A testtől független lélek?

Divatos manapság azzal érvelni, hogy az embernek nincs lelke. Csak test vagyunk, amit pedig lélekként tapasztalunk, az is testi folyamatokra vezethető vissza. Vajon ha elfogadjuk ezt az állítást, az veszélyezteti a hitünket?

Csúnya dolog ez a homokóra, amit a közismert dal szerint mi emberek nagyon szeretnénk megállítani! Másként megfogalmazva időszemlélettel rendelkezünk, ami a jelenen keresztül a jövőbe mutat; ennek keretében pedig azt is tudjuk, hogy egyszer meg fogunk halni. Nem egyszerűen halálfélelmet érzünk (amit egy állat is tapasztalhat, amikor például egy ragadozó üldözi), hanem szorongást ennek a tudatától és a meghalás folyamatának bizonytalan körülményeitől. Szűcs Ferenc szerintem szépen fogalmazza meg ugyanezt:

"Az ember ráeszmél, hogy tudásának és környezetének nagyrészét az előtte jártaktól kapta örökségül és valamikor maga is "örökhagyó" lesz. (...) Amint volt idő, amikor én nem voltam, ugyanúgy lesz idő, amikor én nem leszek. Az állat életére is jellemző a félelem, a veszélyérzet, de egyedül az ember tud szorongni és aggódni, hiszen a jövő bizonytalanságában biztosan tud a végességről."

Vagyis röviden, értelmezzük a lepergő homokszemeket, valamiként kezeljük az időfolyamot és eközben tartunk a saját végességünktől. Szerintem ez az egyik olyan képességünk, ami nagyon emberinek tűnik és elválaszt bennünket az állatoktól. (És nem utolsó sorban ez az időszemléletből fakadó bizonytalanság az egyik, ami elvezet bennünket ahhoz, hogy a saját létünk értelmét magunkon túl találjuk meg: azaz például Istenben.)

De tulajdonképpen miért félünk a haláltól?

Szerintem leginkább azért, mert megszakad a létfolytonosságunk. Nemcsak az öntudatunkat veszítjük el, amikor meghalunk, hanem tartunk tőle, hogy soha nem is nyerjük azt vissza, vagyis a kontroll magunk felett végleg kicsúszik a kezünkből. A halál nem olyan, mint egy kis ájulás, amit némi, az ember orra alá nyomott repülősóval talán meg lehet valahogyan oldani. A halálba végzetesen "beleájulunk", de eddig úgy néz ki, abból fel nem ébredünk. Nagyon sok keresztény éppen emiatt is kapaszkodik abba a lehetőségbe, hogy akkor kell legyen egy olyan alkotórészünk, amit léleknek nevezünk - és ami a meghalás pillanatában távozik a testünkből, hogy "valahova felröppenve" tovább éljen. Vigasztaló ebben hinni - és könnyedén elvezet ahhoz, hogy a lelkünket gondolatban teljesen elválasszuk a testünktől.

Az előző részben arról próbáltam írni, hogy a legújabb kognitív kutatások szerint amit léleknek nevezünk, az jó eséllyel az agyunk egyik funkciója, vagyis ha az agyunk elporlad, nem marad olyan részünk, ami túlélhetné a halált. Másként fogalmazva a mai kutatások nem támasztják alá a vigaszt kereső megoldásainkat és azt állítják, a lelkünk össze van kötve a testünkkel, és nem is lehet attól leválasztani. 

De ez az állítás tényleg olyan horderejű és annyira sokkoló kell legyen (mármint ha egyáltalán igaznak fogadjuk el), hogy alapjaiban megrengeti a hitünket? Szerintem szó sincs erről! A teljes megsemmisülésre többféle módon is szoktak válaszolni. Például - többek között - a hetednapi adventisták a lélekalvás elméletét vallják: az elképzelés szerint az ember a testi halál és a végleges feltámadás között "nem érzékeli" a létezését, tulajdonképpen nincs is lelke. Vagyis Istennek nem okoz gondot, hogy az emberi szempontból valós megsemmisülésnek nevezhető állapotból az egyént helyreállítása. Most nem szeretném ezt az álláspontot teológiai szempontból kiértékelni, csupán arra kívántam utalni, hogy amennyiben abból indul ki a gondolatmenet, hogy nincs testtől független lelkünk, az nem jelenti a hitünk végét.

Ez annál is inkább így van, mert az egyház korai időszakában (a patrisztikus korban) is alapvetően úgy gondoltak az emberre, hogy az testi-lelki egység. Tertullianus például azt írta, a test és lélek két különböző, noha egymással összekapcsolódó rész (mondjuk a lelket önmagában halhatatlannak vélte). Inkább a görög filozófiák szemlélete volt az, hogy a lélek a test börtönében létezik, és a halál pillanatában onnan mintegy kiszabadul. A testtől független lelki komponens gondolata mintha nem a biblikus kereszténységből, hanem a hellén kultúrából származna... (Amit persze aztán az egyház is átvett bizonyos mértékben.)

Félre ne értsen senki: természetesen a patrisztikus korban nem a mai materialista-redukcionista szemüveget viselték az egyházatyák, viszont annyiban mégis emlékeztet a régi felfogás a mai modern szemléletre, hogy nem szedte szét ennyire az embert testi és lelki alkotóelemekre - mintha az egyik független lenne a másiktól. Persze nem állítom, hogy nem volt egyfajta nyitottság abba az irányba, hogy a lelket önálló entitásként kezeljék. Ám mégis a meghatározó gondolat az volt, hogy az emberi lényt a kettő csakis együttesen konstruálja: a test és lélek közösen határozzák meg milyenek is vagyunk. Ez az antropológia tehát valami olyasmit állít, hogy amikor meghalunk, akkor nem a lelkünk fog élni, hanem mi magunk, hiszen többek vagyunk a lelkünknél. Ahogy azt is tudjuk, a Szentírás végső soron feltámadásról beszél: Athénagorasz szerint az ember örök életre szóló rendeltetése az egész embert érinti, vagyis a testét és a lelkét is.

A témát a végtelenségig lehetne ragozni. Most pusztán két dologra kívántam rámutatni:

(1) Az ember teste és lelke elválaszthatatlanul összekapcsolódik egymással az életben, és valószínűleg a halálban is. Ebben hinni nem ateizmus, hanem szerintem teljesen összefér a hitünkkel.

(2) A halál utáni létezés úgy gondolom független attól, hogy teljesen megsemmisülünk testestől-lelkestől halálunk pillanatában, avagy van egy részünk ami ezt túléli. A Szentírás alapján én azt látom biztosnak, hogy a feltámadás nem a lelkünkre, hanem az egész emberre vonatkozik: nem testtől független tudatként fogunk lebegni.

Ha igaz a fenti két állítás, akkor szerintem azt kell mondanunk, hogy a hitünket nem veszélyeztetik az olyasféle kijelentések, melyeket manapság divatos hangoztatni a kereszténységgel szemben - miszerint nincs testtől független lelkünk.