A magasztos-maszatos igazság

A keresztény hitet megismerve az ember hamar ráébred arra, hogy a nagyon biztosnak hirdetett meggyőződéseink között számos dolog elmosódott fogalmak köré épül. Szerintem ez nem azért van, mert elkenjük az igazságot, hanem mert az igazsághoz csak maszatolással férhetünk hozzá. Az igazság nem csak magasztos, de maszatos is számunkra.

Noha az igazság számunkra meglehetősen maszatos, mégis hadd kezdjem a dolgot valami nagyon is tisztán érthető hasonlattal, amit a filozófiában Szóritész-paradoxonnak neveznek. (A szórosz görög szó magyarul kupacot jelent.) Képzeljünk magunk elé egy teljesen hétköznapi homokkupacot, mely nyilvánvalóan rengeteg homokszemből áll. Most a gondolatkísérlet kedvéért tegyük fel azt, hogy képesek vagyunk egyetlen homokszemet kivenni ebből a kupacból: ha ez megtörténik, akkor ami megmarad, vajon azt is még homokkupacnak nevezhetjük? Valószínűleg igen, hiszen egyetlen homokszem hiánya nem vehető észre a kupacban, ami lényegét tekintve továbbra is kupac marad. Ha ezt a műveletet többször megismételjük egymás után, akkor is azt fogjuk tapasztalni, hogy az eredmény változatlan. Matematikai nyelven leírva viszont egy elég abszurd kis képletet kaphatunk:

homokkupac - 1 homokszem = homokkupac

Ez ebben a formában kifejezetten ellentmondásosnak tűnik: hogyan lehet a homokkupac egyenlő egy olyan homokkupaccal, melyben egyetlen szemmel kevesebb van? Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy egy homokkupac véges számú homokszemből áll, tehát nem lehet a végtelenségig elvenni belőle mindig egyetlen homokszemet. De akkor gyakorlatilag meddig homokkupac a homokkupac? Nem tudjuk. A problémát persze az okozza, hogy a kupac kifejezést nem lehet egzakt módon meghatározni, nomeg a homokszemek olyan elrendezésben is lehetnek, hogy az nem adja ki egy kupac formáját. Vannak tehát olyan homokszemek, melyek úgy állnak össze, hogy teljesítik a "homokkupacság" feltételeit, olyanok is amelyek csak részben, és persze a homokot úgy is lehetséges elrendezni, hogy az ne legyen kupac alakú. Az ilyesféle "maszatolás" az alapja a fuzzy logikának, amely a "részben igaz" elve alapjára épül, és a bizonytalanul körvonalazható dolgok leírására törekszik. A fuzzy logika nem úgy tekint a valóság bizonyos jellegzetességeire, hogy egy halmazból kiválaszt egy jól körülhatárolt értéket (Jézus vagy hazug volt, vagy őrült, vagy Isten - ahogy például a klasszikus trilemma tanítja), hanem azt mondja, ezek az értékek elmosódott halmazokhoz tartoznak, sőt maguk is elmosódott, bizonytalan fogalmak.

Nos, ha az ember belegondol, bizony a hitünkben számos olyan teológiai állítás van, ami szögletes logikával igazán nem közelíthető meg, csak az elmosódásokat is figyelembe vevő fuzzy logikával. Ha úgy tetszik, az igazság csak maszatosan vibrál ezekben a teológiai kijelentésekben. Ilyen például az, hogy Jézus egyszerre volt Isten és ember, vagy hogy a Biblia egyszerre Isten által ihletett és emberek által írt könyv. Az ilyen kijelentésekben pont úgy nem tudunk vonalat húzni isteni és emberi dimenziók között, mint ahogy a homokkupacot sem vagyunk képesek szigorúan szögletes logikával meghatározni. Nem is véletlen, hogy Jézus istensége körül számos olyan elmélet kapott lábra az ókorban, ami aztán az eretnekség süllyesztőjében végezte, mert megpróbálta egzakt módon megmagyarázni, hogyan "férhet bele" Krisztusba ez a két természet egyszerre. A mai dogmatika is hagy kívánnivalót ebben, de főleg akkor, ha sarkos kijelentésekre ragadtatja magát és nem veszi észre, hogy inkább csak közelítéseink vannak az igazsághoz.

Pontosan ez az, amiről írni szerettem volna!

Az igazság nemhogy nincs a birtokunkban, de megragadni is csak pillanatokra tudjuk egy-egy kis darabját. "Tükör által homályosan látunk" - írta ezt Pál olyan kontextusban, amelyben pedig óriási szellemi ajándékok bevetéséről is szó esik a tisztánlátás érdekében. 

Készségesen elismerem, azt a békát, hogy számunkra fontos kérdésekben csak maszatos eredményekig juthatunk, néha borzalmas lenyelni. Ilyenkor kétféle rossz stratégia létezik, amely megkísérti az embert. Az egyiket szerintem a hitükből kifordultak, a másikat a hitüket fanatizálók választják. Az első csoport inkább feladja a küzdelmet az igazságkeresésben, és egyszerűen feleslegesnek is nevezi azt, mert nem lehet végső nyugvópontokra jutni. Ők a homokkupacot mindenképpen meg akarták határozni valamelyik homokszem elvétele után. A második csoport arra hajlik, hogy csiszolópapírral dörzsölje a homályos tükröt, mert biztos benne, hogy így éles képet fog kinyerni belőle. Aztán az összekarcolt tükörképet addig magyarázza önmagának, míg el is hiszi élesnek, amit lát. Mindkettő csúnya tévedés. Az igazságról az ilyen kísérletek után is csak egyetlen biztos dolog jelenthető ki, hogy rendíthetetlenül maszatos marad. Szerintem ha ebbe "istenigazából" beletörődünk, csak akkor leszünk szabadok arra, hogy legalább a homályos igazságot lássuk magunk előtt, ami még tisztázatlansága ellenére is annyira megbűvölő, hogy az orránál fogva húzza magához az embert. És csak az igazságtól elvarázsolt ember juthat el olyan konzekvenciákhoz, hogy tolerálni legyen képes a teljesen máshogy gondolkodókat, akik ugyanabban a homályos tükörben szemlélődve mást látnak, vagy ne tartsa a maga álláspontját a mindenek felett állónak.

Mit jelent, hogy a Biblia isteni és emberi könyv? Csak közelíthetünk a válaszhoz. Hogyan kell pontosan elképzelni, hogy valaki ember és Isten lehet egyszerre? Csupán karcolgatjuk a kérdés felszínét. Mi a helyzet a Szentháromsággal? Valamiféle válaszokat adhatunk rá. Aztán tovább keresünk, mert örömünk telik benne, közben meg tudjuk, hogy csak közelítéseink vannak.