Az állam és egyház szétválasztása keresztény vívmány?

Mitagadás, Alvin J. Schmidt professzor meglepett: a kereszténység civilizációt alakító-befolyásoló hatásáról szóló könyve egyik fejezetében azt taglalja, hogy az állam és az egyház szétválasztásának eszméje valójában keresztény gyökerekkel bír. Úgy gondolom, ha ez az igazság, akkor ez egy fontos igazság, amit érdemes a mai világban is artikulálni!

A dolog első meggondolásra semmiképpen sem tűnik magától értetődőnek, pedig valójában nagyon is az. Az ember azt hinné, tipikus világi-szekuláris gondolat, hogy az egyházat minél messzebb sodorjuk a hatalomtól, nehogy valamiféle teokratikus törekvésekbe fogjon, és végül akár az állam fölé is kerekedjen. Az egyház és az állam elválasztása tehát a beépített reflexeink szerint nem a kereszténységből származik, hanem a szekularizáció eredménye. Ez a gondolat annyira igaznak tűnik, hogy nem is szoktunk tovább foglalkozni vele, hanem hagyjuk megülni valahol a tudatunk legmélyén. Pedig nem kell messzire menni, hogy észrevegyük, nem eszik ilyen forrón a kását: az állam és egyház elválasztásának gondolatának csírái valójában a kereszténységben gyökereznek - mondja ezt Schmidt.

Mindannyian tudjuk, hogy Jézus azt kérte: adjuk meg a császárnak (átértelmezve: a világi hatalomnak), ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené. Persze Krisztus itt az őt szorongató farizeusoknak adott egy frappáns feleletet, és nem közvetlenül az állam és egyház elválasztásáról beszélt - ám szavaiban mintha mégis megtenné ezt a distinkciót... Háromszáz évvel Krisztus mondata után Szent Hosius, az ibériai Córdoba püspöke szemrehányást tett II. Constantinusnak, amiért beleszól egyházi ügyekbe. A következőt írta a császárnak:

"ne avatkozz egyházi ügyekbe... Isten a [világi] királyságot helyezte a kezedbe; nekünk [püspököknek] az Ő egyháza ügyeit adta."

Hosius érvei alátámasztására éppen Jézus előbb idézet válaszát használta fel az adófizetésről. Ugyancsak jól tudjuk, hogy a kereszténység első három évszázadában a hívők nem kerestek és nem is vártak kormányzati támogatást vallási tevékenységeik végzéséhez. Ebben egyébként jelentősen különböztek a pogány rómaiaktól, akik számára a vallás maga egy városhoz vagy államhoz való kapcsolódást jelentett. Egyébként a latin religare szó - amiből a religio, azaz vallás kifejezés származik - eredeti jelentése arra utal, hogy az ember és az állam között valamiféle összeköttetés létezik. A kereszténység egyik ellenfele, a második századbeli Kelszosz ideges is volt amiatt, hogy a keresztények láthatóan nem kapcsolódnak a vallásuk révén egy városhoz vagy az államhoz, tehát nem látta náluk ezt az összeköttetést, és többek között ezért is tartotta szektásnak őket. Azt pedig mindannyian tudjuk, hogy Constantinus idejében megfordult a széljárás. Végül maga a császár kezdett el beleszólni egyházi ügyekbe - innentől pedig az a gondolat, hogy a kereszténységnek nincs szerves köze a politikai hatalomhoz, elkezdett elsorvadni.

Nos, a témát még bőven fejtegethetném - lehetne beszélni például Luther felfogásáról, akinek ugyancsak nem tetszett, hogy a pápaság milyen szerepet vesz magára a világi kormányzásban -, de itt most megállok, mert az alapvetés így is jól látszik. Az a helyzet, hogy az első évszázadokban nemcsak a kereszténységet üldözte az állam, de a kereszténység sem kívánt az államra támaszkodni, hanem anélkül szervezte az életét.

Ma azonban már egy másik világban élünk, amit a történelem a maga medrében alakított. Ha őszinték vagyunk, bármennyire is halljuk időről-időre, hogy az állam és az egyház szétválasztása megtörtént, mind az állam, mind az egyház továbbra is ragaszkodik egymáshoz. Az állam számára az egyház részben ellát olyan feladatokat, melyek egyébként államiak lennének, az egyház számára a hatalom pedig erőforrásokat biztosít a fennmaradásához. Bizonyos értelemben mindkettőnek jól jön a másik, vagyis valamiféle "megtűrt szimbiózisban" léteznek egymás mellett. A szimbiózis szót használtam, ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy a két fél azonos módon van rászorulva a másikra. Szerintem ebben a kapcsolatban az állam osztja a lapokat, az egyház pedig alárendelt szereplőként mindent megtesz a forrásokért - de nem vagyok róla meggyőződve, hogy ez hosszú távon hasznos lesz számára. Unalomig ismert példák vannak a történelemből arra, ha valaki állami pénzcsapokon lóg, melyek a puszta fennmaradását jelentik, és nem tud emellett más lábakon állni, csaknem automatikusan szervilissé válik. Ez szinte elkerülhetetlen következmény. Az lehet, hogy az egyház pillanatnyilag csak ezen a módon tudja működtetni a rá bízott intézményeket, szervezeteket, projekteket, de nem nehéz felismerni, hogy mindezzel olyan függésbe hozza magát, ami rengeteg megalkuvással, torzulással, bizonyos elvek feladásával járhat. Egy idő után pedig a kompromisszumkészség olyan szintet üt meg, hogy az egyház pont az elvei feladása miatt nem fogja tudni jól ellátni azokat a feladatokat, amelyek kedvéért eredetileg a pénzcsapokra csatlakozott. A bumeráng tehát elrepül, de végül visszaüt arra, aki eldobta.

Az egyház szeret a múltra és az általa ápolt hagyományokra visszatekinteni, és ezekre hivatkozni, ami teljesen érthető. Talán ideje is lehet, hogy a számára legfontosabb hagyományban elmélyedjen, vagyis nézze meg az eredeti forrást, az eredeti kereszténységet, az eredeti alapelveket. Az első keresztények kompromisszumra nem hajló, mégis az államot tisztelő, és dinamikát hordozó magatartását. Azt az egyházat, ami borzasztó nehézségek között, de ápolta a betegeket, tanította az embereket, hirdette az evangéliumot - vagyis minden alapvető életfunkcióját ellátta, miközben nem hozta függésbe magát a hatalomtól sem. Tisztában vagyok vele, hogy vannak persze jó dolgok is az állam és az egyház kapcsolatában - a problémát nem is abban látom, hogy egyik lehetővé teszi a másik működését, esetleg valamiképp támogatja is, hanem a függőségben. Az egyház addikciója az, ami aggályos, amit szerintem csökkenteni kellene, amit a minimumra kellene szorítani. Különösen, ha igaza van Alvin Schimdtnek, és a két entitás elválasztása eredetileg is a keresztény gondolat része volt. Még ha kicsit erősnek is látom, hogy "a keresztények találták ki" a két terület elválasztását, mindazonáltal az biztosan tűnik, hogy nem törekedtek a kettő összefonódására. Tanulságos gondolat.