Lélekkel, lélek nélkül vagy lelketlenül?

Biztos vagyok benne, hogy sokak számára feleslegesnek tűnik a kérdés: honnan tudjuk, hogy van egyáltalán lelkünk? Talán valami ilyesmit mondanánk: érezzük, amikor boldogok vagyunk és azt is, ha fáj. De pontosan hol és mit érzékelünk ilyenkor? Talán lesznek, akiket meglep a kijelentés, hogy az alapvető tudományos hozzáállás szerint az embernek valójában nincs lelke - amit mégis annak érez, az pusztán az agy egy funkciója.

A manapság rendkívül népszerű Yuval Noah Harari keményen odavágja "Homo Deus" című könyvében, hogy a kreacionisták a tudatuk mélyén leginkább azért utálják Darwint, mert az evolúció megfosztott bennünket a lelkünktől. Ha az ember az alacsonyabb rendű létformáktól származik, akkor Harari szerint lelke sem lehet, főleg nem olyan, ami túléli a test halálát. Mivel a lélek az agy egyik funkciója - azaz valami olyasmi, mint egy fának az árnyéka - az agyhalállal a lelkünk is megszűnik majd működni. Ha kivágják a fát, eltűnik az árnyéka is. Semmi nem marad belőlünk, porból lettünk és porrá leszünk, nincs bennünk lélek, ami bárhova elvándorolhatna - alkossunk bármilyen képet is a túlvilágról, ahová a léleknek repülnie kellene.

Ráadásul, tovább fokozva ezt a gondolatot, az emberhez közelebb álló főemlősök kapcsán lehet olvasni olyan beszámolókat, mintha ők is rendelkeznének az öntudat bizonyos szikráival. Még a hatvanas évek végén vált közismerté Washoe, egy csimpánz, aki megtanulta az amerikai ameslan-jelbeszédet. Ezt a jelnyelvet a süketek használják az egymás közti kommunikációra, Washoe pedig mintegy 250 jelet volt képes megismerni, sőt ezek egyszerű kombinációját is használta. Például az "adj édességet" jeleket egymás után tudta mutatni. Egy Chantek nevű orangután pedig nemcsak 150 jelet sajátított el, de képes volt arra is, hogy felismerje saját magát a tükörben! Többek között ezek alapján a lélekről kialakított monisztikus felfogás azt feltételezi, hogy amit az ember öntudatának, mentális képességeinek, és hagyományosan lelkének szoktunk nevezni, az gyakorlatilag a biológiai adottságunkban gyökerező képesség, melynek csírái a hozzánk közel álló főemlősökben is jelen vannak. A lélek, amiben mindig is hittünk, nem létezik - összegezhetjük ezt az álláspontot.

Valószínűnek tartom, hogy keresztényként a legtöbben nem találjuk túl szimpatikusnak az ilyesféle gondolatokat. Mi eddig úgy vélekedtünk, hogy van egy léleknek nevezett, alapvetően titokzatos, de határozottan érzékelhető egység "valahol bennünk", ami képes a testünktől függetlenül funkcionálni. Gyakorlatilag valamilyen formában mintha az összes világvallás erről beszélne. Ha valaki ebben a gondolatkörben szocializálódott, valóságos hidegzuhany lehet számára olyasmit hallani, hogy tulajdonképpen nincs is lelke. Talán arra is gondol, hogy a lélek megsemmisülése a halálban az agy funkcióinak leállásával egyet jelent azzal, hogy kikukázhatja amiben eddig hitt.

Utóbbi dilemmáról majd a következő bejegyzésben írnék, most csak azt jegyezném meg, ha az ember elkezd kicsit "belekanalazni" ebbe az iszonyú komplex kérdésbe, egy idő után úgy érzi majd, hogy valamiféle köd lengi be az egészet. És azért nem egészen eszik olyan forrón a kását, ahogy az előző bekezdésekből az tűnhetett. Röviden és magyarul, a tudatunk egy merő rejtély. Ahogy Németh Dávid írja: "A következetes redukcionizmus nem tud magyarázatot adni arra, hogy a szellemi-pszichikus működés miért alkot mégis különálló egységet, s miért jött létre egyáltalán a tudatosság. Márpedig tagadhatatlanul fennáll bizonyos önállóság, s a psziché világában egészen sajátos törvényszerűségek uralkodnak."

A pszichikus átéléseink ráadásul nagyon szubjektívek, mitöbb gyakorlatilag lényegileg azok. Thomas Nagel ismert denevér-példája jól kifejezi mindezt. Nagel szerint egy ember megpróbálhatja elképzelni, milyen érzés denevérnek lenni, vagyis olyan képességekkel rendelkezni és úgy viselkedni, mint egy denevér. Azt viszont soha nem találhatjuk ki, milyen egy denevér számára denevérnek lenni. Ehhez már a konkrét denevér szubjektív élményét kellene átélni. Viszont erre nemcsak a denevérekkel, hanem senki mással nem vagyunk képesek. Még amikor egy másik embertársunk felé mutatunk empátiát, azaz megpróbáljuk beleérezni magunkat az ő helyzetébe, akkor sem azt éljük át, amit a másik személy, hanem azt, amit mi tapasztalnánk olyan körülmények között, amelyek éppen jellemzik ennek a személynek az életét. A tudatosság és a pszichikus átélések ezek szerint borzasztóan egyéniek - de akkor nehéz túlságosan fixált és végleges törvényekben gondolkodni róluk.

A túlzott redukcionista szemlélet másik gyengéje, hogy annyira egy rendszer egyes elemeire koncentrál, hogy nehezen tud tekintettel lenni ezeknek az elemeknek a kapcsolataira. A neuronok rendszere pedig iszonyú szövevényes. Az egyes alkotóelemek, mondhatni a "legókockák" tanulmányozása viszont nem ad magyarázatot számos olyan jelenségre, amelyek sajátosságai éppen a részek összekapcsolódásából fakadnak. Egy rendszer pedig sokszor több, mint egyszerűen az alkotóelemek összekapcsolt változata. Létezik egy bizonyos emergenciaelmélet, ami valami olyasmit mond ki, hogy egy rendszer bizonyos bonyolultság elérése után maga is új tulajdonságokat hoz létre - és ezek már nem vezethetők le az egyes alkotóelemek jellegzetességeiből. A tulajdonságok emellett az eredeti rendszerben sem voltak jelen - még kezdetleges formában sem.

Nem szeretném most a bonyolultat tovább bonyolítani, az egyetlen amit érzékeltetni kívántam, hogy amit mi léleknek, öntudatnak, mentális világnak, személynek élünk meg, az nem egy jól körvonalazott és minden porcikájában megértett valóság. Ám feltéve a provokatív kérdést, ha mégis igaza van az előbb felvázolt monisztikus pozíciónak, ez tényleg a hitünk végét jelenti? Szerintem nem - de erről majd legközelebb.