Láttam a minap egy hirdetést, ami egy monumentális keresztény akcióról szól: a tervek szerint jövőre, a megújult Népstadionban lesz egy monstre dicsőítő alkalom. Ha Isten is úgy akarja. Mármint akkor, ha Istent ez érdekli egyáltalán. De mi az, ami érdekli Istent?
Az emberi gondolkodásnak vannak furcsa dolgai - nyilván az én gondolkodásomnak is. Mondok egy példát. Keresztényként valahogy úgy véljük, hogy Istent is lenyűgözik a méretek, mintha Ő is a számok, centiméterek, emberi teljesítmények, népszerűségi indexek világában élne. Ha mi valamit önmagunkhoz képest nagy horderejűnek látunk, akkor úgy képzeljük, Isten is biztosan annak látja. Ha nagy ember hirdeti az Igét, akkor az nagyobb jelentőségű, ha ő imádkozik a betegekért, annak nagyobb ereje van. No és persze, ha sokan vannak együtt egy helyen, a mennyei erő is jobban összesűrűsödik és koncentrálódik. Egyszóval és röviden, eszerint Isten hozzáállása és gondolatai a dolgokhoz mintha párhuzamosak lennének a számunkra kicsinek és nagynak, jelentősnek és jelentéktelennek nevezhető jelenségekkel. Talán ezt nevezhetjük valamiféle "mennyei fizikának", egyfajta természetfeletti törvényszerűségnek, amihez Isten maga is magától értetődően alkalmazkodik. Körvonalakban, ezt a koncepciót ápolják magukban sokan tudatosan vagy tudattalanul.
Istent azonban nem köti ez a gondolat. Sőt, a Szentírásban mintha sokszor inkább az ellenkezőjét láthatnánk. Isten ott van az emberré lett Jézusban, aki egy porfészekben születik meg. Isten a senkiket választja ki, sőt egy periferikus népet, később tizenkét átlagembert, és ezen az úton keresztül kíván szólni ehhez a világhoz. A partikuláristól halad a globális méretekig - mintha csak direkt kikerülné az emberi fogalmak szerinti nagyságot.
Persze igazán etikátlan lenne részemről előre leírni egy olyan rendezvényt, amit még valószínűleg meg sem szerveztek - hiszen a nagyság, a monumentalitás amennyire nem feltételezi, annyira ki sem zárja annak lehetőségét, hogy Isten bármit is tegyen. Miért is ne jöhetne ki bármi jó egy hatalmas, közös dicsőítésből? Természetesen ennek semmi akadálya!
Ami most beszél belőlem, az tehát nem egy megelőlegezett keserűség, hanem inkább bizonyos tapasztalatok utólagos kiértékelése, amelyekre az ember idővel szert tesz. Az elmúlt évtizedekben ugyanis nagyon sok ilyen tömegrendezvényen vettem részt. Mindenfélén, mindenhol, nemcsak Magyarországon, de külföldön is. Ezek között viszont egyetlen egy sem volt, ami bármiféle áttöréshez vezetett volna. (Érdekes módon az egyetlen kivételnek talán Billy Graham egykori budapesti evangélizációját lehet nevezni, amit pont a Népstadionban tartott 1989-ben!) Voltam koncerten, evangélizáción, konferencián - kétségtelen sok jó élményem is akadt, nomeg sok rossz is - de áttörést sehol nem láttam. Azt láttam, hogy hívő emberek élvezik az egymással való közösséget, a találkozás öröméért, a kedvenc "dicsidalokért" és az előre alaposan beharangozott "híres emberért" mennek el ezekre a helyekre. Ehhez a tényhez szokták még hozzátenni mintegy szellemi magyarázatként az ébredést, áttörést, világméretű fordulatot - melyek sajnos (ezt minden cinizmus nélkül mondom) csak a szokásos koreográfia részei maradnak.
Ennek oka valószínűleg az, hogy az áttöréshez valami más kell. Mármint ha áttörés alatt azt értjük, hogy az emberek újra elkezdenek Európában és benne Magyarországon érdeklődni a hit, a kereszténység, és Jézus Krisztus után. Amire - sajnos - semmiféle jel nem utal jelenleg: az előszelek nem fújdogálnak ebből az irányból. Az áttörés szerintem abból a felismerésből táplálkozik, hogy az emberek menthetetlenül elveszettnek kezdik érezni magukat. Vagyis felismerik, hogy a bűn nem egyházi csinálmány, hanem létállapot, aminek a terhét mindenki hordozza. Ma viszont ott tartunk, hogy szinte megszűnt a bűn az emberek számára - vagy legalábbis marginalizálódott a rendfenntartás és jog világába. Már a fogalommal sem igazán tudnak sokan mihez kezdeni. Márpedig bűntudat és bűnfelismerés nélkül az evangélium belső üzenete lóg a levegőben. Akkor is, ha dübörgő zenébe, világsztár szónokokba és látványos színpadképbe csomagolva kommunikálják.
Lehet, hogy rosszul gondolom, de a fesztiválhangulat nem éppen a nagy felismerések megszületéséhez kedvező kontextus. Fesztiválozni azért megyünk, mert jól akarjuk érezni magunkat: kiengedni a gőzt egy ismerős és számunkra kényelmes közegben, barátokkal közösen, ahol otthonosan mozgunk. Természetesen ennek abszolút helye van az életben - csak potenciális kicsi az esélye benne bármiféle áttörésnek.
Persze meglehet, alaposan tévedek. Már nem kell annyira sokat aludni, hogy legalábbis az előttünk álló konkrét esetben ez kiderüljön.
Érdekes és szimpatikus a felvetésed, gondolataid. Én egyre inkább azt látom, hogy a kereszténység abban az értelemben, amiként a posztban benne van, csak egyfajta "fogyasztói kereszténység". Van egy rendje, keretei, rendezvényei, gyülekezetei,házicsoportjai, ágazatai, ahová a "tagok" mintha jólérezni magukat mennének. Bevenni a heti lelki adagot a közösségből, istentiszteletből. Ennek az egyik oka pedig szerintem épp az, hogy az egyházak nem maradnak meg az egyszerű hitelesség mellett, hanem úgy érzik, fel kell venni a lépést a korszellemmel, és úgy kell kínálni a portékát, ahogy azt most elvárják, és megszokott. Láthatóan szaporodik a pszichológiai megközelítésű, alapállású keresztény irodalom. Láthatóan egyre világibb módszerekkel tartanak konferenciákat, satöbbit. Valahol ez érthető, de ne csodálkozzunk azon, ha kinyitjuk az ajtót, akkor az egyházba is beszivárog ez a szellemiség. Ami amúgy az életünket,világunkat, társadalmunkat teljesen áthatja. Verseny, fogyasztás, az egyén jóléte, jóérzései, ezek a domináns elemek a mindennapokban, és úgy fest, mintha sokszor ezt várnánk el az egyháztól is. Krisztus követéséről, annak az életünket átalakító hatásáról, a szentlélek munkájáról, a szenvedésről, bűnbánatról, a teremtésben való részvételünkről, felelősségünkről is szó esik persze, de én úgy látom, hogy sok-sok esetben ezt valódi metamorfózis nem követi. Persze ez nyilván olyan folyamat, ami nem egyik napról a másikra történik meg, és Isten munkája nem látható, így ezt így megítélni, ahogy én teszem most, nem túl előremutató. Viszont ahogy látom, a legtöbb kereszténynek mégis iszonyúan szűk a komfortzónája, és azon belül pedig igen túlterheltek, mert család, gyerek, kedd házicsopi, péntek imaóra, vasárnap istentisz, és kezdődik elölről. Nincs idő az átalakulásra. :) Pedig szerintem Jézus pont arra hív minket, hogy azt a szellemiséget, amit a világ kínál, ne kövessük. Én még azt is mondanám, hogy a módszereit sem biztos, hogy át kéne vennünk, de ez már egy másik vitatéma. :) De egy ilyen átlagosnak mondható hétköznapi gyülekezet hétköznapi tagjai hogyan tudnának a világ világossága lenni, ha ennyire el vannak foglalva önmagukkal? Alig-alig(remélem tévedek!!!)látni kifelé szolgálókat, akik realizálják az evangélium alapjait, tanait, pl. a szegények szolgálata, elesetteké, és így tovább. Ezt is sokszor elintézzük egy személytelen netes adakozással, vagy jobb esetben a gyülekezeten belül. Szóval áttörés talán akkor lesz, ha nem ilyen rendezvényeken, hanem az ember belső szobájában létrejön egy valódi találkozás, ami rákényszeríti(jó értelemben) azokra a változásokra, amit nem tud kínálni az a "fogyasztói kereszténység",ami mintha megállna az előszobaajtóban.
VálaszTörlésKedves notáhol dáyna, amit részben feszegetsz, az egy visszatérő és meglehetősen örök nagy kérdésnek tűnik: hogyan kövesse úgy a kereszténység a kultúra trendjeit, hogy közben ne adja el önmagát? Valahol én megértem, sőt még jónak is tartom, hogy a pszichológiával foglalkozunk, világi mintára szervezünk konferenciákat, és bizony (ne botránkozzatok meg!) keresztény zenére "szórakozunk"... Szerintem ez még nem tesz minket világivá. A probléma az, ha ezek számítanak, ezek lesznek a fokmérői a hitelességnek, ezeknél többet az egyház nyújtani nem tud.
TörlésRáadásul ahogy te is írod nagyon frappánsan, "nincs idő az átalakulásra", mert a fenti tevékenységek megteremtése, profi szervezése, tálalása elszívja mindent időnket. Ez a gond. A kereszténység részben ezért sem tud felmutatni sokmindent, mert lekötik a saját maga által szervezett kismillió projektjei, és ezek állandóan leterhelik.
A posztnak van egy előfeltevése, amely nem biztos, hogy jogos, nevezetesen, hogy a szóban forgó "monstre dicsőítő alkalom" célja valamiféle áttörés elérése. Nem tudom, melyik alkalomról van szó, így nem tudhatom, hogy a szervezők kitűztek-e ilyen célt. Én magam viszont nem gondolom, hogy egy dicsőítés közvetlen céljai közé bármiféle áttörés hozzátartozna.
VálaszTörlésHa csak annyit veszek figyelembe, hogy egy tömegrendezvényről van szó, akkor inkább el tudom képzelni, hogy egy áttörés a célok közé tartozzon. De akkor is inkább azt tartanám az elsődleges célnak, hogy a résztvevők a hitükben megerősödjenek, és új impulzusokat kapjanak ahhoz, hogy folytathassák az elkötelezett keresztény életüket legalább úgy, ahogy addig. Egy ilyen nagyrendezvény az adott vallási közösség életében egy ünnep, és nagyjából ugyanaz a szerepe, mint az összes ünnepnek: a megújulás, visszaszerzése annak a lendületnek, amely a hétköznapok során megfogyatkozott. A Lélek pedig ott fúj, ahol akar. Nem számítok arra, hogy egy egész lelátónyi emberben fújni fog, de arra igen, hogy néhányan azért lesznek, akik esetében akár áttörésről is lehet beszélni. És ha a poszt elején említett „mennyei fizika” és a mennyei mennyiségtan valóban más, mint a miénk, akkor ezzel a rendezvény akár az áttörés szempontjából is maximálisan elérheti célját.
Szóval a posztnak ezzel a részével nem értettem egyet. Amit viszont a bűnnel kapcsolatban írsz, azzal nagyon. Talán illene hosszabban is dicsérnem ezt a részt, de úgy jó, ahogy van, nincs mit hozzátenni. Annyit jegyzek még meg, hogy egy olyan világban és így egy olyan egyházban, amelyben a bűn és ezzel a megváltás jelentése elhomályosul, talán éppen a dicsőítés lehet egy igazi, valódi életjelenség. Vagy inkább úgy mondom, bárcsak menne még legalább a dicsőítés, ha a bűntudatra és a megváltásért való hálára egyre kevésbé vagyunk már képesek.
Kedves Névtelen!
TörlésIgazad van, tényleg előfeltevés volt, hogy áttörést prognosztizáltam - mentségemre szolgáljon, hogy ezek a rendezvények részben a szervezők, részben a rendezvényt akár szájról-szájra továbbhirdetők részéről szinte mindig kisebb-nagyobb volumenű áttörésként vannak beállítva. A posztot is azért írtam meg, mert az egyik ilyen személy azzal jött oda hozzám, hogy ettől a jövőbeli eseménytől várja majd az "igazi áttörést" Magyarországon.
Ez valahol persze természetes! Nyilván, ha egy óriási stadionban összegyűlik tízezer számra egy csomó hívő, akkor nem túlságosan megelégítő úgy hozzáállni az egész eseményhez, hogy "elmentünk egy jót énekelni". Ez valahogy nagyon soványnak tűnik. Jobban passzol hozzá, hogy "leszálljon a menny a földre", és Isten "meglátogassa Budapestet" - nem is véletlen, hogy ezeket a szólamokat gyakran hallani ilyenkor. Ez nem egy Rolling Stones koncert, ahova csak a buli kedvéért megy el az ember - egy koncertnél sokkal nagyobb célokat kell kitűzni.
Más kérdés azonban, hogy Isten tényleg "meglátogatja-e" Budapestet és a menny leszáll-e egy stadionra.