Az ember leépítése

Egy izgalmas tanulmány és egy izgalmas kerekasztal beszélgetés van most a hátam mögött. A kettőnek nem kellene, hogy köze legyen egymáshoz, mégis valamiképpen ugyanaz jutott eszembe róluk, amit a bejegyzés provokatív címében szerettem volna a lehető legrövidebben visszaadni. Tudom, borús és depresszív kijelentés, de manapság mintha az ember leépítésének lennénk tanúi a nyugati társadalmakban - miközben paradox módon éppen az ellenkezőjeként éljük meg a helyzetet.

Akkor először a kerekasztalról!

A tegnapi nap során a MEKDSZ remek szervezésében egy igazán inspiratív beszélgetést figyelhettem nézőként a Budapesti Műszaki Egyetem egyik előadótermében. Ateista oldalról a "kifakadós videóiról" elhíresült Orosz László, míg a teizmust képviselve Nagy Gergely és Pataki Béla hallatták a hangjukat. Végül az asztalnál ült még az ismert valláskutató-kulturális antropológus, azaz Farkas Attila Márton (FAM) is. Nem tudom visszaadni a mintegy kétórás eszmecsere részleteit, mindazonáltal amit ők négyen összehoztak, minden bizonnyal sokféle érzelmet ébreszthetett a jelenlévőkben, beleértve ebbe a pozitívakat és negatívakat egyaránt. Az elhangzottakból most önkényesen két felszólaló, Orosz László és FAM egy-egy megjegyzését emelem ki, mert valamiképpen remek illusztrációi annak, amiről ez a bejegyzés szólni szeretne. 

Orosz László számomra szimpatikus módon beszélt felvállalt ateizmusáról, és keresztényként is be kell látnom, több szempontból könnyen tudtam azonosulni vele. Őszintén elmesélte, hogy fiatal évei útkeresései során mi volt az a végső pont, amikor teljesen elveszítette a hitét bármiféle istenség létezésében. Ez a pont a halál utáni élethez, valamint az emberi lélekhez kapcsolódott. Orosz szerint sokan vannak, akik eljárnak bizonyos szertartásokra, valamiféle értelemben gyakorolnak egy vallást, közben azonban a tudatuk peremén folyamatosan érzik, hogy nem tudják "ezt az egészet" elhinni. Nos, számára az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban az volt, amikor önmaga előtt beismerte, képtelen hinni a halál utáni létezés lehetőségében - mert a lélek, mint olyan nem létezik, hanem pusztán az agy egyik funkciója, gyakorlatilag kivetülése - akár a fának az árnyéka. És ha leáll az agy, akkor logikusan a funkcióinak is vége, a tudat is megsemmisül. Nincs semmi tehát a halál után, nincs testtől független tudat, nincs létezés. Ha nem is csak ez volt, ami végleg az ateizmus irányába fordította, mindenesetre a lélek képzetének ilyesféle "feladása" adta meg a végső lökést.

A másik általam most kiragadott gondolatmenet FAM tolmácsolásában hangzott el, aki azt mondta, nem hisz az egyetemes morálban, mert ehhez túl nagyok a különbségek az emberi kultúrák között. Az este folyamán egyébként FAM volt az, aki mindenféle kérdésben a leginkább flexibilis és ezért legkevésbé megfogható álláspontot képviselte - látszott azonban, hogy ezt belső meggyőződésből, és nem trendiségből teszi. Érdekes véleménye szerint a vallások, hitek, nézetrendszerek - tehát az is, ha valaki például kereszténynek mondja magát - egyfajta "szubjektív tudatállapotok", melyek beálltak és rögzültek az emberi tudatban. Maga a tudat egyébként szinte enigmatikus rejtély, és a friss kutatások arra világítottak rá, nem egyszerűen az agy funkciója, hanem mintha az egész testünk részt venne a működésében. Megjegyezendő, hogy FAM az ateizmust is az előbb említett beállt és szubjektív tudatállapotok közé sorolja, és egyáltalán nem jelentené ki kategorikus magabiztossággal, hogy nincs semmi a halál után.

Amiért pedig ezt a két hozzászólást emeltem ki a tegnap elhangzott számos érdekfeszítő gondolat közül, az a bevezetőben említett tanulmány, amely a posztmodern kor emberképét feszegette. Mind Orosz László, mind FAM véleménye csaknem magától értetődően visszatükrözi azt a korszerűnek tartott szemléletmódot, ami hosszú távon nem biztos, hogy jó végeredményhez vezet. A posztmodernitást magát persze képtelen lennék néhány mondatban leírni, hiszen komplex filozófiáról van szó. (Korábbi bejegyzésekben némileg foglalkoztam vele - például itt és itt.) Mégis, a posztmodern emberről nem túl nehéz fantomképet nyújtani. Ennek a fantomképnek a legfőbb vonása szerintem a bizalmatlanság lehet. A posztmodern ember - szemben a modernnel - elveszítette annak képességét, hogy bármilyen igazságot felismerjen. Ez nem azt jelenti, hogy nincs igazság, csak a mai ember gyanakvással tekint arra, ha ezt a szót meghallja és feltételezni is nehezére esik, hogy létezhet több a szubjektív igazságnál. Mindenre kérdőjelekkel néz, minden egzaktat és abszolútot tagad, és ezt azért is teszi, mert mindent csak állandó átmenetben lévőnek érzékel. A dolgok átmenetisége ma már nem csak állapot, hanem szerintem szemléletmód is, mégpedig olyan, ami nem igazán teszi lehetővé, hogy a szubjektív dolgoknál sokkal komolyabb valami szárba szökkenjen, hiszen az abszolút igazságok nem lehetnek átmenetiek. 

Természetesen nem lehet tagadni, hogy sok valós gondolat is van ebben a csomagban, mégis ugyanilyen nehéz lenne tagadni, hogy romláshoz vezethet, ha parttalanná válik. Márpedig manapság egyre inkább ilyennek tűnik - parttalannak, magával sodrónak.

A szociálpszichológus Walter Truett Anderson négyféle terminussal próbálta leírni a posztmodern ember milyenségét. A négy aspektust egymás mellé rendezve valami olyasféle konklúzió született végül, hogy a posztmodern ember egy rengeteg irányba megfelelni kívánó, saját magát szakadatlan és képlékeny változásban megélő személy, aki ráadásul olyan önképpel rendelkezik, amit a szociális környezete alkotott meg számára. Másként fogalmazva, a posztmodern ember feladta önmagát.  Aki ő maga, azt is mások konstruálták meg. Lemondott arról, hogy lelke legyen (ahogyan Orosz László említette), a hite is tökéletesen szubjektív (ahogyan FAM-tól hallhattuk), nem bízik semmiféle abszolútságban, mindent teljesen kétségbe von. Ahogy a tanulmány fogalmazott, a posztmodern ember élete önmaga kísérletévé válik.

A paradoxon az, hogy ezt az önfeladást és totálisan szubjektív tudatállapotot a mai ember nem veszélynek érzékeli, hanem pontosan ellenkezőleg, szabadságként éli meg. Csak a terhek alóli felszabadulást és egyfajta megmenekülési módot vesz észre benne, negatívumokat szinte semmit sem. Mivel a posztmodern világban mindenkinek megvan a maga igaza és nincsenek abszolút kapaszkodópontok, azokért harcolni sem érdemes. Ezért aztán a posztmodern, lélek nélkül élő, szubjektív ember nem igazán akar cselekedni sem: semmi nem készteti erre, nem érzi fontosnak a véleménynyilvánítást, nem látja értelmét annak, hogy az eseményekbe mélyen beleavatkozzon. Szerintem szépen foglalja össze mindezt Johann Batist Metz:

"A katasztrófát elsősorban nem is maga a katasztrófa jelenti, hanem az, hogy már nem tudjuk katasztrófának látni, és fokozatosan saját pusztulásunk szemlélői leszünk."

Vagy ahogy másvalaki fogalmazott, ebben a korban annak lehetünk tanúi, hogy az egyén és általában az ember lassan, de biztosan és megállíthatatlanul "eltűnik" önmaga szeme elől. 

Nos, ha nem is erről szólt a tegnap esti kerekasztal beszélgetés, és őszintén szólva minden résztvevő szájából hallottam hazavihető gondolatokat, valahogy mégis úgy éreztem, ennek az atmoszférája is ott lebegett a teremben, ahogy ott lebeg az egész nyugati-plurális-posztmodern világunkban. Hogyan tehetnénk szert újra arra az elveszített képességünkre, hogy érzékenyek legyünk az Abszolútra - miközben szubjektív meggyőződésünket sem kívánjuk feladni? Ha ilyen messzire elkalandoztunk minden objektivitástól, lehet-e még visszatalálni hozzá, amennyiben persze elfogadjuk a létezését? Felépítheti-e magát az ember, ha egyszer már leépítette - vagy ez olyan volna, mint amikor Münchausen báró saját hajánál fogva akarta kihúzni magát a mocsárból?