A karanténegyház hozadéka

Vége van a karanténnak: szerencsére. És egy kicsit talán sajnálatunkra is. No persze nem a járványt sajnálom - ki szeretne egy világfertőzésben élni? -, hanem azt a pozitív hozadékot, amivel együtt járt, és amit az elmúlt hetekben rendre tapasztaltam. Belenézhettem, belehallgathattam számos gyülekezet istentiszteletébe, képet kaphattam arról pusztán a monitorom előtt ülve, máshol mi zajlik, hogyan prédikálnak, milyen gondolatok foglalkoztatják őket. Egyszóval ez a vírusválság ahelyett, hogy szétszakította volna, kicsit közelebb hozta egymáshoz a gyülekezeteket. És ez jó.

Igazán nem merném állítani, hogy a kereszténység a homlokáról az izzadtságot törölgetve fáradozott volna az egyház egységének megteremtésén. Az elmúlt kétezer év szellemi panorámája inkább arról szólt, hogy a Jézus Krisztust követők miben nem értenek egyet, milyen dogmatikai tételen képesek ölre menni egymással, és ki tud több ponton fogást találni a másikon. Vallásháborúk, egyházszakadások, új felekezetek megjelenése fémjelzi a történelmünket. Az ökumenikus és egységtörekvések a folyamatos széthúzás árnyékában zajlottak, és inkább szóltak esetenkénti összemosolygásról egy kis éneklés kíséretében, mintsem valódi, tartós, elkötelezett változásokról ezen a téren.

Jellemző tehát, hogy egy világjárványra volt szükség ahhoz, hogy kicsit közelebb kerüljünk egymáshoz. És felfedezzük, milyen értékek vannak a többiekben, a körülöttünk élő hívőkben, a gyülekezeteinkben, akikre talán soha nem figyelünk fel, ha nem vagyunk beszorítva a karanténunkba. A közösségi média, a Facebook-on közvetített istentiszteletek, és más technikák egy csapásra elérhetővé tettek minket egymásnak, és ahogy az elmúlt hetekben néztem, sokan éltek is ezzel a lehetőséggel. Ez tehát a jó a rosszban, aminek lehet és kell is örülni. Jó volt egy röpke időre a Karanténegyház gyülekezetébe járni, látni a bezártsággal szembeszálló lelkesedést, és egy centit előrehaladni Jézus "új parancsolatának" - vagyis a "szeressétek egymást!" felszólításnak - a megcselekvésében. Jó volt látni az aktivitást, ahogyan mindenki a saját stílusában és rendületlenül próbálta bátorítani a másikat, hallgatni a zenét és éneket, ami most istenigazából az Istennek szólt, az üres termekben zajló prédikációkat, melyek csodamódra mégsem tűntek üreseknek. A hívő ember kissé megrendül ilyenkor és azt mondogatja magának, mégis lehetséges ezt a kereszténységet jól vagy legalábbis jobban csinálni. Normális üzemmenetben ez lenne az irány, amely felé haladnunk kellene.

A kérdés mármost az, a karanténlét feloldása után az egyháznak megint várnia kell valamiféle kozmikus sorscsapásra, hogy érdeklődést tanúsítson a másik hívő ember és közösség irányában, vagy ez a két hónapos kóstoló kellőképpen meghozta az étvágyát? Nem akarok most erre válaszolni, nem is biztos, hogy kerek perec megtenném, de a kérdést mindenképpen le akartam írni ide. A választ talán nem is szavakban kellene megadni rá, hanem tettekben - mostantól a karanténon kívül. Elvileg továbbra is ugyanannak az egyháznak a tagjai vagyunk, mint az elmúlt két hónapban.