2018. október 13., szombat

A testtől független lélek?

Divatos manapság azzal érvelni, hogy az embernek nincs lelke. Csak test vagyunk, amit pedig lélekként tapasztalunk, az is testi folyamatokra vezethető vissza. Vajon ha elfogadjuk ezt az állítást, az veszélyezteti a hitünket?

Csúnya dolog ez a homokóra, amit a közismert dal szerint mi emberek nagyon szeretnénk megállítani! Másként megfogalmazva időszemlélettel rendelkezünk, ami a jelenen keresztül a jövőbe mutat; ennek keretében pedig azt is tudjuk, hogy egyszer meg fogunk halni. Nem egyszerűen halálfélelmet érzünk (amit egy állat is tapasztalhat, amikor például egy ragadozó üldözi), hanem szorongást ennek a tudatától és a meghalás folyamatának bizonytalan körülményeitől. Szűcs Ferenc szerintem szépen fogalmazza meg ugyanezt:
"Az ember ráeszmél, hogy tudásának és környezetének nagyrészét az előtte jártaktól kapta örökségül és valamikor maga is "örökhagyó" lesz. (...) Amint volt idő, amikor én nem voltam, ugyanúgy lesz idő, amikor én nem leszek. Az állat életére is jellemző a félelem, a veszélyérzet, de egyedül az ember tud szorongni és aggódni, hiszen a jövő bizonytalanságában biztosan tud a végességről."

Vagyis röviden, értelmezzük a lepergő homokszemeket, valamiként kezeljük az időfolyamot és eközben tartunk a saját végességünktől. Szerintem ez az egyik olyan képességünk, ami nagyon emberinek tűnik és elválaszt bennünket az állatoktól. (És nem utolsó sorban ez az időszemléletből fakadó bizonytalanság az egyik, ami elvezet bennünket ahhoz, hogy a saját létünk értelmét magunkon túl találjuk meg: azaz például Istenben.)

De tulajdonképpen miért félünk a haláltól?

Szerintem leginkább azért, mert megszakad a létfolytonosságunk. Nemcsak az öntudatunkat veszítjük el, amikor meghalunk, hanem tartunk tőle, hogy soha nem is nyerjük azt vissza, vagyis a kontroll magunk felett végleg kicsúszik a kezünkből. A halál nem olyan, mint egy kis ájulás, amit némi, az ember orra alá nyomott repülősóval talán meg lehet valahogyan oldani. A halálba végzetesen "beleájulunk", de eddig úgy néz ki, abból fel nem ébredünk. Nagyon sok keresztény éppen emiatt is kapaszkodik abba a lehetőségbe, hogy akkor kell legyen egy olyan alkotórészünk, amit léleknek nevezünk - és ami a meghalás pillanatában távozik a testünkből, hogy "valahova felröppenve" tovább éljen. Vigasztaló ebben hinni - és könnyedén elvezet ahhoz, hogy a lelkünket gondolatban teljesen elválasszuk a testünktől.

Az előző részben arról próbáltam írni, hogy a legújabb kognitív kutatások szerint amit léleknek nevezünk, az jó eséllyel az agyunk egyik funkciója, vagyis ha az agyunk elporlad, nem marad olyan részünk, ami túlélhetné a halált. Másként fogalmazva a mai kutatások nem támasztják alá a vigaszt kereső megoldásainkat és azt állítják, a lelkünk össze van kötve a testünkkel, és nem is lehet attól leválasztani. 

De ez az állítás tényleg olyan horderejű és annyira sokkoló kell legyen (mármint ha egyáltalán igaznak fogadjuk el), hogy alapjaiban megrengeti a hitünket? Szerintem szó sincs erről! A teljes megsemmisülésre többféle módon is szoktak válaszolni. Például - többek között - a hetednapi adventisták a lélekalvás elméletét vallják: az elképzelés szerint az ember a testi halál és a végleges feltámadás között "nem érzékeli" a létezését, tulajdonképpen nincs is lelke. Vagyis Istennek nem okoz gondot, hogy az emberi szempontból valós megsemmisülésnek nevezhető állapotból az egyént helyreállítása. Most nem szeretném ezt az álláspontot teológiai szempontból kiértékelni, csupán arra kívántam utalni, hogy amennyiben abból indul ki a gondolatmenet, hogy nincs testtől független lelkünk, az nem jelenti a hitünk végét.

Ez annál is inkább így van, mert az egyház korai időszakában (a patrisztikus korban) is alapvetően úgy gondoltak az emberre, hogy az testi-lelki egység. Tertullianus például azt írta, a test és lélek két különböző, noha egymással összekapcsolódó rész (mondjuk a lelket önmagában halhatatlannak vélte). Inkább a görög filozófiák szemlélete volt az, hogy a lélek a test börtönében létezik, és a halál pillanatában onnan mintegy kiszabadul. A testtől független lelki komponens gondolata mintha nem a biblikus kereszténységből, hanem a hellén kultúrából származna... (Amit persze aztán az egyház is átvett bizonyos mértékben.)

Félre ne értsen senki: természetesen a patrisztikus korban nem a mai materialista-redukcionista szemüveget viselték az egyházatyák, viszont annyiban mégis emlékeztet a régi felfogás a mai modern szemléletre, hogy nem szedte szét ennyire az embert testi és lelki alkotóelemekre - mintha az egyik független lenne a másiktól. Persze nem állítom, hogy nem volt egyfajta nyitottság abba az irányba, hogy a lelket önálló entitásként kezeljék. Ám mégis a meghatározó gondolat az volt, hogy az emberi lényt a kettő csakis együttesen konstruálja: a test és lélek közösen határozzák meg milyenek is vagyunk. Ez az antropológia tehát valami olyasmit állít, hogy amikor meghalunk, akkor nem a lelkünk fog élni, hanem mi magunk, hiszen többek vagyunk a lelkünknél. Ahogy azt is tudjuk, a Szentírás végső soron feltámadásról beszél: Athénagorasz szerint az ember örök életre szóló rendeltetése az egész embert érinti, vagyis a testét és a lelkét is.

A témát a végtelenségig lehetne ragozni. Most pusztán két dologra kívántam rámutatni:

(1) Az ember teste és lelke elválaszthatatlanul összekapcsolódik egymással az életben, és valószínűleg a halálban is. Ebben hinni nem ateizmus, hanem szerintem teljesen összefér a hitünkkel.
(2) A halál utáni létezés úgy gondolom független attól, hogy teljesen megsemmisülünk testestől-lelkestől halálunk pillanatában, avagy van egy részünk ami ezt túléli. A Szentírás alapján én azt látom biztosnak, hogy a feltámadás nem a lelkünkre, hanem az egész emberre vonatkozik: nem testtől független tudatként fogunk lebegni.

Ha igaz a fenti két állítás, akkor szerintem azt kell mondanunk, hogy a hitünket nem veszélyeztetik az olyasféle kijelentések, melyeket manapság divatos hangoztatni a kereszténységgel szemben - miszerint nincs testtől független lelkünk.

18 megjegyzés :

  1. Szia Sytka,

    valami ahhoz hasonlót írsz ahhoz, amit az előző cikkedhez írt kommentemben én is pedzegettem (de természetesen sokkal szebben kifejtve :)). Ugyanakkor én ezt egy amolyan "even if" argumentációként vetettem fel (ha valaki nagyon materialista akar lenni...).

    A teljes Írás fényében viszont számomra helytelennek tűnik vitatni a (teológiai értelemben vett) antropológiai dualizmust. Tudjuk, hogy léteznek test nélkül lények (hiszen Isten is ilyen); léteznek alapvetően fizikai test nélküli, de testben is lakozni képes lények (démonok); vannak példák halott (azaz élő fizikai testtel nem rendelkező) emberek lelkére, akik láthatóan nincsenek soul sleep állpotban (pl. Sámuel, Lázár példázata, meghalt igazak lelkei a Jelensékeben); léteznek élő testtel rendelkező, de potenciálisan testen kívül tartózkodó emberek (számos példa az elragadtatásra mind az Ó- mind az Újszövetségben, lásd pl. Pál beszámolóját). Emellett számos közvetett utalásból is a dualizmsura lehet következtetni (pl. test mint sátor). Az intertestamentális zsidó írásokban, ill. a korai keresztény írásokban is inkább a test-lélek dualizmusa látható (pl. most olvasgatom Jusztinoszt, aki a feltámadásról úgy beszél, mint amikor "a lélek újra egybekapcsolódik a testtel" - I. Apológia VIII). A keresztény mainstream is minden korban ez volt.

    A teológusok sokféle modellt felállítottak arra, hogy a test és a lélek hogyan kapcsolódhat egymáshoz, illetve egyáltalán honnan származik a lélek, ezt Te biztosan kutattad is - azonban minden adatot figyelembe véve a szigorú antropológiai monizmus nehezen tűnik tarthatónak. Ugyanakkor nagyon is indokolt azt hangsúlyozni, hogy amikor a lélek és a test egybe van kapcsolódva, akkor nagyon szoros ez az összefonódás - amennyire a lélek befolyásolja a testet, minimum ugyanannyira a test is a lelket. A lélek ill. élet valamilyen módon a vérrel, a lélegzéssel, ill. általában a testi léttel szorosan összekapcsolódik (pl. a héber biblia több esetben még akár a holttestet is a nefesh szóval jelöli, bár minden bizonnyal inkább köznyelvi értelemben, nem teológiai pontossággal). A korabeli emberek számára is világos volt, hogy a test fizikai állapota jelentősen befolyásolja az ember lelkiállapotát - egyetértek azzal, hogy az ókori ember holisztikus módon tekintett az emberre. Emiatt a "testtől független lélek" koncepciója valóban félrevezető lehet, annak túlhangsúlyozása, vagy a test és a lélek szembeállítása a kereszténység történelmében számos devianciát eredményezett. A testnélküliség tehát az ember számára egy abnormális állapot, ami mind a mi gondolkodásunktól, mind pedig Isten végső céljától idegen, azonban úgy tűnik, mégis lehetséges.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Steve!

      Bevallom, ebben a kérdésben nincs rögzült álláspontom, csupán arra kívántam felhívni a figyelmet, hogy amennyiben valaki nagyon szoros kapcsolatban látja a testet és a lelket, valamint ezt a kapcsolatot arra kívánja felhasználni, hogy ezzel tagadja a kereszténység / halál utáni lét lehetőségét, szerintem téved. A test és lélek egyfajta összefonódása nem zárja ki a halál utáni létezést, és nem áll szemben a kereszténységgel. Mindösszesen erre akartam felhívni a figyelmet - mivel nagy divatnak látom manapság, hogy materialista oldalon szeretik hangsúlyozni, hogy nincs is lelke az embernek.

      Ugyanakkor az általad felsorolt példák szerintem nem teljesen állják meg a helyüket. Sámuel halál utáni megjelenése textusa igen vitatott, és sok írásmagyarázó szerint nem biztos, hogy itt valóban az egykori Sámuellel találkozott Saul. A gazdag Lázár sztorija egy példázat, mely valamilyen üzenetet akar tolmácsolni és nem a túlvilág vagy a lélek "milyensége" miatt íródott. A Jelenések Könyvét hagyjuk inkább! :-) A test, mint sátor képzete a mostani, itteni testünkre vonatkozik, amiből jó lenne "kiszabadulni" (lásd 2Kor 5,1-10).

      Egyébként persze én sem zárok ki semmit - de itt és most, ebben a létben a testünk és a lelkünk kapcsán azt látom, a kettő szorosan egybefonódva létezik, ezer szálon hatnak egymásra. Ezért a magam részéről a holisztikus szemléletet tartom kiindulópontnak, ami viszont némileg még meg is egyezik azzal, ahogy a modern tudomány látja ezt a kérdést és ugyancsak egyben kezeli a testet-lelket.

      Törlés
    2. Szia Sytka,

      valóban, a példák vitatottak, azonban ha ezeket, és egyéb példákat is figyelembe vesszük, akkor kiolvashatunk egy tendenciát, amely arra mutat, hogy a Biblia által bemutatott világkép szerint van az embernek egy spirituális része, amely a testtől független (illetve általában: létezik egy olyan spirituális világ, amely az anyagvilágtól független). Lázár története példázat, de azért tükröz egyfajta magától értetődő világnézetet; az ószövetségi történetek a Seolról homályosak, de nem azon aspektus tekintetében, hogy van valamiféle túlvilági sorsa a lelkeknek; Sámuel története értelmezhető sokféle képpen, de annyi látható belőle, hogy a korabeli izraeliták nem soul sleepben gondolkodtak; a sort lehet folytatni.

      Az, hogy a modern tudomány hogyan látja ezt a kérdést, fontos szempont, hiszen igyekszünk szintetizálni a tudományos eredményeket a Bibliával ha lehet, azonban oda kell figyelnünk arra, hogy ne essünk a konkordizmus csapdájába, amikor a modern tudomány eredményeit igyekszünk beleolvasni a Bibliába, átértelmezve annak üzenetét (ebbe a hibába persze mi, fundamentalista keresztények is hajlamosak vagyunk beleesni, csak máshogy) - inkább hagyjuk, hogy mindkettő szóljon a saját hangján, és ha nem tudjuk feloldani az ellentétet, akkor éljünk együtt feszültséggel, amíg nincs jó válaszunk.

      Ahogy írtam, a holisztikus szemlélettel egyetértek, viszont a modern természettudomány emberfelfogását nem tudom elfogadni, hiszen ez definíció szerint csak fizikai elemekre és azok közötti interakciókra redukál mindent, így az embert is csak ezen a szűrőn keresztül tudja látni (konkrétan én az ember háromosztatú felépítését vallom, eszerint a modell szerint a a lélek a testünk és a spirituális részünk találkozási pontja, és legalább annyira kapcsolódik a testhez, mint az ember spirituális részéhez).

      Azzal nincs problémám, hogy a test állapota fundamentális módon befolyásolja a lelkünket. Látjuk, hogy a gondolkodás közben elektronikus jelek szikráznak az agy meghatározott részein, tudjuk, hogy a memóriánk és problémamegoldó képességeink neuronok kapcsolatától függ, drogokkal és elektronikus stimulációval befolyásolhatjuk a lelkünket, azt is tudjuk, hogy a testünk és tudatunk együtt fejlődik. A test-lélek kapcsolatára nem jó modell az, hogy a test egy lélek által "távirányított" tárgy.

      A saját teóriám szerint a megoldást a testhez kötöttség mibenlétében keresendő: ha az ember pusztán spirituális lény lenne, akkor nem lenne akadály számára sem térben, sem pedig a gondolkodásának sebessége, a megismerésének pontossága tekintetében. Viszont valami oknál fogva az ember úgy lett megalkotva, hogy a test korlátot szabjon számára - bárhova megy, "cipelnie kell" a testét, amely körülményes, fárasztó. Csak a test cipelése érdekében közlekedési eszközöket kell kifejleszteni. Időnk nagy részét ez a cipekedés viszi el, valamint az, hogy valamilyen módon egyben tartsuk a leépülésre hajlamos testünket. Ahogy a fizikai világgal való interakcióban korlátokat szab a test, úgy a felfogóképesség, megismerési képesség tekintetében is ugyanilyen korlátaink vannak - átgondolnánk a dolgokat, de az agyunk lomha (gondolati folyamunk időnek alávetett, lassú) és fáradékony. Belezavarodunk a saját gondolatainkba, el-elfelejtünk fontos szempontokat, részeredményeket. Igazságosan ítélnénk, de nem tudjuk megismerni a valóságot úgy ahogy van, csak tükör által és homályosan. Érzelmeink ingadoznak, a vércukrunk függvényében. Tudjuk, hogy cselekednünk kellene, de ehelyett akaratgyengén csoszogunk magunkat sajnáltatva.

      Úgy vélem tehát, hogy a testi lét "by design" nem csak térben és időben, de a lélek szabadsága területén is mesterséges korlátokat vet számunkra - a fizikai agyunk belső állapotát ugyanúgy cipelnünk kell, mint a testünket, amikor helyet akarunk változtatni. Miközben Páltól tudjuk, hogy ez nem lesz mindig így. Ha viszont ez "by design" így van, akkor sokkal könnyebben érthetővé válik a jelenlegi helyzet, és új megvilágításba helyezheti a fizikai idegrendszerünk és a lelkünk kapcsolatát.

      Törlés
    3. Steve: Ez szép ...

      Van lélek vagy nincs? ... s ha igen, miben áll, miből van? Észlelhető? Felfogható? Leírható? Megfogható? Véges vagy végtelen? Tulajdonságokkal bíró vagy mindezek fölött áll? Ha van is, mi értelme? Mi okból? Mi célból?

      Nemcsak hogy van létjogosultságuk ezeknek a kérdéseknek, de ezek maguk a Lét nagy kérdései, amióta ember az ember. Nem lehet egy szimpla ateista-materialista legyintéssel mindezt lesöpörni az asztalról, de tisztelni kell azoknak a döntését is, akik a puszta, öt érzékszervünkkel érzékelhető "anyaghoz" ragaszkodva kívánják berendezni saját univerzumukat. Egészségükre! (Azt mégsem írhattam, hogy lelkük rajta... mert ugye az nekik nem annyira ... izé, khm, khm ... 'mittudomén ebben a formában legalábbis ...)

      Egyben lehetek valamelyest biztos: az én világom a lélekkel együtt kerek. A lélek tudásával, a lélek ismeretével, a lélekkel való szakadatlan párbeszéddel és a reményteli kívánsággal, hogy ez a párbeszéd az utolsó lélegzetvételemig tudatos, értelmes és aktív maradjon .... és még azon túl is.

      Az "anyag", mint olyan fogalma sem a régi már, és pont 'a' tudomány az, ami a végtelenül kicsitől a végtelenül nagyig tágította az anyagfelfogás dimenzióit, mindkét irányba kitolva a határokat a klasszikus öt érzékünkkel felfogható, 'bizonyítható, de még a normál ésszel belátható keretek közül is ... Innen nézve a lélekről való diskurzus 'elvontsága is egészen más megítélést kíván.

      Törlés
    4. Kedves Lillanyó, remek ez a komment, minden szavával egyetértek! Főleg ez a mondat, ami jól leírja saját álláspontomat is: "Egyben lehetek valamelyest biztos: az én világom a lélekkel együtt kerek.".

      Törlés
  2. Nekem van egy újra és újra visszaköszönő problémám, ami, ha jól gondolom, hermeneutikai természetű. Elsősorban Steve - egyébként számomra szimpatikus és nagyobbrészt elfogadható - érvelése kapcsán vetődött fel most újra bennem. Számomra ugyanis kérdéses, hogy beszélhetünk-e egyáltalán bibliai emberképről, vagy tágabban világképről. Szerintem világképe az egyes kultúráknak van, amely természetesen visszaköszön a Bibliában is. Amikor a világ, és benne az ember mibenlétéről, "szerkezetéről" próbálunk valamit megfogalmazni, pusztán az hogy a Szentírás is MOND valamit ezzel kapcsolatban, az önmagában nem azt jelenti, hogy abszolút módon ÁLLÍT valamit. Ha pl. én azt mondom, hogy "a feleségem vett egy fura alakú edényt, úgy nézett ki, mint egy UFO." Ez a mondat egyáltalán nem azt jelenti, hogy én hiszek az UFO-k létezésében. Csupán azt, hogy én is abban a kultúrában élek, ahol a közbeszédben jelen van az UFO-kkal kapcsolatos vita, és körülbelül én is tudom, milyennek írják le a repülő tárgyakat azok, akik hisznek a létezésükben.

    Vallástörténetileg, ha jól gondolom, a lélek elsődlegesen nem egy kinyilatkoztatott valóság, hanem egy tapasztalati valóság. A Biblia tekintetében legfeljebb korrekciókról beszélhetünk a közfelfogáshoz képest. Egyedül a Lukács 11:24kk okoz némi fejtörést, mivel ott mintha tényleg valamiféle objektív leírást adna Jézus a testet elhagyó tisztátalan lélekről. De nem vagyok benne biztos, hogy nem a "Dr Lukács" által egyébként is jól ismert orvosi diagnózisról van itt szó.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Minister,
      Szerintem van emberkép a Bibliában, ugyanakkor ez a kép változó az Ószövetségtől az Újszövetség felé haladva. És nyilván, az adott kor kultúrája is visszaköszön abból, ahogyan az emberre gondoltak. De nem hinném, hogy csak a kultúra terméke, hiszen a Szentírás sokszor pont a bevett emberképpel szemben polemizál. Például az ismert teremtésmítosz Babilonban kijelenti, hogy az ember agyag+démoni vér együttese, vagyis van bennünk eredendően valami nagyon gonosz. Ezzel szemben a Biblia elutasítja ezt a gondolatot, szerinte az ember agyag+isteni lehelet együttese, vagyis Isten eredetileg jónak teremtette. Természetesen ez csak egy kiragadott példa: ha valaki erről mélyebben szeretne olvasni, vannak teológiai antropológiák. (Az egyik legjobb szerintem Pannenberg: Micsoda az ember? c. vékony kis könyve.)

      Törlés
    2. Elnézést, hogy csak most válaszolok, miközben a többiek már továbbszaladtak. Gyakorlatilag teljesen egyetértünk, Sytka. Amikor azt mondtam, hogy a Bibliának nincs világképe, egész pontosan azt akartam mondani, hogy nincs független világképe. Más szóval - a Biblia világképe nem egy "zöldmezős beruházás". Hanem, ahogy te is mondod, polémia a közkeletű nézetekkel.

      Az szerintem sem a kultúra terméke, hogy agyag + démoni vér helyett agyag + isteni lehelet. De az igen, hogy továbbra is agyagról beszél, ahelyett, hogy oxigén-szén-nitrogén-kalcium-stb meghatározott arányáról beszélne. Merthogy nem is tudjuk, hogy lenne ez óhéberül, ugyebár.

      Mindez számomra azért fontos, mert folyamatosan azt próbálom megérteni, hogy a kereszténységen belüli törésvonalak valódiak-e, vagy csak annak gondoljuk. Az, hogy a személyiséget oszthatatlannak, vagy 2 ill 3 osztatúnak gondoljuk, vajon elég indok lehet-e az elhatárolódásra? Netán amikor egy felekezet hitvallási tétellé (üdvösség kérdésévé) teszi valamelyiket, nem épp saját magát rekeszti ki a nagy egységből, holott szentül meg van róla győződve, hogy ő csak hű akar lenni a Biblia tanításához?

      Törlés
  3. Nagyon jó a poszt, és szuperek a kommentek, élmény titeket olvasni, belegondolni a felvetett logikai lehetőségekbe.

    Azon töprengek, hogy a halál utáni élet élményei, amiből egyébként Platón elmélete is kiindult (egy félholt katona beszámolójára támaszkodva), és amik az utóbbi 30 évben komoly rést ütöttek a keményvonalas materializmus falán, mégis mintha arra utalnának, hogy van lélek, amely a halálkor elhagyja a testet, és önálló helyzetben lebeg ideig-óráig, érzékeli a külvilágot, majd tranzitváróba kerül, közben beszélget ezzel-azzal, elszámol az életével, megéli az abszolút szeretetet és elfogadást, stb. Még a nem túl vallásos Sharon Stone is beszámolt a saját testen túli élményéről. És rajta kívül immár sok ezren. Ezt tekinthetjük a történelem első Me-Too kampányának. Elég sok adatot kellene tehát figyelmen kívül hagynunk, hogy eljussunk a Sytka által talán gondolatébresztőnek szánt felfogáshoz.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Laci, bár nem írod le explicit kifejezéssel, de itt mintha a halálközeli élményekre, a klinikai halál eseteire utalnál... Ha igen, akkor ez nem feltétlenül számít jó érvnek. A halálközeli élmények, melyek az átélők szerint gyakran szolgálnak egyfajta "testen kívüliség" érzetével, nem támasztják alá a halál utáni létezés vagy a független lélek képzetét. Egyrészt, az ilyen élmények úgy tűnik sokkal inkább az "agyunk játékai" - mintha így könnyítené meg az agy a meghalás processzusában az elmúlást az egyén számára. Másrészt, mindenki "más túlvilágról" számol be ezekben az élményekben. Harmadrészt pedig - és talán ez a legfontosabb - ilyen élmények nem csupán a halál közelében lévők esetében fordulnak elő, hanem pl. hallucinogén anyagok használatának következtében is. Nem azt mondom, hogy az élmények nem valósak (mert minden bizonnyal azok), hanem hogy a magyarázatokat tekintve sokkal jobb az agyműködést felhozni, mint a testtől elszakadó lélek elképzelését. Erről egyébként korábban már írtam a blogban itt:

      Hans Küng és a klinikai halál

      Törlés
    2. A halálközeli élményről -sajnos/hálistennek'- egészen első kézből származó információim vannak ... Nem vicces, de nem is igényel az érintettek számára utólagos értelmezést: minden egyértelmű.

      Törlés
    3. Sytka:
      Arra gondolok, hogy a halálközeli élmény annyira testen kívüli is lehet, hogy a visszatért ember fekve nem láthatta azt és onnan, amiről utána beszámol. Ez már komoly, csak persze egyedileg vizsgálandó.

      Lillanyó:
      Ezek szerint neked is volt halálközeli élményed? Leírnád röviden?

      Törlés
    4. Klasszikus: banális áramütés ... A részletek ugyan hajmeresztőek (szó szerint :D ) de amúgy nem igazán érdekesek. A belső történés pontról pontra, stádiumról-stádiumra megegyezett a többi szerencsés visszatérő tipikus leírásával - amint azokkal utólag összevetettem. Az egész valójában másodpercek alatt lezajlott, az időérzékelésem módosulása miatt mégis több-százszorosának éltem meg. Eszméletemnél voltam végig, bármennyire is furcsa ez, így egyszerre voltam kinn és benn ... érzékeltem ami velem történik, de közben belül történt, ami történt.

      Akár a saját az agyam generálta, akár "valós" találkozás volt azzal, amivel/akivel akkor és ott szerencsém volt találkozni, számomra teljesen mindegy. Összességében pozitív és az azt követő életemet meghatározó élményként tartom számon, bár évekig tartott, amíg igazán feldolgoztam.

      Valószínűleg ilyen magamfajta visszatért valakitől származhat a mondás: Meg kell halni egy kicsit, hogy az ember igazán élni tudjon.

      (A legkisebb gyerekem másfél éves volt akkor, úgyhogy volt még meló, hát visszazavartak :D Egy nagyon kisimult, elfogadó, feladó fázisban szakítottak ki a -nevezzük így- utazásból .. azaz megmentettek.)

      Ennyi.

      Törlés
    5. Köszönöm én is, hogy leírtad! Valóban meg kell halni kicsit, hogy az ember igazán élni tudjon...

      Törlés
    6. Lillanyó:
      A halálközeli élmény meggyőzött a természeten túliak létéről? Volt valami a tapasztalatodban, ami nem csak belső megélése valaminek, hanem külső adat, és másokat is meggyőzhet?

      Törlés
    7. Természeten túliak?! Mások meggyőzése?!

      Törlés
  4. Azért ez a keresztény materializmus súlyos kérdéseket vet fel. Ha nincs a testtől független lélek, akkor egy keresztény materialista szerint éppen olyan "biorobotok" vagyunk, mint amivel az ateistákat szokták vádolni, a gondolataink kizárólag fizikai, kémiai folyamatok eredményei. Akkor vagy van, vagy nincs szabad akarat, függetlenül attól, hogy mit tanít erről az adott keresztény felekezet.

    1, Ha az embernek nincs lelke, akkor Jézus mi volt szerinted? Neki sem volt lelke? Egy normál hétköznapi ember volt? De akkor hogy kell képzelni a szentháromságot?
    2, Ha nincs lélek, akkor mi emel ki minket egy materialista keresztény szerint az állatok közül? Hol a határ az ember és az állat között? Az australopithecus még állat, a Homo habilis meg már ember?
    3, Ha nincs lélek, akkor mi a helyzet az abortusszal? Gyilkosság elvetetni egy néhány hetes magzatot?
    4, Ha lesz feltámadás, és ehhez az szükséges, hogy az istenetek a testünkkel együtt teremtsen újra minket, akkor milyen testben fog újrateremteni? Mindenkit abban, amiben meghalt? Ha 120 évesen halok meg, akkor 120 éves testben fogok újjászületni? Ha egy baleset, betegség eltorzította a testemet, akkor úgy? A mentális betegek mentális betegként fognak újjászületni?
    5, A menny és a pokol, ahol a fizikai testeink lesznek ezek szerint egy fizikailag létező konkrét hely lesz. Ha ott a testünkben fogunk létezni, módosítatlanul, akkor lesz-e szabad akaratunk? Fogunk-e tudni bűnt elkövetni? Ha nem, milyen örök élet az, ahol szabad akarat nélküli bábként léteznünk?
    6, Ha nincs lelkünk, akkor számít-e az, hogy milyen hardveren fut a szoftverünk? Átköltözhetünk-e egy számítógépbe, amit tökéletesen szimulál minket? Ki fogja a valós halált választani egy talán örök életért a mennyországban, ha nagyon is konkrétan örökké élhetünk a való világban is?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Magyar Ateista Társaság!

      Ha jól értem a saját bejegyzésemet, abban arról volt szó, hogy itt és most a lelkünk össze van kötve a testünkkel. Vagyis mi nem tapasztaljuk, hogy egyik képes létezni a másik nélkül. Ez nem azt jelenti, hogy nincs lelkünk, hanem azt, hogy az nem független a testtől. Ez persze csak egy nézet a számos közül, ami a kereszténységben létezik.

      Ettől persze még nem leszünk "biorobotok" - az a forgatókönyv a redukcionista-materialista felfogás szerint elképzelhető, ami az ember minden funkcióját testi eredetűnek tartja. Ha így van, és az ember pusztán egyfajta gép, akkor értelmetlen életcélról, jóról és rosszról (erkölcsről) és szabadságról beszélni - hiszen egy gép funkcionálisan működik, de önmagában nem keres célt saját létezésének, és nem tud sem jót, sem rosszat tenni.

      A halál utáni állapotról, a feltámadás milyenségéről, a feltámadt test tulajdonságairól a Szentírás hallgat, nem közöl részleteket, csak kijelenti a halál utáni folytatás tényét. Jézus az egyetlen, aki testben feltámadt: az ő esetében lehet bizonyos dolgokat látni a szöveg alapján. Például, Jézus feltámadása után épp testben tért vissza, ámbár a sebek helyei látszódtak a csuklóin. A beszámolók viszont (szerintem) nem anatómiai okokból említik ezt, hanem valószínűleg teológiai okok miatt: ez identifikálta, hogy a feltámadt Jézus ugyanaz a személy, mint aki a kereszten meghalt - vagyis ez teremtette meg a kontinuitást a meghalt és feltámadt Krisztus között. Ugyanakkor arról is olvashatunk, hogy Jézus halat sütött és megette a tanítványai szeme előtt - mintha ezzel bizonyítani kívánta volna, hogy tényleg testben támadt fel, nem egy éteri szellemet látnak lebegni. :-)

      A Biblia (sajnos) elég szűkszavú ezekben a kérdésekben, engem is érdekelnének a hogyanok - mindenesetre Jézus "bemutatója" meglehetősen hatásos lehetett, hiszen a tanítványai ettől a ponttól kezdve a haláltól sem féltek többé, sőt az életüket adták azért, hogy a feltámadt Krisztusról beszéljenek az embereknek. Ezért alakult meg az egyház is.

      Törlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)