2018. május 6., vasárnap

Minden kereszténynek megvan a maga Istene...

A blog egy korábbi bejegyzésében már megpróbáltam egy számomra nagyon érdekes kérdésről, a fejünkben lévő istenképről írni néhány gondolatot. A napokban megint elém került a téma, amivel kapcsolatban egy kissé provokatív kijelentést fogok tenni: szerintem valahol mindenkinek megvan a maga Istene - még a kereszténységen belül is...  

"Nettó eretnekség!" - kiálthatna fel bárki, aki szigorúan és dogmatikai következetességgel olvassa a Szentírást. A kereszténység monoteista vallás. Csak egyetlen Isten van, aki kinyilatkoztatta magát. Róla a Bibliából és az apostoli tanítás alapján tudunk és ha nem akarjuk megtagadni a hitünket, akkor hogyan lehet azt mondani, hogy minden kereszténynek megvan a maga Istene?

Nyugalom! Kezdjük az elején! 

Azt mindenki jól tudja, hogy Sigmund Freud finoman szólva sem bánt túl barátságosan a kereszténységgel. Elképzelése szerint maga Isten tulajdonképpen nem más, mint a mennyekbe kivetített apa képe, akit egyszerre szeretünk és gyűlölünk, ezért állandóan engesztelni próbálunk. Ha az apakép rossz, vagyis a gyereknek egy zsarnok édesapja van, akkor az Istenről szóló képzetei is minden bizonnyal zsarnokiak lesznek, ellenben ha kedves és szerető, akkor jó eséllyel Isten is ilyen színben látszik majd. A lényeg tehát nem az, hogy milyen Isten valójában, sőt az sem számít, létezik-e egyáltalán Isten - a fejünkben kialakított istenreprezentáció úgy is az apára való reflexióként formálódik ki bennünk, és többnyire neurotikus funkciója van. Dióhéjban ez tehát Freud meglátása.

Nos, az számomra is kétségtelennek tűnik, hogy mindenki fejében létezik egy istenreprezentáció, ami gyakorlatilag a tárgyreprezentáció egyik formája. De mi az a tárgyreprezentáció? 

A tárgyreprezentáció egy belső képet jelent, amit például egy gyermek kialakít magában a szüleiről, vagy a számára nagyon fontos tekintélyszemélyekről. Az ilyen tárgyreprezentációk egyes elképzelések szerint alapvetően két darabból állnak össze: részben a valódi személlyel kapcsolatos emlékeket, érzéseket és benyomásokat tárolják, részben pedig képzelt vágyaknak adnak helyet, például az ideális szülőről. Vagyis röviden, a tárgyreprezentációink igazi és vágyott elemek keverékéből gyúródnak eggyé, ami a számunkra fontos személyiségeket illeti.

Szeretjük azt gondolni, hogy mi helyes és biblikus képet látunk Istenről, amihez elég is, ha olvassuk a Bibliát vagy prédikációkat hallgatunk. Valójában azonban a fejünkben élő istenreprezentáns nem pusztán az olvasottak, bizonyos istentapasztalatok, átélések emlékeiből és maradványairól, hanem az Istenről szóló vágyainkról és elképzeléseink egybegyúrásáról szólnak. Leegyszerűsítve: Isten olyan, amilyennek láttatja velünk a Biblia, a pásztor, az egyház, és amilyennek mi magunk látni szeretnénk. Freud egyik kritikusa, a keresztény pszichoterapeuta Ana-Maria Rizzuto (ld. képen) ráadásul azt mondja, ez a kettéosztás sem elegendő. Saját kutatásai alapján (melyekről könyveket is írt) a fejünkben lévő istenreprezentáns legalább négyféle forrásból származhat - és Freuddal ellentétben nem csupán az apáról alkotott képben gyökerezik:

  1. Egyrészt persze valóban benne van a valódi, földi szülők emlékanyaga. Adjunk igazat Freudnak ebben: sokszoros tapasztalat, hogy a neurotikus vallásosság összefügg egy neurotikus szülőkapcsolattal. A fejünkben lévő istenreprezentáció tehát részben valóban a szülőkön nyugszik. 
  2. Másrészt ott találjuk az idealizált szülőképeket is, melyek mintegy rávetülnek a fejünkben lévő istenképre: azaz Istent olyannak is szeretjük látni, amilyen apa és anya lehetett volna, ha minden a legjobban alakul. Isten az ideális édesapa és édesanya.
  3. Harmadrészt benne van az istenképben saját reprezentációnk is, azaz az önmagunkról kialakított komplex kép.
  4. Végül negyedrészt a kulturális és társadalmi úton létrejövő, Istennel kapcsolatos képek is megtalálhatók a fejünkben lévő istenreprezentációban. A vallásos hagyományoknak itt van jelentőségük: "Isten az, akinek őt a szüleim és a társadalom mondják."
Rizzuto mindezek alapján úgy látja, hogy az istenreprezentáció személyről személyre változó és egyedi alkotás. Csúnyán fogalmazva így értettem a bejegyzés címét, hogy minden kereszténynek "más az Istene", vagy inkább mindannyiunknak megvan a "maga Istene" - természetesen nem a szó dogmatikai értelmében, hanem a fenti négy változó dinamikája miatt. Ezek az istenreprezentációk képesek vigasztalni, megnyugtatni, ösztönözni, irányítani vagy éppen félelmet kelteni, tiszteletet parancsolni, számon kérni azt, akiben léteznek. 

Ami azonban ennél fontosabb, hogy élő reprezentációkról beszélünk. A fejünkben lévő istenreprezentáció állandóan változik, hiszen a szülőkről alkotott kép (beleértve a valósat és idealizáltat), az önmagunkról alkotott kép, és a társadalmi úton létrejövő Istennel kapcsolatos képek, sőt a hagyományról való gondolkodásunk is folyton változnak. 

Minek írni erről? Szerintem jó észben tartani, hogy amikor bizonyságot teszünk, prédikálunk, vagy akár csak az interneten kijelentünk dolgokat arról, hogy Isten ilyen meg olyan, akkor jó eséllyel a fejünkben lévő istenreprezentációról beszélünk. Ugyanez a helyzet, ha másokat hallgatunk. Hacsak valakinek nincs valamiféle nagyon közvetlen istentapasztalata (mint amilyen például a bibliai szereplők jó részének volt), akkor az Istenről szóló tanításai, meglátásai, kijelentései alapján jó eséllyel arról kapnak képet az őt hallgatók, milyen istenreprezentáns él a beszélő fejében. Vagyis: ha valaki Istenről beszél, óhatatlanul magáról is beszél. A mondás szerint: "mutasd meg ki az istened, megmondom ki vagy!" Valószínűleg, amikor viták vannak a hívők, a gyülekezetek, a felekezetek között, akkor sok esetben nem az "igazság" konfrontálódik a "hazugsággal", hanem istenreprezentációk ütköznek egymással - ahogy egyikük vagy másikuk gondolkodik Istenről. 

Persze nem azt állítom, hogy akkor nem lehet semmi tényszerűt mondani Istenről, mert úgy is csak a fejünkben lévő istenreprezentációról fogunk mindig beszélni. Szerintem lehet és ennek kiindulópontja mégis csak a Szentírás kell legyen. Ám jó észben tartani, hogy az emberi tényezőt nem tudjuk és nem is kell kizárnunk: már a szakrális szövegeket is szubjektív olvassuk. Az Istenről szóló beszédünk így szükségképpen mindig szubjektív és töredékes, biblikus szóhasználattal tükör által homályos lesz és marad.

25 megjegyzés :

  1. Ezért gondolom én azt, hogy Isten nem a szubjektumot, hanem a történelmet használja a kijelentés "helyszínének". Isten nem a tudat, vagy az elme, vagy a személyiség, hanem a történelem ura.
    A kereszténységen belüli vitáknak én a fentiek vitatásában látom az okát. Pál misztikus kijelentésére alapozott dogmatika a történelembe ágyatott kijelentés megismerése ellen hat. A gyümölcs? Sok ezer felekezet különböző tanítással, stb. A megoldás? A Biblia szentségét abban látni, hogy óriási haszonnal forgatható a történekmi kijelentés megértéséhez, hiszen a könyv nem maga a kijelentés.
    Üdv: balivi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. "Isten nem a tudat, vagy az elme, vagy a személyiség, hanem a történelem ura."

      Ez oké, de ezt is az elméddel gondolod, mert mással nem tudod. :-) Tehát ez is egy istenkép része, amely Istent a történelem uraként képzeli el. Ez persze ettől még nem helytelen elképzelés, de pontosításra szorul. Mit jelent, hogy Isten a "történelem Ura"? Az Ő akaratával megegyezik, ami a történelem során eddig történt és történni fog? Vagy csak megengedi az eseményeket? Esetleg mindkettő? Pontosan "min" uralkodik Isten? Innentől az egész megint sok szempontból szubjektívvé válik, nem?

      Tehát mindenképpen oda jutunk, hogy a "történelem Ura" istenség is részben egy istenreprezentáció.

      Törlés
    2. Nem erről van szó, hanem arról, hogy a történelemben lejátszódott esemény az értelmezésemtől függetlenül, önmagában is valós. Isten ilyen szempontból a történelem ura, és nem azért mert irányítja a gépezetet, de ez következik abból, hogy nem uralkodik az emberen.

      Ez arról szól, hogy pl a holokauszt akkor is megtörtént, ha én nem tudok róla, ha pedig tudok róla akkor sem attól történt meg, mert a tudatomban szubjektívvé vált. A holokauszt tagadhatom de ettől még nem lesz igazam.

      Törlés
    3. Persze ez azt is jelenti, hogy valami nem azért igaz, mert le van írva valahová, illetve attól, hogy le van írva, attól nem biztos hogy igaz, vagy úgy igaz, ahogyan le van írva. Attól, hogy pl az ApCselt egy történelmileg hiteles iratnak fogadom el, nem biztos hogy az is.

      Törlés
    4. Pontosabban szólva az ApCselben megjelenő események közül nem biztos hogy minden úgy meg is történt, gondolok itt a pálfordulásra, de erről már beszéltünk.

      Törlés
    5. Megpróbálom jobban megvilágítani, hogy mire is gondolok.

      Kezembe került egy kivonatos vallástörténeti tanulmány, amelyben korabeli beszámolók alapján egy ókori tudatos asszír- perzsa birodalmi politikáról esik szó, és amelynek megtörténte történelmileg hitelesnek tűnik. Az említett politika keretében az asszír- perzsa birodalomban néptömegeket mozdítottak el korábbi életterükből, majd más vidéken újratelepítették azokat. Ennek egyik célja az volt, hogy az új környezetben kevésbé ismert 'új' oltalmazó kerüljön kultuszuk központjába. A perzsák transzportálás- politikáját elszenvedőinek sokszor megpróbáltak új 'népi', törzsi identitást teremteni, ezért sok helyütt a háttérbe szorult mennyei patrónusok kultuszát újjáélesztették, törvénykönyvekkel, szabályzatokkal erősítették a restaurált vallásokat, templomokat, szentélyeket építettek mindenfelé, melyekben az általuk támogatott papságot ültették.

      Több kutató is felvetette, hogy pl. az Izrael identitás vagy fogalom elterjesztése egy ilyen tudatos birodalmi politikának köszönhetően jött létre.

      Szerintem elképzelhető, hogy a bibliai beszámolók egy részében a fent említett történelmi esemény írásos formájú leképezését olvashatjuk. Viszont ebben az esetben éppen arról van szó, hogy nem maga az iromány teszi hitelessé a történelmet, hanem arról, hogy maga a történelemben lejátszódó esemény jelenik meg írásos formában.

      Törlés
  2. Merthogy a "történelem objektív volna? Objektívebb, mint az elme vagy a tudat, melyek reflexióinak lenyomata? /üdv:lillanyó

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Talán elképzelhető, hogy létezik már olyan technológia, ami képes a történelem eseményeibe beleavatkozni, és az a történelem amit szemlélünk, illetve megismerhetünk, szóval az is egy manipulált kivetülése a valóságnak, de ennek sokkal kisebb a valószínűsége, mint annak, hogy Pál pszichés fejlődési zavarral küzdött, vagy hogy a bibliai szövegek szerkesztéseken és változásokon mentek keresztül.
      A tudatot, vagy elmét a hit (és sok minden) manipulálhatja, és ennek számos jelét tapasztalhatjuk is (nekem személyes tapasztalataim is vannak), de a történelemre a hit ilyen hatással valószínűleg nem lehet. Objektívebb, és ezért megismerhető racionális alapon. A tudatodat egyfajta szűrőként használhatod, amire egyre nagyobb szükség is van szerintem itt a posztmodern világban, ahol folyamatos manipulációnak vagyunk kitéve.

      Mondok egy példát. A keresztények mai napig várják a parusziát (elragadtatást) Pál levelei miatt, aki viszont a saját életére várta az elragadtatást (ez teljesen egyértelmű a leveleiből, még akkor is ha eszkatológiai magyarázatokkal látják el apologeták ezeket a passzusokat), viszont a történelem már igazolta, hogy nagy valószínűség szerint Pál nem ragadtatott el, hanem lefejezték Rómában. Ezek után szerintem a parusziába vetett hit az értelem ellen ható erő lesz. Mindez dogmák és hagyományok miatt.
      Valami ilyesmit akartam mondani:-) Üdv: Balivi

      Törlés
    2. Szóval sokkal biztosabb talajon áll a hit, ha az a történelemben ágyazott kijelentésen alapul, mint a szubjektív és manipulálható agyi folyamatokon:-)

      Törlés
    3. A történelem, mint olyan puszta létezése is kérdéses számomra. Persze ha történelem alatt csak és kizárólag a múltban lejátszódott események sorát értjük, akkor talán lehet erről beszélni. De soha nem így állunk a történelemhez, hanem mindig értelmezve kapjuk - innentől pedig máris beszivárog a szubjektum.

      Törlés
    4. Bizony és ezért mondják azt, hogy a történelmet a győztesek írják. Az okosak meg értik😉

      Törlés
    5. Azért az felkeltette az érdeklődésemet, hogy a történelem puszta létezése miért kérdéses számodra. Meg tudod eut válaszolni?

      Törlés
    6. Nyilván nem a történelem puszta létezése a kérdés a szó szoros értelmében, hanem az, hogy vajon amit mi történelmi tudásnak, történelmi ismeretnek nevezünk, az mennyire megbízható? Szerintem a múltat mindig magyarázzuk, ráadásul sosem ugyanúgy.

      Furcsának tűnhet amit most írok, de szerintem a múlt számunkra nem egy stabil dolog. Az ember azt hinné, hogy ami megtörtént, az megtörtént és kész. Ez igaz, ebben az értelemben a múlt állandó, nyilván a megtörtént eseményeken már nem tudunk változtatni. Viszont abban az értelemben a múlt sem stabil, hogy állandóan alakul a fejünkben: egyes dolgokat elfelejtünk vagy máshogy emlékszünk rájuk, és mindig máshogy magyarázzuk. A múlt szerintem bennünk van állandó mozgásban, a történelem, a történelmi tudásunk pedig nem natúr az események dokumentációja, hanem ezen a mozgáson átszűrt ismerethalom.

      Remélem valamennyire érthető volt, amit írtam. :-)

      Törlés
    7. Nagyjából😉 a felvetett problémád miatt alakult ki a módszertan sztem, ami segít eligazodni.

      És ezért fontos kérdés is, hogy Jézus létezett-e, vagy a míticistáknak van igazuk. Módszertani szinten ugyanis tényleg mincs eldöntve ez a kérdés. Az biztosnak tűnik, hogy Pál létezett, de ha a szívedre teszed a kezed, akkor te is beláthatod, hogy a hiteles páli levelek alapján nem állíthatod azt hogy Jézus létezett. Akár hiszed akár nem, engem a Jézus történelmi létezése melletti állásfoglalásom állított szembe Pállal. A hitem nem egy kijelentésen alapul ugyanis mert mivel az nem ellenőrizhető, nem "tesztelhető" ezért vitán felül áll. Az írás manipulálható. Ha létezik isteni kijelentés, akkor az "tesztelhető" egismerhető és önmagában érinthetetlen (manipulálhatatlan) kell legyen.

      Törlés
  3. *már az vagyok
    ami leszek
    a lehetőség
    bennem remeg

    még az vagyok
    ami voltam
    bennem vibrál
    teljes múltam*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. "Virág voltam, meggy lettem,
      virágszirmom szerettem,
      meggy lettem, s míg virág voltam,
      elbújtam a virágporban."

      Törlés
    2. "Izé, bigyó, hogyishívják,
      Miacsoda, hogyan mondják,
      Kütyü-mütyü, vicik-vacak
      Limlom, kütyü, tucat kacat"
      (Sytka)

      Gondoltam nehogy már kimaradjak a verselésből. :-)

      Törlés
  4. "Emlékezzetek meg a messze régi dolgokról,
    hogy én vagyok Isten és nincsen több;
    Isten vagyok, és nincs hozzám hasonlatos.

    Ki megjelentem kezdettől fogva a véget,
    és előre azokat, a mik még meg nem történtek, mondván:
    tanácsom megáll, és véghez viszem minden akaratomat;"

    / Ésaiás próféta könyve 46:9-10

    VálaszTörlés
  5. Némileg ki-ki maga festi a fejében lévő Isten-képet. Ugyanakkor van használható teszt arra, hogy mennyire önkényes, összemazsolázott képről van szó:
    – aki úgy gondolja, hogy Isten pont azt kéri tőle, amit amúgy is szívesen csinál, az füllent magának, erősen szelektív az Isten-képe;
    – aki meglehetős kihívásnak éli meg, hogy rendszeresen ki kell lépnie a komfortzónájából Isten szándékát keresve, az valószínűleg kevésbé füllent magának, és kevésbé fikció, amiben hisz.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. László! Amikor kimindod azt a szót, hogy isten, akkor magyarul mondod ki ugye? Mindenféle szofisztikálás nélkül mondom, hogy isten nem az urad. Az őr-dögöd az uralkodhat rajtad de nem így az istened.

      Törlés
    2. „Nincs szerencsém felfogni szavaid értelmét.” (Értelem és érzelem.)

      Törlés
  6. Azon gondolkokodom, Sytka, hogy vajon mi következik, minek KELL következnie abból, amit megfogalmaztál. Hisz a gyakorlatban nem úgy szoktunk imádkozni, hogy "Mennyei Istenkép, köszönöm, hogy átsegítettél ezen a krízisen, de bocsáss meg, ha csak én gondolom így..." A nyelvünk, a nyelvi kommunikációnk korlátai kényszerítenek arra, hogy egyszerűsítsünk és, ha úgy tetszik, objektivizáljunk. Tehát mégiscsak fel kell vállalnunk, hogy Istenhez imádkozunk, és a tanúságtételeinkben is Őrá hivatkozunk. Viszont fontosnak tartom úgy az imádságban, mint a bizonyságtételben sőt az igehirdetésben is ennek a bizonyos szubjektív mozzanatnak a következetes kimondását. Sokan azt tartják, hogy ha egy tanító néha úgy fogalmaz, hogy "úgy gondolom...", "véleményem szerint...", "ha jól értem az igét, akkor..." ez árt az Ige tekintélyének. Pedig én ezt tartom a tisztességes hozzáállásnak. A nemhívők túlnyomó többsége úgysem veszi be, hogy tévedhetetlen vagyok, csak azért, mert a szavaimmal ezt a látszatot próbálom kelteni.
    Sajnos viszont a belterjes "kánaáni nyelv"-kultúránk, melyben erősen dominál a hitvallásosság, a dogmatika azt kondicionálja a hívekben, hogy ha bizonytalan is vagy, fogalmazz határozottan, objektíven.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Minister, valóban nem egy istenképhez imádkozunk - vagyis amikor imádkozunk, akkor nyilván Isten személyét tartjuk szem előtt. Valószínűleg képtelenek is lennénk úgy beszélni Istenhez, hogy közben arra gondolnánk, "csak" egy istenképhez szólunk. De azért, mert ezt nehezen tudjuk tudatosítani, még így van. Amikor Istenhez szólunk, akkor ahhoz az Istenhez szólunk, akit ismerni vélünk - az általunk ismert Istent pedig az istenképünk írja le. Ettől persze az imát az istenkép mögötti Isten még hallja... :-) (Vagy ahogy Eckhart mester fogalmazott: az "isten feletti Isten".

      Amit a szubjektivitást hangsúlyozó szóhasználatról írsz, azzal nagyon egyetértek! Szerintem sem csökkenti az Ige tekintélyét, ha felvállalunk ehhez hasonló szófordulatokat, sőt inkább a beszélő tekintélyét növeli a normális igehallgató szemében.

      Törlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)