Lázár nem jön

Szabados Ádám blogjában hosszú ideje tart a vita a homoszexualitásról. Nem akarom tovább rágni a témát, mindössze az jutott eszembe róla, bárhogy is vélekedünk a melegkérdésről, a lényeg végülis az, hogy nem tudunk rá semmilyen megoldással szolgálni. És ez csak a jéghegy csúcsa.

Plasztikus egyszerűséggel írták le a mondatot: “S a halott kijött”. Lázár, aki már négy napja feküdt a sírban, és a rothadás szagát árasztotta, életre kelt. Felfoghatatlan, érthetetlen, szinte hihetetlen, amit az evangélium megörökített. Néha elképzelem magam egy ilyen helyzetben: odanézek a sír felé, és egy megelevenített halott látványa fogad, aki már a bomlás fázisából tért vissza az élők sorába. Ez a pillanat évtizedekre elegendő magamba roskadást, gondolkodnivalót és alázatot adna. Taknyom-nyálam egybefolyna a sírástól, csak széttárnám a kezem és kijelenteném, drága Istenem, elfogytak a szavaim, nem érdekel már semmi, hiszen csodálatosan teszed a dolgod, és nekem nagyszerű ezt látni. Ugyanezt tudnám elmondani, ha ott álltam volna Jézus mellett a vakon született ember meggyógyításánál, ha remegve kapaszkodtam volna a csónak szélébe, amikor Krisztus egy pillanat alatt megváltoztatja a viharos időjárást, ha a saját kezemmel megfogom a feltámadt Mester csuklóját, és értetlenkedve szemlélem a szögek ütötte sebek helyeit. Azután Jézus megkér, hogy Sytka haver, ugyan ne legyél már ilyen hitetlen, én pedig azt mondom, hogy igazad van Uram, hiszen nincs is más lehetőségem, láttam amit láttam, te bizony tényleg az vagy, akinek mondtad magad. Ennyi volt, kérem kapcsojja ki.

Istenem, mennyire hiányoznak nekem az ilyen élmények! Pedig őszintén mondom, sosem hajszoltam a csodákat, sosem voltam mániákus keresője a természetfeletti jelenségeknek. Nem ácsingóztam zsibbadtan a sztárszolgálók keze érintésére, nem kerestem minden bokorban a karizmatikus villámcsapást. Nem vadászok a spirituális szenzációra, könnyező Mária szobrokra, remegve szabadulókra, vagy betöltekezőkre - de néha jólesne, ha látnék valamit, amit nem tudok megmagyarázni. Valami olyat, ami Lázárra, a vakra, a vizenjárásra, a húsvéti csodára emlékeztet. Voltak, akik próbáltak felmutatni ilyen dolgokat itt-ott, de rövid utánajárás után mindegyikről kiderült, hogy vagy nem azok, aminek látszanak, vagy legalábbis erősen kétségesek. Egyszóval, túlságosan könnyű volt magyarázatot találni rájuk. És ez az igazi gond.

A kereszténység mára nagyon is megmagyarázhatóvá vált.

Ádám feldobott labdájánál maradva, nem az a baj, hogy vannak homoszexuálisok. Az a baj, hogy úgy igazán semmit sem tudunk kezdeni velük. (Mármint ha abból indulunk ki, hogy a homoszexualitással kezdenünk kell valamit - ha megoldandó problémának, bűnnek és/vagy betegségnek véljük, hiszen nem minden keresztény vélekedik így. Ebben a bejegyzésben azonban nem erről kívánok vitát nyitni, hanem az egyház mainstream alapállásából szemlélődöm, ami egyértelműen elítéli a homoszexualitást.) Az egyház nagy része - tisztelet a kivételeknek - a szíve mélyén utálja őket, irtózik tőlük, persze azt állítva, nem az emberrel, hanem a bűnnel van bajuk. A hívők felállítják a diagnózist, hogy homokosnak lenni bűn is, betegség is, genetikai probléma is, tanult viselkedés is. A vége pedig valószínűleg a kárhozat, ha egy homokos legalább a kényszerű cölibátusig valahogy el nem vergődik.

Nos, ez nagyon kevés. Ez egy vélemény, nem megoldás. Mintha Jézus ránézett volna egy vakra és azt mondja: “hát igen öregem, te aztán beteg vagy, nomeg bűnös is, nem jó ez így, belegondolni is szörnyű mi lesz veled” - azután elmegy. Szerencsére nem így tett: a bűnösökért meghalt, a betegeket meggyógyította. Az egyház viszont nem gyógyít betegeket és megvan a véleménye a bűnösökről. Alapvető gyakorlatot szerzett abban, hogy utóbbit hogyan kell megosztania a világgal, és a véleménynyilvánításnál nem is lát messzebbre. Ránéz a bűnösökre, ránéz a betegekre és megállapítja, hogy azok velejéig bűnösök és állatira betegek. Üzenete is van persze, térjenek, gyógyuljanak meg és változtassanak nemi vonzalmaikon. Nem az a baj, hogy ezt mondjuk, mégcsak az sem, ha látjuk a világ nyomorult helyzetét. A bűnből megtérni helyénvaló, nem hiszem, hogy ezt egy keresztény vitathatná. 

Az a baj, hogy nincs egyetlen Lázárunk sem, akit a véleményünk mellé társíthatnánk: “Nézzétek emberek, éppen most hoztuk ki a sírból, látjátok, már büdös volt, de most él, úgyhogy vegyétek észre, nem a levegőbe beszélünk. Nekünk még a halál sem akadály”. Nincsenek gyógyult vakjaink, nincsenek lecsendesített viharaink, és a vízen sem járt még senki közülünk. Referenciahiányban szenvedünk, ami úgy istenigazából súlyt adna a szavainknak. Mindezekről beszélünk, könyveket írunk, prédikálunk, elmélkedünk, valamikor nagyon bölcs gondolatokat is mondunk róluk - de a legkisebb mértékben sem tesszük őket. Én sem: épp azzal a tehetetlenséggel vergődök, mint a hívők nagy része. Olyan világnézettel állunk ki a tömegek elé, ami oktat, de nem mutat fel semmi dinamikát.

Ha betegségnek gondoljuk a homoszexualitást, akkor miért nem vagyunk képesek meggyógyítani? Ha megkötözöttségnek, akkor miért nem szabadítjuk meg tőle a melegeket? Ha bűnnek véljük, akkor miért nem tudunk olyan egyházat alkotni, ami vonzóbb lesz egy homoszexuálisnak, mint a saját elvei? Azért nem, mert a kereszténységben jelenleg nyoma sincs annak az erőnek, amivel Krisztus kihívta a halott Lázárt a sírból. Az egész ezen dől el, nem a genetikai vagy teológiai kérdéseken. Egy erőtlen egyház pedig akkor sem érdekel senkit, ha igaza van.

A mi Lázáraink tovább büdösödnek.