Igen nagy közbevetés...

Teológusként sok teológia művet, tanulmányt, írást olvasok végig minden évben, meglehetősen változatos témakörökben, a biblia teológiától a poimenikán át a homiletikáig. Nem akarok hazudni: ezek egy részét feleslegesnek és unalmasnak, más részét érthetetlennek vagy nehezen követhetőnek tartom. Kevés az olyan közöttük, amely igazán maradandó élményt okoz, és amelyről úgy vélem, érdemes is volt megírni. De az akadémiai magasságoknak van még egy hátulütője, ami sokkal rosszabb az érthetetlenségnél.

Talán már többen hallottak arról az “intellektuális tréfáról”, melyet az ismert matematikus-fizikus, Alan Sokal követett el. Sokal (ld. a fotón) még 1996-ban leadott egy cikket az amerikai Social Text folyóiratnak “A határok transzregressziója: a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé” címmel. Ugye nem igazán érthető? Nem csoda, ugyanis nemcsak a cím, hanem az egész “publikáció” teljes széltében-hosszábban egy értelmetlen zagyvaság volt, viszont szörnyen tudományosnak tűnő nyelvezettel lett megalkotva, és nagyon posztmodernül hangzott. Ráadásul Sokal ehhez a bölcsészettudományi locsogáshoz a legnépszerűbb forrásokat használta fel, a legismertebb posztmodern filozófusokra hivatkozott, persze mindenféle érdemi koncepció nélkül. Nos, a szerkesztők nemcsak leközölték írását, de még örültek is annak, hogy egy fizikus ilyen posztmodern témában náluk publikál, és észre sem vették a szövegben hemzsegő ostobaságokat. Természetesen a szerző aztán leleplezte magát, és ezzel egy bizonyos körben óriási felhördülést okozott - no meg nagy népszerűségre tett szert egy másikban...

Sokal esete szerfelett tanulságos. Persze nem azt akarom mondani, hogy a teológiai területeken minden publikáció és okfejtés pontosan ilyen terméketlen fecsegés volna, de azt merem állítani, hogy relevanciájukat tekintve az alkotások többsége nem sokat tesz hozzá eddigi tudásunkhoz, illetve az igazság kereséséhez. A tanulmányok és előadások jó része semmi használhatóról sem szól, semmi olyasmiről, ami aprópénzre váltható, aminek van is valamilyen gyakorlati következménye. Ha megkérdezném kit izgat, hogy Aquinói Szent Tamás istenérvei hogyan köszönnek vissza a mai prédikációkban, vagy éppen mit gondoltak Ábrahám kebeléről a skolasztikában, valószínűleg nem emelkedne túl sok kéz a magasba. Megvan az a furcsa madarakból álló réteg, amelyet ezek a partikuláris problémák is lekötnek, de legyünk őszinték magunkhoz! Az akadémiai magaslatok a mindennapi valóság szférájában nagyon is alacsony mutatón állnak. Az átlagos hívő, aki nem foglalkozik teológiával, akit fárasztanak a szakszavak, untatnak az olyan kérdések, hogyan testesül meg Jézus a transzszubsztanciáció elve szerint, és hogy a pretribuláció, a midtribuláció vagy a poszttribuláció az igaz, teljesen kívül reked a sokszor egyébként izgalmas teológiai kérdések világából. Más foglalkoztatja a teológust, és más a laikus hívőt, kettőjük között pedig - biblikus szóhasználattal élve - "igen nagy közbevetés" van.  Egyszer egy kutató barátom, aki cikkek ezreit(!) gyűjtötte össze saját könyve megírásához, keserűen azt mondta nekem: "tudom, hogy valahol hiába dolgozok ezzel az egésszel, mert a kész könyvet alig valaki fogja végigolvasni!”.

Néha úgy érzem, miközben az egyik oldalon eszméletlen felesleges, ámde magasztos stílusban megalkotott dolgokra pazarolja az idejét az egyébként tehetséges és tanult teológustársadalom, a másik oldalon körmünkre égnek valós kérdések, igazi problémák, melyekkel foglalkozni kellene. Bocsánat az erős hasonlatért, ami az egyházat illeti, de kicsit olyan ez, mint a süllyedő Titanic: az egyik oldalon emberek ugrálnak a jeges vízbe, közben a másik oldalon meg a zenészek húzzák a talpalávalót. Ennek így semmi értelme.

Fent említett barátom kapcsán persze adódik a kérdés: ha már iszonyú energiát fektet egy könyv megírásába, miért nem valami olyasmiről ír, ami érdekli és hasznára van a népnek? Valószínűleg azért, mert a teológusok túlságosan is megszokták már, hogy nekik csak más teológusok felé kell nívót mutatniuk. A szakma a szakmához szól, a kutató csak a szűk elitnek publikál, a hittudós hittudományi konferencia emelvényeire való. Így tehát sokszor összejönnek a teológusok egy-egy disputára, hogy aztán egymást vállonveregetve hazamenjenek abban a tudatban, micsoda tudományos munkát végeznek. Nem állítom, hogy ennek soha nincs értelme, de ez a fajta belterjesség szerintem mérgező és öncélú.

Mindez olyan probléma, amire szerintem lenne megoldás, és vannak is olyanok (többnyire külföldön), akik törekszenek erre: egyszerűen populáris teológiát kell írni, a szó vállalható értelmében. Kellemes érzésekkel tettem le például E. Randolph Richards és Brandon J. O’Brien könyvét, mely teoretikus kérdésekről szól ugyan Pál apostol kapcsán, de közérthető, szórakoztató, és eközben láthatóan képzett teológusok munkája. Nem nélkülözi a teológiai tudnivalókat sem, de anélkül tálalja, hogy tele volna zsúfolva lábjegyzetekkel, héber és görög szavakkal vagy szakkifejezésekkel. Ugyanilyen jó példa az előző bejegyzésekben sokat emlegetett Philip Yancey, aki népszerű módon képes teológiai témákról írni anélkül, hogy az a tartalom felhígulásához vezetne. A lényeg azonban, hogy ezek a szerzők és előadók nem pusztán jó stílusban írnak, hanem olyan dolgokkal foglalkoznak, ami érdekli is az embereket. Nagy szükség lenne Magyarországon is arra, hogy az akadémiai teológia és az "egyszerű hívő" közötti közbevetés megszűnjön - ehhez pedig a teológusoknak kellene összeszedni magukat és leszállni az elefántcsont toronyból.