokat az embereket, akik az előzőekben idézett gondolatokat komolyan elhiszik. Ám a helyzet korántsem ilyen egyszerű, mert ezek az emberek egyáltalán nem tűnnek klinikai eseteknek. A laposföldesek között olyan is van, aki feltalálóként állami elismerésben részesült, az ufológusok sorában pedig több tudományos fokozattal rendelkező felebarátunk ücsörög. Mindkét társaság láthatóan felkészült apologetikával hárítja el azokat a próbálkozásokat, amikor a valós világ megkísérel betüremkedni varázsvilágukba. Ebben persze semmi meglepő nincs. Az ember végtelenül tehetségesen védekezik, ha külső érvek hatására újra kell rendeznie a saját meggyőződését, ami még mindig egyszerűbb, mint az évek alatt nagy fáradtsággal összegrundolt paradigmát egy az egyben kidobni az ablakon.

Eltekintve az ufológusoktól és a laposföldesektől a jelenség persze kisebb-nagyobb mértékben mindenki mást is érint, aki valamiféle világnézet felé elkötelezetten él. Militáns ateisták, radikális muzulmánok, fundamentalista keresztények is vannak, akik nagyon emlékeztetnek a fenti két csoportra, ami az attitűdöket és a módszertant illeti. Míg a lapos föld hívein jóízűen nevethetünk, mit szóljunk azokhoz, akik a mi égiszünk alatt mutatnak hasonló tüneteket?

És egyáltalán: hol húzódik a határ az eltökélt hit és a fanatikus meggyőződés között? Meddig mondhatjuk egy keresztényre, hogy a végsőkig hűséges ahhoz, amiben hisz és mikortól nevezhetjük a rendíthetetlen álláspontot végzetes fanatizmusnak? Mi különbözteti meg az eltökéltet a futóbolondtól? Azt hiszem Jung megragadott valamit ebből:

"Az ember bizonyosságokat akar, nem pedig kételyt, eredményeket akar, nem pedig kísérleteket, és nem látja, hogy bizonyosságok csak kétely, eredmények pedig csak kísérletek nyomán keletkezhetnek."

Jung mond valamit, ami nagyon jellemző ránk. Mindannyian szeretnénk eljutni a bizonyosságig, de valahogy úgy akarunk odaérni, hogy útközben elkerüljük a kételkedést és a visszaigazolást, hogy egyáltalán a jó irányban haladunk-e. Éppen ettől (is) fanatikus a fanatikus. Az őszinte hívő ember viszont úgy jut el a bizonyosságáig, hogy tépelődik, kérdez, kutat, monitoroz, lassan halad előre, míg valahogy nyugvópontra nem kerül egy adott kérdésben.

A fanatizmus viszont akkor emelkedik igazán fantasztikus magasságokba, amikor a puszta tényekkel találkozik, és elvileg azt a kézzelfogható visszacsatolást is megkapja, amit a kételkedő-kérdező ember - de mégis sértetlen marad. Talán azt hihetné valaki, ha a laposföld híveit egyszerűen repülőre ültetnének és körberepülnének velük a bolygót, az végleg meggyőzné őket, hiszen a saját szemükkel látnának mi az igazság. Másik példával élve, a megrögzött ateista biztosan elkezdene hinni Istenben, ha Isten láthatóan és tapinthatóan megjelenne neki. Tudjuk azt jól, mennyire nem ez a helyzet.

Talán sokan ismerik az anekdotát arról az emberről, aki elment az orvoshoz, mert halottnak hitte magát. Az orvos mindenféle módon próbálta bizonygatni az illetőnek, hogy nem halott, míg végül meggyőzte róla, hogy a halottak nem véreznek. Emberünk elfogadta ezt az állítást, az orvos pedig diadalmasan beleszúrt egy tűt a fanatikus betegébe, hogy ezzel bizonyítsa, folyik a vére, tehát életben kell legyen. Az ember erre elsápadt, majd megszólalt: "ezek szerint mégis véreznek a halottak!"

Ha az ember színtiszta racionalitásból állna, a puszta érvelés működhetne is. Az irracionális oldalunk azonban elhúz bennünket és felülírja a racionalitást, így még a kézzel fogható tapasztalatra is mindig lesz válasz. Az ateista biztos valami eddig ismeretlen agybetegségen esett át, azért gondolta hogy megjelent neki az Isten. A laposföldes, aki körberepülte a bolygót, azt mondaná, a lemezjátszón is körbemegy a tű. (A fent belinkelt interjúban ez olvasható is!) Ha a kormány megmutatja az összes dokumentációt Roswellről, a "tökös" ufóhívő csak megvonja a vállát és azt mondja, az igazi iratokat a háttérhatalom már régen titkos helyre szállította.

Az igazi fanatikus végső jellemzője az, hogy sosem változik.

Természetesen ez a téma bennünket, keresztényeket is el kell gondolkoztasson. Pontosan hogyan jutottunk el a saját meggyőződéseinkhez? Anyánk, apánk, a hagyomány, a kultúra, az egyház nevelt bennünket ilyenné, vagy magunk kapartuk ki a gesztenyét magunknak? Meg tudunk nevezni olyan pontokat, ahol a bizonyosság felé vezető úton megtörtént a kételkedés és a visszacsatolás, hogy a jó irányba haladunk-e? Mert ha egyetlen ilyen pontra sem emlékszünk, akkor érdemes lehet felülvizsgálni a meggyőződéseinket! Azt hiszem ez különösen érintheti azokat, akik keresztény családban nőttek fel és szinte az anyatejjel együtt szívták magukba a kereszténységet. Ők mintha még inkább ki lennének téve annak a lehetőségnek, hogy a meggyőződésük végső soron nem a sajátjuk. A hitet persze nem lehet örökölni, de a meggyőződéseket a nevelés hatására nagyon is könnyen lehet átvenni. Hasznos dolog mindezt átgondolni.