A teológus és a szakkönyv

Évek óta foglalkozom oktatással és a rendszer, a tanárok, valamint a diákok minden hiányossága ellenére sem vesztettem el a hitem a mondóka igazságában: a nevelés növelés. Aki tanul, az növekedhet - pontosabban csak az növekedhet, aki tanul. A növekedésnek azonban számos gátja van, és ezek közül azt láttam meg, hogy teológushallgatóknál az egyik tipikus tünet, ha nem szeretik meg a szakkönyveket. Lelkifröccs jön a megjobbítás szándékával - nem csupán teológusoknak.

A teológiai szakkönyvek sorsa hányatott, ami azonban ennél is rosszabb, hogy éppen azok között az, akiknek két kézzel kellene kapkodniuk utána. Ha belegondolok, eddigi jelentéktelen életem során meglehetősen sok keresztény szerzőtől származó művet olvastam - stílszerűen úgy fogalmazhatnék, hogy "Jézuskától géppuskáig" volt ezek között minden -, ám belső vitákhoz, továbbgondoláshoz, rágódáshoz többnyire a szakkönyvek vezettek. Az olyan könyvek, melyeknek dombornyomott a borítójuk, arany színű, pöndörödő betűtípussal írták a címüket, és másfél oldalas fejezetek vannak bennük 16-os betűmérettel, emellett repülő galamb, zubogó vízesés vagy trón előtt térdelő, bűnbánó rockersrác van a címlapjukon, remekül használhatók a teológus számára: rögvest leadhatja őket papírgyűjtésbe, így lesz hely a rendes könyveknek. Fanatikus ember, aki nem fecsérli az idejét bizsergető irodalomra, amikor száraz, hosszú és fárasztó könyveket is olvashat helyettük. Az ilyen kötetek olyanok számára, mint halnak a víz.

Hadd mondjak egy erőset: teológus abból sosem lesz, aki utálja a szakkönyveket.

A szakkönyv és a teológus szerelmespárok, de legrosszabb esetben is elválaszthatatlan barátok. A lakás természetesen tele van szakkönyvekkel, végszükség esetén pedig a pólók és atléták közé is beférhet egy-egy darab a szekrényben. Fürdés közben vagy megmosakszik vagy nem, mindenesetre a kádban elnyúlva szakkönyvet olvas. A teológus néha veszekedhet a feleségével, megszidhatja a gyerekeit, keményen rámordulhat a kutyájára, de a szakkönyvekkel mindig harmonikus kapcsolatot ápol. Néha kimegy napozni nyáron, de alig várja, hogy mihamarabb behúzódjon a dolgozószobájába egy jó kis szakkönyvvel. Ilyen könyveket rendszeresen beszerez, és ha arra van szükség, szakadó esőben, két tornádó között lavírozva, heroikusan küzdve az elemekkel fut a postára, hogy minél hamarabb átvehesse őket.

Ezek után borzasztó azt látni, amikor a szakkönyvnek annyi a szerepe egy teológus életében, hogy vizsgaidőszakban véletlenszerűen belelapoz, idéz belőle két sort (ezt már "kutatásnak" tartja), aztán egész nyáron a sarokba hajítja és örül, hogy megszabadult tőle. Mondván: most már ideje pihenni is kicsit. Hát tényleg? Ez méltatlan magatartás - olyan, mintha egy vérbeli focistának azt mondanának, hogy "öreg, egész nyáron nem láthatsz labdát, rugdoss inkább zsaluköveket a hátsó kertben, hogy kipihend magad!" Egy bitang jó szakkönyv nem terhelés, hanem színtiszta élvezet a teológus számára.

A szakkönyv nem arra van, hogy előkaparjuk, ha nagyon muszáj, mert épp van valami kérdés, amit nem válaszolt meg a "kenethegin" vagy a "derekprinsz". Szakkönyvet akkor is olvasunk, ha nincs kérdésünk - sőt, pont azért olvasunk, hogy legyen! Az a teológus, aki nem tud kérdezni, vagy nem támadnak kérdései könyveket böngészve, rossz könyvet forgat éppen, a fentebb említett papírgyűjtéses fajtából. A tipikus keresztény könyv csakis válaszokat akar adni. A jó teológiai szakkönyv kérdéseket ébreszt. A buzgalmár irodalom kinyilatkoztat, a teológiai irodalom vitára sarkall. A megmondós könyvek megmutatják a "helyes irányt", a szakkönyvek felvázolják a lehetséges irányokat. Az igazi kockateológus egy idő után szert tesz a képességre, hogy felismerje és elválassza az ocsút a búzától, a hokedli alá való könyvet a polcra valótól.

A szakkönyv tehát lételeme a jó teológusnak, a kockának, a tántoríthatatlannak. Sokféle hivatás, foglalatosság, tevékenység elképzelhető enélkül, de a vérbeli teológus biztosan nincs közöttük. Na, megyek is olvasni, nem érek én erre rá.