A történetietlenség takarója...

Noha pontot tettem a blog egyik, kényes téma köré épült sorozatának végére, az olvasónak mégis tudnia kell, hogy az ószövetségi erőszak kérdése tipikusan olyan, amit valószínűleg sosem fogunk megnyugtatóan lezárni. A napokban egy dolgozatot olvasva merült fel bennem egy gondolat, mely abból az egyes teológusok által képviselt nézetből indul ki, hogy a valóságban sosem történtek meg például a Józsué könyvében leírt vérengzések...

Ezt mondja sok más teológus mellett John Goldingay (ld. képen) is ószövetségi teológiájában, amit persze képtelen lennék teljes terjedelmében itt ismertetni. Goldingay néhány érve a bibliai szöveg paradoxnak vagy legalábbis furcsának tűnő mondataira épül. Így például a 4Mózesben azt olvassuk, hogy Izrael harcot kezdett Midján ellen és "megöltek minden férfit" (4Móz 31,7). Ám az időrendben elvileg ezután következő Bírák könyve már arról beszél, hogy Isten a saját népét "Midján kezébe adta", mégpedig hét esztendőre (Bír 6,1). Nyilván adódik a kérdés, ha minden férfit kivégzett Izrael,  és nem feltételezzük hogy a hátrahagyott asszonyok rohamozták meg őket, akkor a letelepedés után hogyan jöhetett támadás a midjánitáktól? Kicsit hasonló ehhez, amikor Mózes ötödik könyvében Mózes parancsokat ad Izraelnek, melyeket az Ígéret Földje elfoglalása után kell teljesíteniük. A parancsok értelmében az ott lakó népeket mindenestül ki kell irtaniuk, és tilos házasságot kötniük az  idegenek asszonyaival. De ha az első kérést Izrael teljesíti, akkor mi szükség van a másodikra? Ha mindenestül kiirtották a népeket, akkor logikus, hogy nem állhat fent a veszélye annak, hogy házasságot akarjanak kötni velük.

Goldingay az ezekhez hasonló "anomáliák" hatására arra a következtetésre jutott, hogy a herem (amiről bővebben olvashatsz ebben a bejegyzésemben) a valóságban sosem történt meg. A bibliai szöveg és a történelem külön utakon jár, a herem "szent háborújának" pedig nem történeti, hanem teológiai súlya van. Józsué tehát nem is hányta kardélre a valóságban a Kánaán földjén lakókat, nem patakzott a vér, nem pusztultak el népek és városok, igazán tehát nem esett bántódása senkinek sem. Az egész egy teológiai panoráma, és nem reális történelem, amit ennek megfelelően kell kezelni.

Túl azon, hogy egyáltalán mennyire elfogadható Goldingay történetiséget kikezdő érvelése (főként a második példára gondolok, mely igen bugyutának tűnik számomra), maga a gondolatmenet egy olyan jelenségre mutat rá, melyet én elneveztem a "történetietlenség takarójának". Nem Goldingay persze az egyetlen, aki megpróbálja magára húzni ezt a takarót, ami alól azonban bőven kilóg az a bizonyos lóláb. Félreértés ne essék: ha jó okunk és jó érveink vannak arra, hogy egy textust nem feltétlenül kell történelmi beszámolónak tekinteni, akkor plauzibilis lehet egy ilyen magyarázat. De én itt most mást sejtek - nem szakmai, hanem sokkal inkább lélektani okokat. Egyszerűen megfogalmazva arról van szó, hogy sok teológus számára megnyugtatóbb arra gondolni, hogy a vértől átitatott ószövetségi narratívák a valóságban sosem történtek meg - s úgy vélik, így talán megoldódhat a lelki nehézséget okozó kérdés is, mely Jahve vérengzésben betöltött szerepére és jellemére vonatkozik. Többször éreztem az ilyen teológiai eszmefuttatások hátterében azt az igyekezetet, hogy a szerző mintegy belemenekül a történetietlenség lehetőségébe - amit persze a kérdéssel küzdő keresztényként magam is megértek. (A bennem felágaskodó exegéta már jóval kevésbé...)

De valóban megoldás az, ha amellett kardoskodunk, hogy a szövegben szereplő vérontások a valóságban nem történtek meg? Szerintem nem. A történetietlenség takarója rossz takaró, mert úgy igazán nem takar semmit sem, mégpedig legalább két okból.

Egyrészt, a számtalanszor felvetett kérdés pontosan ugyanúgy a levegőben marad akkor is, ha a bibliai szöveg mögött nincs, vagy csak minimális történelmi realitás van. Egy mai olvasó számára ugyanis nem elsősorban történeti, hanem erkölcsi-teológiai nehézséget okoz egy olyan istenképet elfogadni, amely komplett népcsoportok halálához kapcsolódik. Az egész sorozatom itt a blogban éppen ezt a kérdést feszegette, melynek persze valamilyen érintkezési pontja van a történetiséggel, de a súlyponti probléma nem ezen múlik. Ha a narratívák egy az egyben fiktívek, a szöveg akkor is ugyanazt az istenképet hordozza - és a mai olvasó számára ez a kép maga igencsak nehezen emészthető.

Másrészt pedig éppen a keresztény erkölcs tűnik szembeállónak azzal a gondolattal, hogy valaminek az erkölcsi súlyát csakis a megtörténtéhez kössük. Hiszen pont Krisztus tanított róla, hogy amennyiben egy ember pusztán megkíván egy idegen asszonyt, vagy gondolatban haragszik az embertársára, az önmagában felér a paráznasággal és a gyilkossággal. Vagyis, ahogyan Jézus nagyon helyesen rámutatott, a probléma gyökere nem a konkrét tettekben található, vagy ha úgy tetszik nem a  kivitelezésben van, hanem már jóval korábban, a tudat szintjén burjánzik. Kissé leegyszerűsítve a Hegyi Beszéd szavait, a kisiklás szempontjából szinte mindegy, hogy az adott cselekmény megtörténik-e vagy sem - a szándék, ami a cselekedet mögött van az igazán fontos.

Ha ebből a perspektívából nézzük, akkor az ószövetségi herem-események kérdése nem zárható le pusztán azzal, hogy azokat nem megtörténtnek nyilvánítjuk. Ez a takaró használhatatlan a keresztény paradigma nézőpontja szerint, a probléma tehát továbbra is a levegőben marad, a dilemmát lehet csócsálni, rágni, ízlelgetni. Ennél jobb ötletekre van szükség.