Az elmúlt évben írtam egy tanulmányt az általam "kitérésélménynek" nevezett jelenségről, amit (pasztorál)pszichológiai alapon vizsgáltam. A kitérésélmény leegyszerűsítve a megtérésélmény negatívja, amit azok élnek át, akik elfordulnak a hitüktől. Vajon nevezhetjük-e a vallástalan embert boldognak?
A kitérésélmény persze nem pontos kifejezés: inkább kitérésfolyamatnak kellene nevezni, merthogy a megtéréshez hasonlóan az elpártolás is több lépcsőben zajlik, és korántsem pontszerű esemény. Nem akarom most az olvasót az egyes kitérésfázisok sajátosságaival fárasztani! Ami a felvetett téma szempontjából a lényeg, hogy a kitérők a vallásos megtéréssel sokszor együtt járó, és ahhoz hasonló euforikus érzéseken mennek keresztül. Kutatásaim során azt találtam, hogy az utolsó fázis (deklaráció), melyben az egyén egy új identitás megfogalmazásán és kifejezésén dolgozik, több esetben is magával hoz egy érzelmi fellendülést, amit nevezhetünk a "hitetlenség boldogságának" is. Röviden tehát: kitérni boldogító érzésnek tűnik - legalábbis első látásra.
Az én tanulmányom most nem ment tovább ennél a pontnál, pedig igazság szerint a folyamat nem feltétlenül zárul le itt. Az igazság az, hogy a vallástól, az egyháztól és dogmáitól, valamint magától a hittől való elpártolás felszabadító élménye rövid idő elteltével éppen úgy elillan és soha többé nem jön vissza, mint a megtérés utáni "mézeshetek". Ami utána marad, az sokszor inkább a düh, az üresség és a keserűség.
Mindez azért foglalkoztat, mert az előző bejegyzésben említett Yancey-könyv egy másik fejezetében nagyon megkapó gondolatokat ír le a témáról. Az ateista Jean Paul Sartre egyik mondatát is idézi, mely jól illusztrálja azt a kettős érzést, ami a hittagadás szívében áll:
Mégis, manapság egyre többször találkozom olyan nem hívőkkel, akik megpróbálják nekem bizonygatni, hogy pont a hitetlenségük miatt boldogok. Őszintén szólva ezt furcsának találom. Egy rövid élet az értelmetlen világegyetemben, majd a végső megsemmisülés... végül is ennyi az ateizmus programja. Ahogy Yancey kérdezi, vajon "létezik-e valaki, aki igazán tud örülni ennek a kilátásnak?" Nem áll szándékomban a boldogságukat bizonygató nem hívőket hazugsággal vádolni, inkább azt látom, mintha jó részük nem értené meg a saját ateizmusa mélyén rejlő nihilt, és emiatt szeretné elhitetni magával a boldogság lehetségességét. Pedig ha következetesek vagyunk, akkor a boldogság egy istenhit nélküli rendszerben pusztán illúzió lehet, mely erőfeszítéseket tesz az előbb említett Sartre gondolat paradox érzésének feloldása céljából.
Természetesen mindig lehet ideiglenesen egyfajta örömöt találni a hétköznapokban, melyek valamennyire persze boldogítanak is. De mi lehet annál jobb és izgalmasabb, mint egy végtelen Isten felé haladni egy életen át, Aki lehetőséget kínál önmaga egyre jobb megismerésére?
Vitatkozhatunk arról, hogy egy ilyen Isten létezik-e vagy sem, de az biztos, hogy akik ragaszkodnak a létezéséhez, merőben más utat járnak be azokhoz képest, mint akik nem. És ehhez a "más útbejáráshoz" sokkal jobban passzol a boldogság érzete, amit a benne lévők nem illúziónak, hanem valóságnak élnek meg. (Más kérdés, hogy sokszor a keresztényeken sem látszik sajnos, hogy boldogabbak és kiegyensúlyozottabbak lennének...) És talán erről a boldogságról beszélt Jézus is a boldogmondásaiban, kifejezve azt a lehetőségét, hogy az még az egyébként boldogtalan dolgok közepén is képes fennmaradni.
Az én tanulmányom most nem ment tovább ennél a pontnál, pedig igazság szerint a folyamat nem feltétlenül zárul le itt. Az igazság az, hogy a vallástól, az egyháztól és dogmáitól, valamint magától a hittől való elpártolás felszabadító élménye rövid idő elteltével éppen úgy elillan és soha többé nem jön vissza, mint a megtérés utáni "mézeshetek". Ami utána marad, az sokszor inkább a düh, az üresség és a keserűség.
Mindez azért foglalkoztat, mert az előző bejegyzésben említett Yancey-könyv egy másik fejezetében nagyon megkapó gondolatokat ír le a témáról. Az ateista Jean Paul Sartre egyik mondatát is idézi, mely jól illusztrálja azt a kettős érzést, ami a hittagadás szívében áll:
"Azt, hogy Isten nem létezik, nem tagadhatom. Azt, hogy egész lényem Istenért kiált, nem feledhetem."Valami ilyesmiről van szó: a hit nélküliség egyszerre állítja Isten nemlétezését, miközben szenved Isten hiányától. A "nincs Isten" állítás felszabadítóan hat, de az Isten utáni belső kiáltás szomorúságot okoz. A két, egymásnak feszülő érzés sokféle következményhez vezethet - de egyet meglehetősen nehéz elképzelni: a boldogságot.
Mégis, manapság egyre többször találkozom olyan nem hívőkkel, akik megpróbálják nekem bizonygatni, hogy pont a hitetlenségük miatt boldogok. Őszintén szólva ezt furcsának találom. Egy rövid élet az értelmetlen világegyetemben, majd a végső megsemmisülés... végül is ennyi az ateizmus programja. Ahogy Yancey kérdezi, vajon "létezik-e valaki, aki igazán tud örülni ennek a kilátásnak?" Nem áll szándékomban a boldogságukat bizonygató nem hívőket hazugsággal vádolni, inkább azt látom, mintha jó részük nem értené meg a saját ateizmusa mélyén rejlő nihilt, és emiatt szeretné elhitetni magával a boldogság lehetségességét. Pedig ha következetesek vagyunk, akkor a boldogság egy istenhit nélküli rendszerben pusztán illúzió lehet, mely erőfeszítéseket tesz az előbb említett Sartre gondolat paradox érzésének feloldása céljából.
Természetesen mindig lehet ideiglenesen egyfajta örömöt találni a hétköznapokban, melyek valamennyire persze boldogítanak is. De mi lehet annál jobb és izgalmasabb, mint egy végtelen Isten felé haladni egy életen át, Aki lehetőséget kínál önmaga egyre jobb megismerésére?
Vitatkozhatunk arról, hogy egy ilyen Isten létezik-e vagy sem, de az biztos, hogy akik ragaszkodnak a létezéséhez, merőben más utat járnak be azokhoz képest, mint akik nem. És ehhez a "más útbejáráshoz" sokkal jobban passzol a boldogság érzete, amit a benne lévők nem illúziónak, hanem valóságnak élnek meg. (Más kérdés, hogy sokszor a keresztényeken sem látszik sajnos, hogy boldogabbak és kiegyensúlyozottabbak lennének...) És talán erről a boldogságról beszélt Jézus is a boldogmondásaiban, kifejezve azt a lehetőségét, hogy az még az egyébként boldogtalan dolgok közepén is képes fennmaradni.
Istenre csak a hübriszünk repedésein keresztül tudunk megnyílni. A hübrisz fenntartója az énvédő mechanizmusunk, amely ideálisnak tünteti fel az énünket, tökéletesen erősnek, ügyesnek, okosnak, kompetensnek és jónak láttat – befelé. Közben persze sejtjük, és visszajelzést is kapunk róla, hogy ez nincs így, a hübriszünk időről időre megreped. Ezeken a pontokon nyílunk meg Isten felé.
VálaszTörlésA hitvesztés pedig a hübrisz újraépülése, vesztünkre.
Nem tudom, Sartre tényleg így fejezte-e ki magát, a francia retorika néha furcsa. Ha tényleg ezt írta, akkor akár azt is írhatta volna, hogy „pénz mint olyan nincs, jól tudom, csak itt van a zsebemben, ez is tény”.
Nem teljesen értem hogyan kerül ide a hübrisz.
TörlésNagyon jó a kérdésed: az ember hübriszes, Isten ezt az állapotot optimalizálja az emberiség hosszú távú jóléte szerint. Aki tökéletesen irányítani véli a sorsát, nem kér gondviselést, nem kér Istenből. Elég egy betegség, egy baleset, egy megbicsaklás, és máris nyitottá válik. A pontszerű gondviselés-élmények azután sokszor modellváltáshoz vezetnek.
TörlésA hitet sokféleképpen lehet elveszíteni.
1. az újra irányító illúzió alatt álló egyén szégyelli a „gyenge pillanatát”
2. az egyén nem találja személyesnek a gondviselést (v.ö. konfucianista univerzalizmus)
3. az egyén akkora csapást kap, hogy nem látja benne a saját hosszú távú érdekét, és megsértődik
4. az egyén az emberiség nevében sértődik meg
5. a hübriszes ember humanistábbnak képzeli magát Istennél, stb.
Milyen valódi boldogságot adhat az, hogy valaki egy több ezer éves, bizonyítatlan, ellentmondásos, gyerekes mítosztól remél örök életet?
VálaszTörlésMi ateisták a valóságban találjuk meg a boldogságot, nem valami vallási illúzióban. A tudomány hamarosan megteremti az örök élet valóságát, nem kell dohos mítoszok hazugságaiba remegve kapaszkodnunk a haláltól rettegve. Kíváncsi leszek, hány keresztény fogja választani a halált és nevetségesen valószínűtlen mennyországot, ha választhatja helyette a kézzel fogható örök életet az nagyon is létező Univerzumban.
Kedves "Magyar Ateista Társaság"!
TörlésElfogadom, hogy ez a te (ti?) hited / hitetek, ami nem más, mint a szcientizmus, de én a tudományba vetett gyermeki rajongást semmivel sem tartom jobbnak, mint az eltorzult vallásos hitet.
"Milyen valódi boldogságot adhat az, hogy valaki egy több ezer éves, bizonyítatlan, ellentmondásos, gyerekes mítosztól remél örök életet?"
Nem értesz egy mukkot sem a Szentírásból. Ha ilyennek látod, nem csoda hogy ez a következtetésed vele kapcsolatban.
"Mi ateisták a valóságban találjuk meg a boldogságot, nem valami vallási illúzióban"
Egy következetes ateizmusban maga a boldogság is értelmezhetetlen fogalom. Ha ugyanis csak gépek vagyunk, akkor nem beszélhetünk sem jóról, sem rosszról, így boldogságról sem. A Biblia az illúzió? A fenét: egy materialista univerzumban maga a létezésünk is az.
Természetesen a "Magyar Ateista Társaság" nevét használó hozzászóló ugyanolyan "gyerekes mítosz"-ban hisz, mint ami ellen felszólal. Annak a hitnek ugyanis, hogy "A tudomány hamarosan megteremti az örök élet valóságát" semmi köze sincs a valósághoz és a tudományhoz. A tudományban ilyen irányú kutatások nem voltak és nem is lesznek, egyszerűen azért, mert a kutatók tudják, hogy a halál az élet része, élet nem létezne halál nélkül. Az örök élet egy oximoron.
Törlés" A tudományban ilyen irányú kutatások nem voltak és nem is lesznek, egyszerűen azért, mert a kutatók tudják, hogy a halál az élet része, élet nem létezne halál nélkül. "
TörlésIgen? Ezt most őszintén kérdezem - mert én is olvastam ilyen irányú próbálkozásokról. Természetesen nem úgy, hogy valamiféle "áttörésre" törekednének, hogy egyfajta életelixírt előállítsanak... hanem pl. az élet hosszának egyre inkább való növelésével, illetve a tudat "átmentésével".
Bevallom, nem értek ezekhez a kérdésekhez, de tényleg teljesen gyerekes mítosz ez?
Kedves Sytka!
TörlésÚgy érzem, az inga válaszodban is szélsőségesen kilengett. Könnyen és gyorsan bélyegzel: ha egyetlen hozzászólása alapján szcientistának tartod a hozzászóló hitét, akkor szcientista vagy te is, mert beteg gyereked tudományos ismeretekkel rendelkező orvoshoz viszed és nem kuruzslóhoz, és azért is, mert fel mersz ülni a repülőre, és avval utazol Amerikába, mert hiszel a tudományos ismeretekkel rendelkező mérnökökben. Ilyen értelemben a villámhárítóval felszerelt templomok szcientista központok.
.
"Egy következetes ateizmusban maga a boldogság is értelmezhetetlen fogalom. Ha ugyanis csak gépek vagyunk, akkor nem beszélhetünk sem jóról, sem rosszról, így boldogságról sem."
---
Ugye, te sem hiszed, hogy ennyire torzítva le lehet egyszerűsíteni a valóságot, és az erre alapozott következtetéseid igazak?
Kedves Péter!
Törlés"Ilyen értelemben a villámhárítóval felszerelt templomok szcientista központok."
Tévedés, az én bizalmam a tudományban még nem vallásos természetű hit. Bízok emberekben, bízok a barátaimban, bízok abban, hogy vannak még normális emberek. De nem hiszek vallásos módon ezekben. A szcientizmus tovább megy az általad említett bizalomnál: nem csak azért viszi orvoshoz a gyereket, mert egyszerűen bízik abban, hogy az orvos segít, hanem mert vallásos áhítattal tekint a tudományra. A szcientizmus világnézetet farag a tudományból, pedig (szerintem) a tudomány nem világnézet, hanem módszertan.
Hogy ki a szcientista, azt sokszor nagyon könnyű eldönteni, mert a tudományban hívők általában ugyanazzal a hitjellegű attitűddel fordulnak a tudományhoz, mint a hívők a saját vallási rendszerükhöz. Ennek ékes példája, amit fentebb olvashatsz: a tudomány, ami "örök életet" ad... Mi ez, ha nem vallás?
"Ugye, te sem hiszed, hogy ennyire torzítva le lehet egyszerűsíteni a valóságot, és az erre alapozott következtetéseid igazak?"
Szerintem a következetes materializmus mélyén pontosan ez rejtőzik. Ráadásul éppen a materializmus az, ami leegyszerűsít...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
TörlésKedves Sytka!
TörlésA másik témáról nem szívesen vitatkozok, mert nem látom sok értelmét. Elfogadom, hogy pl. te másként gondolkodsz. Azonban kénytelen vagyok két megjegyzést tenni válaszoddal kapcsolatban, egyrészt azért, mert már többször, engem is szcientistaként bélyegeztek meg. Nem te voltál, de az alábbi kijelentésed hasonlít gyakran elhangzó vádakhoz.
.
"Hogy ki a szcientista, azt sokszor nagyon könnyű eldönteni, mert a tudományban hívők általában ugyanazzal a hitjellegű attitűddel fordulnak a tudományhoz, mint a hívők a saját vallási rendszerükhöz."
---
Ez szerintem általánosságban nem így van. A szcientista nem úgy HISZ, mint egy hívő hisz: az ő hite inkább elfogadás. Egyetlen kérdéssel rá lehet mutatni az alapvető különbségre: A szcientisták általában örömmel és azonnal válaszolnak arra a kérdésre, hogy "Mi tudná megváltoztatni hited?" A vallásos hívő egyszerűen nem válaszol erre a kérdésre, vagy válasza az, hogy "SEMMI sem tudná megváltoztatni istenhitemet."
.
Lehet, hogy a materializmus egyszerűsít, de nem ismerek olyan tanát, ami gépként képzeli el az embert, amire te alapoztad érvelésed ("Ha ugyanis csak gépek vagyunk...").
Előző hozzászólásomban néhány kijelentést nem éreztem egyértelműnek, ezért cseréltem fel erre:
TörlésKedves Sytka!
Olyan kutatások természetesen voltak, vannak és lesznek, amelyek célja az élet (különösen a minőségi élet) hosszának kitolása. Tudott, hogy minden fajra jellemző egy maximális élethossz, és az említett kutatások célja ennek megközelítése. Ezeknek a kutatásoknak azonban semmi köze sincs az örök élethez. Tudjuk, tapasztaljuk, minden élőlény halandó, ezért az élet és az örökélet kizárja egymást.
Az örök élet azért oximoron, mert összeegyezhetetlen az élettel. Minden élet a Földön replikációs kémiai reakción alapul, és ez egyedi szinten nem tartható fenn. Csak az a replikációs rendszer állandó, azaz csak az marad fenn, amelyben a (replikálódó) egyedek képződése és pusztulása egyensúlyban van. Ez igaz replikálódó molekulákra, baktériumokra, egerekre és ránk, emberekre is. Az életben tehát nem az egyedek, hanem az egyedek csoportjai (populációi) állandók, azok maradnak fenn. Az élő egyedek egy tartósan ismétlődő születés-halál körfolyamat alanyai, ami igaz minden összetettségi szinten: a molekulák folyamatosan cserélődnek sejtjeinkben, a sejtjeink folyamatosan cserélődnek szervezetünkben és hát mi is folyamatosan „cserélődünk” az emberi populációban. Ez az örökös körforgás teszi egyértelművé a halál szerepét az életben. A halál a sikeres (stabil) életstratégia része: a halálnak köszönhetjük, hogy mi most itt vagyunk.
Kedves Péter!
TörlésKöszönöm a korrekciót, agyalok azon még, amit leírtál - ha lesz rá agyam a napi teendők mellett. :-)
"Tudjuk, tapasztaljuk, minden élőlény halandó, ezért az élet és az örökélet kizárja egymást.
TörlésAz örök élet azért oximoron, mert összeegyezhetetlen az élettel. A halál a sikeres (stabil) életstratégia része: a halálnak köszönhetjük, hogy mi most itt vagyunk."
Respect! Nagyon jó megfogalmazás:-) És pl. pont ezért sem támad(hatot)t fel Jézus:-)
Bocs lemaradt: Balivi voltam
TörlésSytka! "...a tudomány nem világnézet, hanem módszertan." Evvel egyetértek, de akkor miért nem csinálsz tudományt a teológiából is? Miért nincs a teológiában pl legalább gondolatkísérlet? Miért ragaszkodik a teológia még ma is a priori szintetikus tudáshoz? A priori máig vita tárgya, de a teológia priorira építése inkább filozófiai spekulációkhoz vezet, mint konkrét, racionális tudáshoz.
TörlésHol vannak a teológiában az egyértelmű axiómák, alapfogalmak, ami nélkül nincs tudományos módszertan? Ahány felekezet, annyi féle tanítás. Hol van a kereszténységben annak az igénye, hogy ne legyünk dogmatikusak, hanem vessük el a prekoncepciókat? Ezek hiányában nincs tudományosság. Marad a spekuláció és a vég nélküli bizonytalanság.
Balivi voltam
Kedves Balivi!
Törlés"Evvel egyetértek, de akkor miért nem csinálsz tudományt a teológiából is?"
Szerintem a teológia tudomány, hiszen módszertana annak, ahogyan a hitet megközelítjük. Nem nekem kell belőle "csinálnom tudományt" :)
"Hol vannak a teológiában az egyértelmű axiómák, alapfogalmak, ami nélkül nincs tudományos módszertan? "
Nem igazán értem mire gondolsz itt. Sokan éppen azt vetik a teológia szemére, hogy sok benne az axióma, sőt axiomatikus kijelentéseket tesz. Miért ne lennének alapfogalmak? Ismered magát a teológiát?
"Ahány felekezet, annyi féle tanítás."
Itt most a teológiáról volt szó, ami nem feltétlenül "felekezeti tanítás". Egyébként a teológiában is vannak olyan területek, ahol szerintem elég nagy az összhang (pl. krisztológia, hamartiológia), vagyis az alapelgondolások egyeznek. Nekem úgy tűnik, hogy nagyon általános kijelentéseket fogalmazol meg, miközben nem vagyok arról meggyőződve, hogy ismered a teológia "milyenségét".
Sytka! Melyik fajta teológia "milyenségét" nem értem? A spekulatív, a pozitív, vagy a misztikus teológa milyenségét? Én nem tagadom, hogy a dedukciónak fontos szerepe van a teológiában, rendben, javítom magam, még axiómatikus is, de ezzel együtt is csak hasonlít a tudomány hipotetikus-deduktív rendszeréhez. A tudomány empírikus ellenőrzése nem része a teológiának, és ez a pont, ahol nagyon elválik a mai tudományos módszertantól, amelyben még az is megeshet, hogy az alaphipotéziseket elvetik, ha a bizonyítékok változnak illetve mást támasztanak alá. A teológiában, magad is írtad, az alaphittételek megváltozására kevés példát látunk, és az empirikus ellenőrzés is jóval kevésbé jellemző, mert nem is igazán engedi meg maga a teológiai gondolkodás. Ettől válik filozófikussá és spekulatívvá is. De mindjárt fogok írni egy nagyon szemléletes példát, hogy mire is gondolok.
TörlésA példa, és akkor most nem is az alaphittételek köréből:-) hanem az apostoli folytonosság kérdésében. Alaptétel a keresztény teológiában, hogy Pál apostol a nazareti Jézus apostola volt. Ezt az ApCsel ide vonatkozó részeivel (damaszkuszi úton történt látomás és elhívás)támasztják alá. Milyen lenne egy empírikus deduktív módszer ennek az állításnak az igazolására, megvizsgálására? Hát első körben legalább egy gondolatkísérlet erejéig, hipotetikusan feltenni azt, hogy biztosan igaz ez az állítás? Pál tényleg Jézus apostola volt? Megtörtént a találkozás Jézussal, ha csak látomásban is? Vannak erre más bizonyítékok? Azért is fontos lenne ez, mert a bizonyíthatóan páli levelek alapján tudhatjuk, hogy Pál apostolságát igen sok helyen támadás érte, az apostolságát már életében megkérdőjelezték. Namost mindezen ismeretek birtokában, és ennek ellenére az a helyzet, hogy a kérdésfeltevésig el sem jut a teológiai gondolkodás, hiszen ez egy nagyon erős hittétel a keresztény teológiában és egyéb más dogmatikus alaptételre hivatkozva eleve igaznak fogadja el az állítást. Fel sem vetődik ennek nemhogy a vizsgálata, de még a gondolatkísérlet szintjén sem merül fel semmi a teológia részéről ezzel kapcsolatosan.
TörlésAmikor pedig valaki érveket hoz a páli levelek alapján arra, hogy valószínűsíthetően (a tudományos módszertanban helye van a valószínűsítésnek egyébként) nem történt meg a damaszkuszi úti találkozás, akkor a keresztény gondolkodó, vagy "mezei hívő", ahogyan egyszer nevezted, annyit tud mondani, hogy "ezt nem tudom elfogadni", vagy "ezt nem hiszem el". Ennyi a módszertana. A tanultabb és teológiát magas fokon művelő talán elkezdené megmagyarázni azt, hogy hogyan is épült fel az apostoli rendszer a korai időkben, és ez alapján talán megpróbálná igazolni valahogyan Pál apostolságát, de magukra az ellenérvekre már nem reagálna, azokat figyelmen kívül hagyná. (Azért írom ezeket, mert személyes tapasztalataim vannak ezzel kapcsolatosan.)
Balivi