2017. november 12., vasárnap

A hitetlenség boldogsága?

Az elmúlt évben írtam egy tanulmányt az általam "kitérésélménynek" nevezett jelenségről, amit (pasztorál)pszichológiai alapon vizsgáltam. A kitérésélmény leegyszerűsítve a megtérésélmény negatívja, amit azok élnek át, akik elfordulnak a hitüktől. Vajon nevezhetjük-e a vallástalan embert boldognak?

A kitérésélmény persze nem pontos kifejezés: inkább kitérésfolyamatnak kellene nevezni, merthogy a megtéréshez hasonlóan az elpártolás is több lépcsőben zajlik, és korántsem pontszerű esemény. Nem akarom most az olvasót az egyes kitérésfázisok sajátosságaival fárasztani! Ami a felvetett téma szempontjából a lényeg, hogy a kitérők a vallásos megtéréssel sokszor együtt járó, és ahhoz hasonló euforikus érzéseken mennek keresztül. Kutatásaim során azt találtam, hogy az utolsó fázis (deklaráció), melyben az egyén egy új identitás megfogalmazásán és kifejezésén dolgozik, több esetben is magával hoz egy érzelmi fellendülést, amit nevezhetünk a "hitetlenség boldogságának" is. Röviden tehát: kitérni boldogító érzésnek tűnik - legalábbis első látásra.

Az én tanulmányom most nem ment tovább ennél a pontnál, pedig igazság szerint a folyamat nem feltétlenül zárul le itt. Az igazság az, hogy a vallástól, az egyháztól és dogmáitól, valamint magától a hittől való elpártolás felszabadító élménye rövid idő elteltével éppen úgy elillan és soha többé nem jön vissza, mint a megtérés utáni "mézeshetek". Ami utána marad, az sokszor inkább a düh, az üresség és a keserűség.

Mindez azért foglalkoztat, mert az előző bejegyzésben említett Yancey-könyv egy másik fejezetében nagyon megkapó gondolatokat ír le a témáról. Az ateista Jean Paul Sartre egyik mondatát is idézi, mely jól illusztrálja azt a kettős érzést, ami a hittagadás szívében áll:
"Azt, hogy Isten nem létezik, nem tagadhatom. Azt, hogy egész lényem Istenért kiált, nem feledhetem." 
Valami ilyesmiről van szó: a hit nélküliség egyszerre állítja Isten nemlétezését, miközben szenved Isten hiányától. A "nincs Isten" állítás felszabadítóan hat, de az Isten utáni belső kiáltás szomorúságot okoz. A két, egymásnak feszülő érzés sokféle következményhez vezethet - de egyet meglehetősen nehéz elképzelni: a boldogságot.

Mégis, manapság egyre többször találkozom olyan nem hívőkkel, akik megpróbálják nekem bizonygatni, hogy pont a hitetlenségük miatt boldogok. Őszintén szólva ezt furcsának találom. Egy rövid élet az értelmetlen világegyetemben, majd a végső megsemmisülés... végül is ennyi az ateizmus programja. Ahogy Yancey kérdezi, vajon "létezik-e valaki, aki igazán tud örülni ennek a kilátásnak?" Nem áll szándékomban a boldogságukat bizonygató nem hívőket hazugsággal vádolni, inkább azt látom, mintha jó részük nem értené meg a saját ateizmusa mélyén rejlő nihilt, és emiatt szeretné elhitetni magával a boldogság lehetségességét. Pedig ha következetesek vagyunk, akkor a boldogság egy istenhit nélküli rendszerben pusztán illúzió lehet, mely erőfeszítéseket tesz az előbb említett Sartre gondolat paradox érzésének feloldása céljából.

Természetesen mindig lehet ideiglenesen egyfajta örömöt találni a hétköznapokban, melyek valamennyire persze boldogítanak is. De mi lehet annál jobb és izgalmasabb, mint egy végtelen Isten felé haladni egy életen át, Aki lehetőséget kínál önmaga egyre jobb megismerésére?

Vitatkozhatunk  arról, hogy egy ilyen Isten létezik-e vagy sem, de az biztos, hogy akik ragaszkodnak a létezéséhez, merőben más utat járnak be azokhoz képest, mint akik nem. És ehhez a "más útbejáráshoz" sokkal jobban passzol a boldogság érzete, amit a benne lévők nem illúziónak, hanem valóságnak élnek meg. (Más kérdés, hogy sokszor a keresztényeken sem látszik sajnos, hogy boldogabbak és kiegyensúlyozottabbak lennének...) És talán erről a boldogságról beszélt Jézus is a boldogmondásaiban, kifejezve azt a lehetőségét, hogy az még az egyébként boldogtalan dolgok közepén is képes fennmaradni.

3 megjegyzés :

  1. Istenre csak a hübriszünk repedésein keresztül tudunk megnyílni. A hübrisz fenntartója az énvédő mechanizmusunk, amely ideálisnak tünteti fel az énünket, tökéletesen erősnek, ügyesnek, okosnak, kompetensnek és jónak láttat – befelé. Közben persze sejtjük, és visszajelzést is kapunk róla, hogy ez nincs így, a hübriszünk időről időre megreped. Ezeken a pontokon nyílunk meg Isten felé.

    A hitvesztés pedig a hübrisz újraépülése, vesztünkre.

    Nem tudom, Sartre tényleg így fejezte-e ki magát, a francia retorika néha furcsa. Ha tényleg ezt írta, akkor akár azt is írhatta volna, hogy „pénz mint olyan nincs, jól tudom, csak itt van a zsebemben, ez is tény”.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem teljesen értem hogyan kerül ide a hübrisz.

      Törlés
    2. Nagyon jó a kérdésed: az ember hübriszes, Isten ezt az állapotot optimalizálja az emberiség hosszú távú jóléte szerint. Aki tökéletesen irányítani véli a sorsát, nem kér gondviselést, nem kér Istenből. Elég egy betegség, egy baleset, egy megbicsaklás, és máris nyitottá válik. A pontszerű gondviselés-élmények azután sokszor modellváltáshoz vezetnek.

      A hitet sokféleképpen lehet elveszíteni.
      1. az újra irányító illúzió alatt álló egyén szégyelli a „gyenge pillanatát”
      2. az egyén nem találja személyesnek a gondviselést (v.ö. konfucianista univerzalizmus)
      3. az egyén akkora csapást kap, hogy nem látja benne a saját hosszú távú érdekét, és megsértődik
      4. az egyén az emberiség nevében sértődik meg
      5. a hübriszes ember humanistábbnak képzeli magát Istennél, stb.

      Törlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)