Van abban valami mulatságos, amikor alapvetően irracionális lények - vagyis az emberek - lenézik magát az irracionalitást. Ez a lenézés persze mindig olyanoktól érkezik, akik úgy vélik, ők már felkapaszkodtak az ésszerűség hegycsúcsára, ahonnan a kétségtelen valóságot látják. Pedig az ember soha nem volt és soha nem is lesz minden porcikájában ésszerű, és ezt a tényt a vallások nagyon helyesen felismerték, köztük a kereszténység is.
Egy kedves misszionárius ismerősöm Oroszország lepratelepeit járja, lelki és fizikai segélyt nyújtva a leprában szenvedő, életük jó részét karanténban leélő embereknek. Az egyik alkalommal azt mondta, hogy az orosz kormány a "maga módján" próbál segíteni a leprásoknak: néha küld egy kis élelmiszert nekik a távolból, és ezzel minden le van tudva. Azt gondolják ugyanis, ha van mit enni-inni a betegeknek, akkor már nem fognak meghalni (a lepra ma már egészen jól szinten tartható betegség), ezzel tehát ki van pipálva az összes szükségletük. Az orosz vezetés valahogy úgy látja, hogy az ember olyan, mint egy igénytelen, használt Zsiguli, amibe elég benzint tölteni és boldogan elszalad az Ural végéig. Mondani sem kell, egy normális embernek ennél sokkal többre van szüksége - főleg ha ilyen betegségben szenved.
A hideg racionalitás a kevésbé kiélezett helyzetekben is hasonlóan gondolkodik az emberről. A képlet pofonegyszerű: ami racionális, vagyis ésszerű az életben, az jó és helyes, a többi meg kolonc, amivel sajnos együtt kell élnünk, nem tudunk tőle megszabadulni, de racionális énünk képes a természetünkben az ilyen izgága részeket lenyomni. Így aztán az ember úgy érvel önmagának, hogy a hajtóerő, az érzelmi töltet, a motiváció, a szenvedély és a vágy, ami egyébként ugyanúgy belülről fakad, mint a logikus és ésszerű gondolkodás, valami alacsonyabbrendű része az emberi létezésnek, az irracionalitás szegmenséhez tartozik, amit egy felvilágosult világban szinte már szégyellni kell.
Az irracionalitás kifejezéshez kötjük az emberiség széteséséhez, bukásához, megtorpanásához kapcsolódó dolgokat, míg a racionalitás fogalma szinte magától értetődően hordozza a fejlődés, a kibontakozás, a haladás képzetét. Sokaknak természetesen magától értetődik, hogy a vallás és a hit is teljes egészében az irracionalitás halmazába tartozik, vagyis ebben a leegyszerűsített képletben a rossz oldalon áll. Az irracionalitást mindenestül megvetők ráadásul be is biztosítják magukat, hiszen azt mondják, lehetetlen érvelni a racionalitással szemben - mert ha érvelünk, akkor máris egy racionális dolgot viszünk véghez: maga az érvelés nyilván az ésszerűség egyik eleme.
Nos, azon túl hogy a racionalitás az emberi létezés egyik legalapvetőbb szintje és elképesztően fontos, nagyra becsülendő lehetőségünk, mégis hiba csaknem mindenható piedesztálra emelni. Hosszasan lehetne sorolni a történelmi tapasztalatokat arról, amikor a hideg ésszerűség olyan dolgokat hozott létre, amiket jobb lett volna nem létrehozni - gondolok itt például a tömegpusztító fegyverekre vagy jól megokolt, racionálisan körbebástyázott ideológiai rendszerekre. A probléma azonban nem is ez a kemény racionalitással, hanem a szétválasztás szándéka. Mit értek ezalatt?
Megfigyeltem, hogy a nagyon racionálisan gondolkodó - egyébként többnyire vallásellenes - emberek előszeretettel gondolnak úgy az emberi létmódra, hogy annak a racionális és irracionális szegmenseit el lehet különíteni egymástól. Természetesen az ilyen észjárás szerint a "felvilágosult" ember színtisztán racionális, a "maradi, babonás, vallásos" pedig szinte teljesen irracionális. Így aztán gyakran lehülyézik a keresztényeket, akik képtelenek jó érvekkel előhozakodni - ami nem is nagyon lehetséges, hiszen az ésszerűség tokkal-vonóval a másik oldalon kell legyen.
Az emberi természet viszont egyáltalán nem így működik. Ez pontosan ugyanaz a hiba, mint amikor a teológiában elkülönítve beszélnek testről, lélekről és szellemről - mintha az emberi lényt fel lehetne vagdosni két-három összetevőre. A tény viszont az, hogy nem húzódik olyan éles vonal a racionalitás és irracionalitás között, mint ahogy azt a hideg ésszerűség talaján állók szeretnének látni. Az ember úgy kerek egész, ahogy van. Egyszerre racionális és irracionális, és a teljes élet megéléséhez mindkét oldala elengedhetetlenül fontos. Ráadásul történelmi léptékben sem lehet vonalat húzni a két terület között, hiszen számos dolog, amit ma irracionálisnak nevezünk, a múltban tökéletesen racionálisnak számított - és fordítva. Jó okkal lehet azt gondolni, ez a jövőben sem fog megváltozni. Nagyon tetszik az osztrák filozófus, Otto Neurath hasonlata, aki azt mondta, a racionalitás egy olyan hajó, amit a vízen kell átépíteni. Másként fogalmazva, az ésszerűség nem egy betonba öntött, monolit valami, amit minden értelmes embernek egyszerűen csak be kell látnia, hanem inkább egy menet közben állandó alakításra, újraértelmezésre szoruló dolog, amit folyamatosan konstruálunk az egymással való közös gondolkodás révén.
Nos, mindezt a kissé talán racionális eszmefuttatást azért engedtem meg magamnak, mert úgy tapasztalom, hogy miközben számos felesleges, bosszantó, sőt veszélyes irracionális butaság is terjed körülöttünk (amiben komoly szerepe van az internetnek), a másik oldalon erre gyakran egy nagyképű, lenéző, ám szemléletmódjában ugyanúgy túltolt racionalizmus-hit a reakció. Megint azok járnak legközelebb az igazsághoz, akik nem akarják az emberi természet egyik oldalát túlhangsúlyozni, sőt kijátszani a másikkal szemben. A kereszténység és általában a vallások nagyon jól tudják mindezt. Amikor Jézus tanít, akkor a kortársait messze túlszárnyalóan bölcs dolgokat mond. Gyakori kép az evangéliumokban, hogy racionális úton próbálják Őt sarokba szorítani, de Jézus olyan válaszokat ad, amelyekkel simán kisiklik az ellenfelei kezei közül. (Ezért aztán még jobban utálják is...) Ugyanakkor Jézus sírva fakad, kimutatja az érzéseit, vagy éppen a racionalitást meghaladó dolgokat művel - ezeket hívjuk csodáknak. Vagyis röviden, egyszerre dinamizálja az emberi természetünk mindkét oldalát. És ahogyan a mélyenszántó tanításait ballépés lenne érzelmi úton megragadni, ugyanilyen kisiklás tud lenni, amikor a csodáit racionális módon magyarázni akarják.
Jézus és a benne való hit az egész embert a maga hatása alá vonja anélkül, hogy a racionális oldalát összeugrasztaná az irracionálissal. A mai ember szerintem keresi és igényli is az ilyen abszolút jellegű élményeket. Ahogy kedves témavezető professzorom, Németh Dávid írta egyik könyvében, az ember "teljes lényét érintő megragadottságra vágyik", nem felszíni benyomásokra. Ezt pedig hideg racionalizmussal nem lehet elérni.
Kedves Sytka:)
VálaszTörlésTetszik amit írtál, mivel sokat tűnődtem a racionalitás és az irracionalitás kapcsolatán és hasonló következtetésre jutottam-a racionalitás nem lehet piedesztálon de nem is elvetendő.
Hogy tisztázzam: kereszténynek tartom magamat. Vagyis vegyük úgy, hogy a célom az, hogy a lehető legjobb módot találjam meg Jézus követésére napi szinten. Ez nagyon bonyolult amikor az ember mesterszakon tanul politikafilozófiát és netán kutató szeretne lenni. A karizmatikus keresztény/illetve kritikai társadalomtudományos hátterem miatt bizony sokszor megkérdőjeleztem a racionalitást, vagy még inkább:a racionális megismerés szerepét. Őszintén, gyakori és biztonságos volt számomra Istennel kommunikálni. Demokratikusnak tartottam. Természetesnek, amit a gyerekek is értenek. Persze tudom, hogy ez csak egyfajta irracionalitás a millióból. De ezzel szemben "A Racionalitás' vagy az emberi rációba vetett bizalom nagyon gyanús terep volt.
De az a jó hogy ugyanez a háttér arra bátorított, hogy keressek választ a racionalitással kapcsolatos kérdéseimre Istennél. Mivel a mostani keresés akár ugye szakmai identitásban is megszilárdulhat és életgyakorlattá válhat, úgy éreztem sok múlik a kimenetelen és sokszor nem aludtam emiatt a kérdés miatt. Arra jutottam, hogy a racionalitás jó dolog, és ha egy olyan univerzumban hiszek ahol egy mindenható Isten uralkodik aki jó és befolyásolja a megismerési folyamatunkat (egy dialektikus módon, ahogy remélem) akkor ez nem kell hogy félelmetes legyen. Viszont számomra a békességet nem a racionalitás (legalábbis az a racionalitás, ahogy a mai értelemben használatos) és irracionalitás egyensúlya hozta el, hanem a hierarchiájuk felismerése. Tudom, hogy az érvelésed implicit erre mutat, de az irracionalitás lehet, hogy több - más fajta- racionalitásra bontható. És ha így vesszük, a modern (nagyon Nyugati eredetű) racionalitás kisebbségbe kerül a spektrumon. Szóval van megbecsült helye, de mindenképp beágyazva egy szélesebbkörű 'irracionális'ba.
Mindez persze azon az előfeltevésen alapszik, hogy az emberi racionalitás nem alapulhat önmagán, hanem egy nála magasabbrendű, egyetemesnek elismert forrásra támaszkodik. Mit gondolsz?
Egy régi ismerős
Kedves vb,
TörlésTetszik a gondolatmeneted, de azt a meglátásodat, hogy az irracionalitást esetleg többféle, más fajta racionalitásra lehetne bontani, nem teljesen értem. Mit jelent az, hogy "másfajta racionalitás"? Számomra valami vagy racionális vagy nem - meglehet, darabosan és nem a kellő filozófiai mélységben látom ezt a kérdést, ezért szívesen veszem a korrekciót.
Szia Sytka! bocsánat, minden ködösség az én gomolygó gondolatmenetemnek köszönhető. Tegnap írtam egy hosszú választ, ami kitörlődött, de ma találtam egy érdekes választ Leibniztől, amivel nagy vonalakban egyet tudok érteni (ha a módszer maga nem is áll hozzám közel és Leibniz egyéb ötletei és néha kissé meredekek) idézem Goldbaum értelmezését:
VálaszTörlésLeibniz is often said to be an optimist. The true optimism that can indeed be ascribed to the rationalist philosopher lies less in his belief that this is the best of all possible worlds than in the comprehensibility of the world based on the comprehensibility of God, (thanks to the new geometrical method), based on genetic definitions. Moreover, this method not only enables us to have a priori knowledge in mathematics and other fields of merely conceptual knowledge, but provides us with a new approach to empirical research to obtain contingent truths. For Leibniz, learning the many predicates of individuals through experience does not mean simply gathering and collecting data, and watching out for common patterns from which to abstract rules. Rather, our gathered data are supposed to fit into a larger theoretical framework, known by God and—partially—by us.
(https://manifold.umn.edu/read/untitled-7ca18210-217d-40f2-83fe-b0add1d84ede/section/3d78192a-44af-4f4b-80d4-e7db14924400)
tehát azzal az optimizmussal építeném be az ismeretelméletmbe a racionalizmust, amellyel Leibniz is megvédte a korabeli Lutheránus egyház előtt: a mi racionalitásunk lehet adekvát, de sosem teljes, ami nem ok arra, hogy feladjuk, mert Isten magasabb rendű racionalitása keretezi. A kettő akár lehet harmonikus is. Ennek a feltétele (a harmóniának) persze további kétségeket vet fel:)
PS. az a baj, hogy az irracionalitás és a racionalitás már nem úgy használatosak, mint annak idején, nem? inkább bináris és értéktelített kategóriákként, elfedve a megismerés-spektrum gazdagságát.
VálaszTörlés