Minden kereszténynek megvan a maga Istene...

A blog egy korábbi bejegyzésében már megpróbáltam egy számomra nagyon érdekes kérdésről, a fejünkben lévő istenképről írni néhány gondolatot. A napokban megint elém került a téma, amivel kapcsolatban egy kissé provokatív kijelentést fogok tenni: szerintem valahol mindenkinek megvan a maga Istene - még a kereszténységen belül is...  

"Nettó eretnekség!" - kiálthatna fel bárki, aki szigorúan és dogmatikai következetességgel olvassa a Szentírást. A kereszténység monoteista vallás. Csak egyetlen Isten van, aki kinyilatkoztatta magát. Róla a Bibliából és az apostoli tanítás alapján tudunk és ha nem akarjuk megtagadni a hitünket, akkor hogyan lehet azt mondani, hogy minden kereszténynek megvan a maga Istene?

Nyugalom! Kezdjük az elején! 

Azt mindenki jól tudja, hogy Sigmund Freud finoman szólva sem bánt túl barátságosan a kereszténységgel. Elképzelése szerint maga Isten tulajdonképpen nem más, mint a mennyekbe kivetített apa képe, akit egyszerre szeretünk és gyűlölünk, ezért állandóan engesztelni próbálunk. Ha az apakép rossz, vagyis a gyereknek egy zsarnok édesapja van, akkor az Istenről szóló képzetei is minden bizonnyal zsarnokiak lesznek, ellenben ha kedves és szerető, akkor jó eséllyel Isten is ilyen színben látszik majd. A lényeg tehát nem az, hogy milyen Isten valójában, sőt az sem számít, létezik-e egyáltalán Isten - a fejünkben kialakított istenreprezentáció úgy is az apára való reflexióként formálódik ki bennünk, és többnyire neurotikus funkciója van. Dióhéjban ez tehát Freud meglátása.

Nos, az számomra is kétségtelennek tűnik, hogy mindenki fejében létezik egy istenreprezentáció, ami gyakorlatilag a tárgyreprezentáció egyik formája. De mi az a tárgyreprezentáció? 

A tárgyreprezentáció egy belső képet jelent, amit például egy gyermek kialakít magában a szüleiről, vagy a számára nagyon fontos tekintélyszemélyekről. Az ilyen tárgyreprezentációk egyes elképzelések szerint alapvetően két darabból állnak össze: részben a valódi személlyel kapcsolatos emlékeket, érzéseket és benyomásokat tárolják, részben pedig képzelt vágyaknak adnak helyet, például az ideális szülőről. Vagyis röviden, a tárgyreprezentációink igazi és vágyott elemek keverékéből gyúródnak eggyé, ami a számunkra fontos személyiségeket illeti.

Szeretjük azt gondolni, hogy mi helyes és biblikus képet látunk Istenről, amihez elég is, ha olvassuk a Bibliát vagy prédikációkat hallgatunk. Valójában azonban a fejünkben élő istenreprezentáns nem pusztán az olvasottak, bizonyos istentapasztalatok, átélések emlékeiből és maradványairól, hanem az Istenről szóló vágyainkról és elképzeléseink egybegyúrásáról szólnak. Leegyszerűsítve: Isten olyan, amilyennek láttatja velünk a Biblia, a pásztor, az egyház, és amilyennek mi magunk látni szeretnénk. Freud egyik kritikusa, a keresztény pszichoterapeuta Ana-Maria Rizzuto (ld. képen) ráadásul azt mondja, ez a kettéosztás sem elegendő. Saját kutatásai alapján (melyekről könyveket is írt) a fejünkben lévő istenreprezentáns legalább négyféle forrásból származhat - és Freuddal ellentétben nem csupán az apáról alkotott képben gyökerezik:

1. Egyrészt persze valóban benne van a valódi, földi szülők emlékanyaga. Adjunk igazat Freudnak ebben: sokszoros tapasztalat, hogy a neurotikus vallásosság összefügg egy neurotikus szülőkapcsolattal. A fejünkben lévő istenreprezentáció tehát részben valóban a szülőkön nyugszik. 
2. Másrészt ott találjuk az idealizált szülőképeket is, melyek mintegy rávetülnek a fejünkben lévő istenképre: azaz Istent olyannak is szeretjük látni, amilyen apa és anya lehetett volna, ha minden a legjobban alakul. Isten az ideális édesapa és édesanya.
3. Harmadrészt benne van az istenképben saját reprezentációnk is, azaz az önmagunkról kialakított komplex kép.
4. Végül negyedrészt a kulturális és társadalmi úton létrejövő, Istennel kapcsolatos képek is megtalálhatók a fejünkben lévő istenreprezentációban. A vallásos hagyományoknak itt van jelentőségük: "Isten az, akinek őt a szüleim és a társadalom mondják."

Rizzuto mindezek alapján úgy látja, hogy az istenreprezentáció személyről személyre változó és egyedi alkotás. Csúnyán fogalmazva így értettem a bejegyzés címét, hogy minden kereszténynek "más az Istene", vagy inkább mindannyiunknak megvan a "maga Istene" - természetesen nem a szó dogmatikai értelmében, hanem a fenti négy változó dinamikája miatt. Ezek az istenreprezentációk képesek vigasztalni, megnyugtatni, ösztönözni, irányítani vagy éppen félelmet kelteni, tiszteletet parancsolni, számon kérni azt, akiben léteznek. 

Ami azonban ennél fontosabb, hogy élő reprezentációkról beszélünk. A fejünkben lévő istenreprezentáció állandóan változik, hiszen a szülőkről alkotott kép (beleértve a valósat és idealizáltat), az önmagunkról alkotott kép, és a társadalmi úton létrejövő Istennel kapcsolatos képek, sőt a hagyományról való gondolkodásunk is folyton változnak. 

Minek írni erről? Szerintem jó észben tartani, hogy amikor bizonyságot teszünk, prédikálunk, vagy akár csak az interneten kijelentünk dolgokat arról, hogy Isten ilyen meg olyan, akkor jó eséllyel a fejünkben lévő istenreprezentációról beszélünk. Ugyanez a helyzet, ha másokat hallgatunk. Hacsak valakinek nincs valamiféle nagyon közvetlen istentapasztalata (mint amilyen például a bibliai szereplők jó részének volt), akkor az Istenről szóló tanításai, meglátásai, kijelentései alapján jó eséllyel arról kapnak képet az őt hallgatók, milyen istenreprezentáns él a beszélő fejében. Vagyis: ha valaki Istenről beszél, óhatatlanul magáról is beszél. A mondás szerint: "mutasd meg ki az istened, megmondom ki vagy!" Valószínűleg, amikor viták vannak a hívők, a gyülekezetek, a felekezetek között, akkor sok esetben nem az "igazság" konfrontálódik a "hazugsággal", hanem istenreprezentációk ütköznek egymással - ahogy egyikük vagy másikuk gondolkodik Istenről. 

Persze nem azt állítom, hogy akkor nem lehet semmi tényszerűt mondani Istenről, mert úgy is csak a fejünkben lévő istenreprezentációról fogunk mindig beszélni. Szerintem lehet és ennek kiindulópontja mégis csak a Szentírás kell legyen. Ám jó észben tartani, hogy az emberi tényezőt nem tudjuk és nem is kell kizárnunk: már a szakrális szövegeket is szubjektív olvassuk. Az Istenről szóló beszédünk így szükségképpen mindig szubjektív és töredékes, biblikus szóhasználattal tükör által homályos lesz és marad.