"Megbánta Isten..." - így kezdődik a Biblia egyik legnehezebben érthető kijelentése, hiszen egy mindenható esetében kézenfekvőnek tűnik, hogy nem gondolhatja meg magát. A kérdés szerintem izgalmas, és persze ismét csak olyan, hogy teljes egészében nem válaszolható meg - de jó közelítéseink azért vannak hozzá...
Kálvin azt írta, hogy itt akkomodációról van szó, azaz Isten alkalmazkodik az emberi gondolkodásmódhoz, vagyis az emberi olvasók kedvéért használ olyan fogalmakat, melyeken keresztül jobban képesek vagyunk megérteni, milyen érzelmeket élhetett át Isten. Ez a vélemény azonban problémás, ha megnézzük az előbb említett két verset. Eszerint ugyanis csak az 1Sám 15,11 lenne a "hozzánk alkalmazkodó" ige - de milyen alapon abszolutizáljuk az 1Sám 15,29-et? Milyen kritérium alapján lehet eldönteni, hogy az egyik az akkomodáció miatt ilyen, de a másik az szó szerint értendő igazságot jelent ki?
A héber náham (megbán) ige ráadásul az angol és német bibliafordításokban még problémásabbnak tűnik, mert a "repentance" és "Reue" szavakkal adják vissza - ezek pedig sokkal negatívabb töltetűek a magyar megbánáshoz képest. Az ilyesféle megbánás ugyanis egy elkövetett gonosz miatti sajnálkozásra utal, ami nehezen képzelhető el egy mindenható Isten esetében. Persze Isten megbánására sokszor pontosabb a bánkódás kifejezés, azaz egyféle szomorúság, amivel emberként is könnyen tudunk azonosulni. Ám ettől a kérdés még kérdés marad: valamit megbánni és ettől kezdve másként csinálni nem tűnik isteni dolognak - szokatlan tett, hogy Jahve felülvizsgálja a saját döntéseit. Azt várnánk el egy Mindenható esetében, hogy mindig következetesen cselekedjen és sose kelljen új utakat találnia a maga számára.
Anélkül, hogy megmagyaráznám mit is jelent Isten megbánása, két érdekes jelenségre hívom fel a figyelmet vele kapcsolatban, amelyek megragadták a fantáziámat. Az egyik, hogy Isten megbánásai gyengítik azt a képet, miszerint egy végletekig determinált valóságban élünk. Ahogy a fentebb említett Balogh Csaba fogalmaz, Isten és ember kapcsolatában a jövő bizonyos értelemben részleteiben nyitott marad - ebben a nyitott jövőben pedig mozgástér kínálkozik Isten szabadsága és az ember felelőssége számára:
Ha őszinték vagyunk, léteznek olyan jelzők a Szentírásban, amiket nem szívesen emlegetünk Istennel kapcsolatban. Furcsán hangzik, hogy Isten féltékeny vagy éppen bosszúálló, esetleg valakiket gyűlöl. Nem azt mondom, hogy az ilyen címkékre nincs magyarázat, csupán azt, hogy szokatlanok és rágósabb falatok a szerető, kegyelmes, igazságos vagy mondjuk a hatalmas jelzőkhöz képest. Az olyan Isten pedig, aki megbán valamit és változtat egy korábbi döntésén, meglehetősen furcsa elképzelés. Balogh Csaba írt erről egy kiváló tanulmányt, melyben ezen a ponton egy holland professzorra hivatkozik, aki az Istennel kapcsolatos különös képzeteket egy cím alatt így foglalta össze saját tanulmányában:
"Isten árnyoldalai az Ószövetségben."
Hát igen, frappáns megfogalmazás. Hogyan kell elképzelni egy megbánó Istent? Miként létezhet, hogy egy mindenható és tökéletes Lény bármilyen értelemben is megbánja egy korábbi döntését - ahogy azt például a következő két versben olvassuk, melyek látszólag homlokegyenest ellentmondanak egymásnak:
"Megbántam, hogy királlyá tettem Sault." (1Sám 15,11)
"Izráel örök Istene nem hazudik, és nem is bán meg semmit, mert nem ember ő, hogy megbánjon valamit." (1Sám 15,29)
"Megbántam, hogy királlyá tettem Sault." (1Sám 15,11)
"Izráel örök Istene nem hazudik, és nem is bán meg semmit, mert nem ember ő, hogy megbánjon valamit." (1Sám 15,29)
Kálvin azt írta, hogy itt akkomodációról van szó, azaz Isten alkalmazkodik az emberi gondolkodásmódhoz, vagyis az emberi olvasók kedvéért használ olyan fogalmakat, melyeken keresztül jobban képesek vagyunk megérteni, milyen érzelmeket élhetett át Isten. Ez a vélemény azonban problémás, ha megnézzük az előbb említett két verset. Eszerint ugyanis csak az 1Sám 15,11 lenne a "hozzánk alkalmazkodó" ige - de milyen alapon abszolutizáljuk az 1Sám 15,29-et? Milyen kritérium alapján lehet eldönteni, hogy az egyik az akkomodáció miatt ilyen, de a másik az szó szerint értendő igazságot jelent ki?
A héber náham (megbán) ige ráadásul az angol és német bibliafordításokban még problémásabbnak tűnik, mert a "repentance" és "Reue" szavakkal adják vissza - ezek pedig sokkal negatívabb töltetűek a magyar megbánáshoz képest. Az ilyesféle megbánás ugyanis egy elkövetett gonosz miatti sajnálkozásra utal, ami nehezen képzelhető el egy mindenható Isten esetében. Persze Isten megbánására sokszor pontosabb a bánkódás kifejezés, azaz egyféle szomorúság, amivel emberként is könnyen tudunk azonosulni. Ám ettől a kérdés még kérdés marad: valamit megbánni és ettől kezdve másként csinálni nem tűnik isteni dolognak - szokatlan tett, hogy Jahve felülvizsgálja a saját döntéseit. Azt várnánk el egy Mindenható esetében, hogy mindig következetesen cselekedjen és sose kelljen új utakat találnia a maga számára.
Anélkül, hogy megmagyaráznám mit is jelent Isten megbánása, két érdekes jelenségre hívom fel a figyelmet vele kapcsolatban, amelyek megragadták a fantáziámat. Az egyik, hogy Isten megbánásai gyengítik azt a képet, miszerint egy végletekig determinált valóságban élünk. Ahogy a fentebb említett Balogh Csaba fogalmaz, Isten és ember kapcsolatában a jövő bizonyos értelemben részleteiben nyitott marad - ebben a nyitott jövőben pedig mozgástér kínálkozik Isten szabadsága és az ember felelőssége számára:
"Ezek a szövegek is azt sugallják, hogy Isten nem egy előre elhatározott és megváltoztathatatlan terv szerint cselekszik, hanem a jövőt nyitva hagyja és az ember reakciójának (megtérés) vagy egy közbenjáró igaz ember imádságának a függvényében alakítja azt."A másik érdekesség, hogy az isteni megbánás mindig szoros kapcsolatban van az emberek bűneivel. Másként fogalmazva - és ez a jó hír a keresztényeknek - az istenfélő embert Jahve megbánása soha nem érinti negatív értelemben! Ebben pedig szerintem lehet egy fontos üzenetet találni: ha azt akarod, hogy Isten "kiszámítható maradjon" számodra (tudom, ez ebben a formában igencsak pontosítandó kifejezés), illetve következetesen cselekedjen, akkor maradj mellette. Ugyanez ellenkező előjellel azt is jelenti, hogy Isten olyanokkal szemben lesz kiszámíthatatlan és idegen, akik eltérnek az általa adott mércétől. Ezzel persze korántsem magyaráztam meg az isteni megbánás mikéntjét - javaslom, olvassátok el inkább ide kattintva a többször emlegetett tanulmányt!
1Sámuel 15,29 arra utalhat, hogy Isten kiszámítható - nem úgy viselkedik, hogy eldönt és megígér valamit, majd aztán egyoldalúan meggondolja magát, és azt mondja, hogy sorry, inkább mégsem, jobb ötletem van. Isten nem ember. Viszont az ember az ember, és elronthatja a dolgokat. Ilyen módon tehát az tökéletes Isten és a tökéletlen ember viszonylatában mégis bejöhet Isten részéről a megbánás - hiszen ha az ember saját hibájából kimozdul Isten eredeti döntését megalapozó feltételrendszerből, akkor arra Istennek reagálnia kell, és adott esetben korábbi döntésével ellentétes irányú folyamatokat kell elindítania - ez azonban nem szeszélyesség eredménye. Saul esetében is erről volt szó - nem Isten vonta vissza a döntését egyoldalúan, hanem Saul lett hűtlen Istenhez (a 15,11 indoklása szerint "elfordult a követésétől és szavait nem tartotta meg"), amire Isten reagált (bár Saul minden problémája ellenére az élete végéig király maradt, és Saul felkenet mivoltját még Dávid is tiszteletben tartotta).
VálaszTörlésMegjegyzem, a nikham (ניחם) szó értelme elég tág, a szótár (DBL) szerint csak ebben a formában (nifal) az alábbi jelentései vannak:
- megvígasztalódik
- megváltoztatja a véleményét
- sajnálkozik (egy szomorú esemény felett)
- megtér (rossz tett feletti szomorúság miatt)
- megenyhül (olyan értelemben, hogy valami elhatározott dolgot valamilyen "javító" körülmény hatására inkább mégsem csinál meg)
Alapvetően egyetértek azzal, hogy Isten a jövőt rugalmasan alakítja a szabad akarattal rendelkező teremtményei tetteire is reagálva, még ha bizonyos dolgokat el is döntött, és az idő felett állva ismeri a jövőt. Isten az időben zajló folyamatokat szerintem nem determinisztikusan koreografálja, hanem más lényekhez hasonlóan bizonyos játékszabályokat figyelembe véve ha kell, beavatkozik a folyamatokba, de teret ad a teremtményeinek is arra, hogy kibontakozzanak. Ő ilyen értelemben egy olyan profi sakkjátékos, akit nem azért nem lehet legyőzni, mert kötelezően előírja az ellenfélnek, hogy mit léphet (úgy nem nagy kunszt győztesnek lenni), hanem azért, mert annyira profi, hogy bármit lép az ellenfél, akkor is végső soron az lesz a cselezgetések végeredménye, amit Ő akar.
Steve, nem igazán tudok mit hozzátenni, mert nagyjából erről szólt a bejegyzés. :-) Itt a lényeg szerintem (amit te is említesz) a szabadon alakítható jövő. Nincs teljesen determinisztikus koreográfia, hanem valóban arról van szó, hogy az emberi reakció fényében Isten alakítja a jövőt.
TörlésMegjegyzem, ez nem csak negatív töltetű lehet (ahogy a példában Saul esetében az volt): ott van pl. Jónás sztorija, ahol az emberek bűnbánata hatására Isten pozitívan "gondolta meg magát" és határozott úgy, hogy mégsem büntet.
"Steve, nem igazán tudok mit hozzátenni, mert nagyjából erről szólt a bejegyzés. :-)"
TörlésHát igen, újfent egyetértünk. Csak azért írtam én is valamit, mert okoskodni támadt kedvem. ;)
Azért ez fölvet egy további kérdést: tudja-e Isten előre, hogy hogyan fognak dönteni a teremtményei? Mert ha igen, akkor továbbra se egyszerű a megbánás értelmezése, ahogy az se, hogy mennyiben "nyitott" a jövő (bár szerintem az előre tudásból nem következik a determinizmus). Ha viszont nem tudja, az érdekes dolgokhoz vezet :) Ti mit gondoltok?
Törlés"Ti mit gondoltok?"
TörlésÉn azt, hogy utálok ezzel a témával foglalkozni. :-) Egyetértek Kálvinnal, hogy ez útvesztő az emberi elme számára, amiből nem lehet kikeveredni, sőt bizonyos értelemben gumicsonttá is lehet. A magam részéről nem hiszek a végletekig kihegyezett determinizmusban, ami végül magát Istent is megköti.
És mi van akkor, ha a megbán ige azt jelenti amit jelent? Isten rossz döntést hozott, és erre később rá is jött? Mi van ha Isten nem úgy tökéletes, ahogy mi azt elképzeljük? Vagy mi van, ha nem is az?
VálaszTörlésSzia sefatias,
Törlésehhez annyit tennék hozzá, hogy az eredetiben nem a "megbán" igen szerepel, mert ez egy magyar szó. A héber szó bibliai, eredeti jelentését a nyelvészek tudják feltárni, a DBL és BDB szerint a fenti 5 disztinkt jelentése van ennek az igének ebben az igealakban (de a jelentések közös koncepciója érthető). Egy szónak nem minden jelentését legitim használni a fordítás során, mivel a jelentés függ a kontextustól. Ha egy szónak van olyan jelentése, ami egy mondatban értelmes, a szűkebb-tágabb kontextusban helyes, és nem mond ellent más igerészeknek (különösen egy néhány verssel arrébb szereplő másik kijelentésnek, ami még a szűkebb kontextushoz tartozik), akkor logikus módon érdemes a szónak azt a jelentését preferálni. Ne felejtsük el, hogy a bibliai könyveket nem óvodások írták, hanem ezek (emberi értelemben véve is) intellektuálisan magas szinten álló, szakszerűen megírt és megszerkesztett könyvek (azon túl, hogy természetesen szerintem inspiráltak is).
De hogy pontosítsak, szerintem a 15,11-ben a "megbán" az nem rossz, olyan értelemben, hogy Isten bánkódik Saul hitszegése miatt (és hogy a hitszegés eredményeképpen Saul tevékenysége már nem jelent áldást az Ő népének, tehát Isten eredeti célja Saul királlyá kenésével egyértelműen meghiúsult). Viszont a 15,29-ben szerencsésebb a "meggondol"-t használni olyan értelemben, hogy Isten egyoldalúan nem gondolja meg magát, azaz a viselkedése nem szeszélyes, kiszámíthatatlan.
TörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésA „megbánta” a mi szempontunkból annyit jelent, hogy a szerepre alkalmasnak tűnő ember saját döntése alapján kevésbé alkalmassá vált.
VálaszTörlésAmit mondani szeretnék, az nem szorosan a megbánáshoz kapcsolódik, hanem általában az antropomorfizmusokhoz. Szerintem kétféle megközelítés létezik. Az egyik abból indul ki, hogy Isten "tulajdonságai", megnyilvánulásai valójában emberi szavakkal leírhatatlanok, még akkor is, ha a Bibliáról van szó. Egyszerűen azért, mert a nyelvet a látható világ leírására találtuk ki. Tehát amikor egy emberi jelzővel illetjük Őt, vagy egy igével kifejezzük a cselekvését, tisztában vagyunk azzal, hogy a valóságnak csak valamiféle árnyékát tudjuk visszaadni. Ennek tudatában sokkal kevésbé okoz problémát Isten "emberarcú" bemutatása a Szentírásban. Egyfajta szabadságot ad az értelmezésben.
VálaszTörlésA másik megközelítés az Ige ihletettségéből indul ki, és ebből - szerintem hibásan - következtetve a szavaknak, nyelvi kifejezéseknek abszolút jelentést tulajdonít. Steve, bár nagyon érthető és a konkrét témában számomra el is fogadható az érvelésed, mégis megkérdezlek, mint exegétát: te még sohasem kaptad magad rajta, hogy a dogmatikai prekoncepciók befolyásolnak az elemzésben? Én igen. Sefatiás meglehetősen provokatív kérdését egy kicsit átfogalmazva: Lehet, hogy az a legkézenfekvőbb fordítás, hogy "megbánta", de ez dogmatikai alapon elfogadhatatlan, tehát addig kell kutatni, amíg találunk egy elfogadhatót?
„Isten rossz döntést hozott, és erre később rá is jött? Mi van ha Isten nem úgy tökéletes, ahogy mi azt elképzeljük? Vagy mi van, ha nem is az?”
Törlés– A kérdés nagyon aktuális, de nem nehéz: Isten vagy a lehető legjobb, legszeretőbb, az emberiségnek legjobbat akaró, vagy nem Isten. Az első alternatíva a kereszténység álláspontja, a második pedig zavaros, belső ellentmondásokkal terhelt.
"Te még sohasem kaptad magad rajta, hogy a dogmatikai prekoncepciók befolyásolnak az elemzésben?"
TörlésTúl sok eredeti gondolatom nincs, általában abból élek, amit hallottam, vagy olvastam itt-ott. De próbálok úgy csinálni, mintha értelmes és önálló gondolataim lennének.
Tessék, most bevallottam! :)
:DD Mert a kereszténység nem terhelt belső ellentmondásokkal?
Törlés"Lehet, hogy az a legkézenfekvőbb fordítás, hogy "megbánta", de ez dogmatikai alapon elfogadhatatlan, tehát addig kell kutatni, amíg találunk egy elfogadhatót?"
TörlésKedves Omnium Minister, ez most azt hiszem egy fontos dologra világít rá, ami a teológia egyik (szerintem) komoly problémája. Mármint, hogy a dogmatikájához akarja igazítani a Szentírást, és nem a Szentíráshoz igazítja a dogmatikáját. Ilyen szempontból jobb a bibliai teológia, mert az legalább a saját korába helyezve értelmez és nem dogmatikai prekoncepciók mentén.
Igen, ez egy örök kérdés.
TörlésDe visszakanyarodva az 1Sám 15-höz, én jelen kérdésnél tényleg nem látok igazán nagy problémát. Ha van egy szó, aminek van több értelme, és ez alapján van olyan legitim olvasat, ami nem generál felesleges ellentmondást, akkor egyszerűen érdemes ezt az olvasatot választani. Ez nem belemagyarázás, vagy a szöveg teológiához igazítása, hanem common sense (pl. egy regényt is így olvas az ember). Az 1Sám 15-nél egymáshoz elég közel van ugyanaz a többértelmű szó használva, a szöveg egyszerűen nem érthető rendesen (vagy kifejezetten komikus hatást kelt), ha ragaszkodunk ahhoz, hogy mindkét mondatban a szónak ugyanazt a jelentésárnyalatát használja a szerző.
Példa: ha én azt mondom a fiamnak, hogy "Na szép dolog, hogy így viselkedtél. Ejnye! Egyáltalán nem szép, amit csináltál!", akkor a fiam (ha nem idétlenkedik éppen) nem fog nekiállni akadékoskodni mint egy gép, hogy "Hiba! A mondanivaló logikai ellentmondást tartalmaz, ezért nem értelmezhető számomra, kérlek fogalmazd újra", hanem felismeri, hogy a két szó a kontextustól függően más jelentésárnyalattal bír és elszégyenli magát, hogy rosszul viselkedett.
A Biblia egy embereknek szóló mű, emberi nyelven, annak minden jellemzőjével együtt. Az emberi nyelvben van flexibilitás és két/többértelműség, ez része a kommunikációnak, és ha műfajilag pl. nem valamilyen jogi szövegről van szó, akkor ez elfogadható, sőt, gyakran kívánatos is. Az olvasónak a nyelv és a műfaj sajátosságaihoz alkalmazkodnia kell, ha nem akarja félreérteni a leírtakat.
Stzeve, köszönöm a kiegészítést, nincs is mit hozzáfűznöm.
VálaszTörlésSytka, értem amit mondasz, csakhogy a biblka-teológusok is emberek, a teológiáink felekezethez kötődnek. Szerintem nagyon is működik még a komoly tudósokban is a megfelelési kényszer, ami sokszor talán nem is tudatos. El tudnád képzelni mondjuk az "ez az én testem" értelmezésében, hogy egy katolikus exegéta azt mondja, hogy "ezt akár lehet jelképesen is érteni" - és megfordítva?
Én a katolikus teológusokról mindent el tudok képzelni. ;-) Persze, hogy a bibliai teológusok is emberek - viszont a saját szakterületük legalább kényszeríti őket arra, hogy ne rendszeres teológiai (kb.=dogmatika) szemüveggel olvassák a szöveget. Azaz, a saját korában vizsgálják (még ha ők ma élő emberek is), nem pedig dogmatikai tanítást kívánnak faragni belőle. Mostanság egyre inkább látom a bibliai teológia előnyeit és a dogmatika hátrányait. :-)
TörlésEz nem az egyetlen hely az Ószövetségben, ahol Isten megbánta amit tett. Ilyen a vízözön történet is. "Amikor azonban az Úr látta, hogy nagy az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve minden gondolata folyton gonoszra irányul, MEGBÁNTA AZ ÚR, hogy embert alkotott a földön ÉS MÉLYEN BÁNKÓDVA SZÍVÉBEN így szólt: Eltörlöm az embert a föld színéről, akit teremtettem, az embert és a jószágot, a csúszómászót és az égi madarat, MERT BÁNOM, HOGY ALKOTTAM ŐKET." (Ter 6;5-7)
VálaszTörlésMáshol is mosakodik Isten, mert nem akarózik felvállalnia cselekedeit:
"... az Úr a következő szózatot intézte Zakariás prófétához ...: AZ ÚR NAGYON MEGHARAGUDOTT ATYÁITOKRA" (Zak 1;1-2)
"Így szól a Seregek Ura: Féltékeny szeretettel szeretem Jeruzsálemet és Siont, és nagy haraggal haragszom azokra a hatalmas nemzetekre, amelyek, MIKOR ÉN EGY KISSÉ HARAGUDTAM, túlságosan megnövelték a bajt." (Zak 1;14-15)
Most akkor Isten nagyon haragudott Júdára és ezért vitette fogságba népét Babilonba, vagy igazából nem is haragudott igazán, csak egy icipicit, de Nabukodonozor messze túllőtt a célon.
Szerintem ez nagyon visszás. Isten nem akarja felvállalni a cselekedeteit, és másokra akarja fogni az ő döntéseinek kellemetlen következményeit.
Figyeljük meg, mind a vízözönnél, mind itt Zakariásnál a Biblia szerint maga Isten beszél. Ezek az ő szavai (az utolsó esetben egy angyal közvetíti.)
Nézzük akkor 1Sám15,29-et.
Itt nem Isten beszél, hanem Sámuel.
Azt teszi, amit vallásos emberek ma is, amikor általánosságban, konkrétumok nélkül beszélnek, akkor Istent mindenhatónak, mindentudónak nevezik, viszont ha megnézzük a konkrétumokat, akkor viszont Isten nem mindentudó, nem mindenható. Úgy vélem, nem azt kell nézni, ki mit mond, hanem a tényeket, az állítás megfelel-e a valóságnak. Sámuel állítása arról, hogy Isten nem bán meg semmit, nem felel meg a valóságnak.
Ez ugyanolyan üres beszéd, mint a Jakab levél 1,17 mely szerint "akinél [a Világosság Atyjánál] nincs változás, sem árnyéka a változandóságnak."
Már hogyne lenne. Az Ószövetség másról sem ír, mint arról, hogy Isten haragszik, aztán megenyhül, cselekszik, nyomon követi népének sorsát. Ezt hogyan lehet úgy tenni, hogy közben változatlan marad? Meg aztán Jézus a keresztények szerint testben fölment a mennybe. Tehát most a második isteni személynek emberi teste is van, amivel Jézus megtestesülése előtt értelemszerűen nem rendelkezett. Hogyan maradhatott akkor Isten változatlan?
Szóval én úgy látom, hogy a változatlan, mindentudó, mindenható Isten fogalma eléggé önellentmondásos. Ezért aztán szerintem a keresztények Istene nem is létezik.
brabant89
Kedves brabant89!
TörlésSajnálom, hogy most ilyen nyúlfarknyi időm van válaszolni a felvetéseidre, de gyorsan lekopogok néhány megjegyzést:
- először is, javaslom olvasd el a bejegyzés végén belinkelt tanulmányt! Abban a szerző részletesebben és alaposabban belemegy ebbe a kérdésbe (beleértve az általad is felvetett özönvíz narratívát), mint ahogy itt én tettem.
- másodszor úgy érzem, hogy elkapkodottan mondasz véleményt és vonod le ezekből a hasonlóan felszínes konzekvenciádat, hogy a "keresztények Istene" nem létezik. Mire gondolok? Például ezekre a kijelentésekre:
"Most akkor Isten nagyon haragudott Júdára és ezért vitette fogságba népét Babilonba, vagy igazából nem is haragudott igazán, csak egy icipicit, de Nabukodonozor messze túllőtt a célon."
Itt szembeállítasz két dolgot, ami abszolút nem kell, hogy szembeálljon egymással: Júda hűtlensége és a Babiloni Birodalom, mint a büntetés eszköze. Hiszen erre van másik bibliai példa is: asszíria. Az ÓSZ tudatosan úgy kívánja ábrázolni Jahvet, mint aki kezében ott van a történelem menete és szándékai megvalósításához - jelesül saját népe feletti ítéletéhez - más népeket is felhasznál. Ezek a népek bizonyos értelemben szabad kezet kapnak, és ebben benne van az is, hogy "túltolják" a büntetést. Épp ez történt asszíriával. Isten haragját kivívta Izrael bálványimádása, ezért rohanta le Asszíria - amely viszont könyörtelenebb volt a kelleténél.
"Figyeljük meg, mind a vízözönnél, mind itt Zakariásnál a Biblia szerint maga Isten beszél. Ezek az ő szavai (az utolsó esetben egy angyal közvetíti.)"
Ez bizony nem teljesen van így. Szigorú értelemben a Bibliában te nem Isten közvetlen szavát olvasod még ott sem, ahol a történet szerint Isten beszél - te mindig "Izrael tolmácsolásában" hallod Istent. És akkor ehhez még hozzá lehetne tenni, hogy a bibliai szöveg valószínűleg redakción is átesett, tehát egy sokszor teológiai koncepciók által meghatározott, később is szerkesztett szöveget olvasol, amiben Isten megszólal.
"Szóval én úgy látom, hogy a változatlan, mindentudó, mindenható Isten fogalma eléggé önellentmondásos."
Nos, ez az ószövetségesek nagy kérdése is. Elmondom, én hogyan látom ezt - közben csak jelzem, hogy nem vagyok egyedül a látásmódommal. Az ÓSZ szerintem nem egy istenképet, hanem úgy tűnik inkább istenképeket bemutató írásmű. Úgy lehet elképzelni ezt talán, mint amikor egy ügyben meghallgatsz többféle tanút, akik mind tanúskodnak: nyilvánvaló, hogy a látásmódjuk nem lesz ugyanolyan. Az ÓSZ-ben szerintem tanúság-csomagok vannak, és bizony ezek adott pontokon mintha ütköznének is egymással. Ennek ellenére azért mégis kivehetőek Isten karakterének alapvonalai.
A kérdés persze rögtön felmerül: akkor ki és mi alapján mondja meg, melyik "tanúskodást" milyen névértéken kezeljék a keresztények? Ízlés dolga? Válogassunk ezek között? Egyrészt (legalábbis én így látom) ez nem kérdés, mert mindannyian bizonyos mértékben úgy is azt tesszük: mivel szubjektív látásmódú emberek vagyunk. Másrészt azért úgy vélem van egy tanúskodás csomag, ami föléemelkedik a többinek, vagy másként fogalmazva, létezik egy "koronatanú" a többi között - nem hiszem, hogy ezt keresztényként nagyon vitatná bárki: ez a Jézusról szóló tanúság. Egy keresztény istenképe szerintem Jézus-alapú. Mindent ebből kiindulva vizsgál.
Na, most abbahagyom mert mennem kell - de köszönöm a felvetéseid!