Az elvesztett ünnep

A pünkösd az az ünnep az éves naptárban, amivel az emberek már réges-régen elvesztették a kapcsolatukat. A nem hívőknek fogalmuk sincs róla mit kellene ünnepelniük, az egyház pedig bár pontosan tudja miről szól a pünkösd, annak erejével nem rendelkezik. Ezért bizonyos értelemben a pünkösd mégis a legkülönlegesebb ünnep, mert mindkét oldalt másra figyelmezteti a maga módján.

Mitagadás, nem vagyok az az ünneplős fajta, mármint ha az ünnepet valamilyen kötelező kilépési pontnak tekintjük a megszokott életrend sodrából. Olyan ember vagyok, akiről Pál azt írja, neki minden nap egyforma. És ha mégis vannak olyan napok, amelyek kilógnak az egyformaságból, az sosem a naptári menetrendnek köszönhető. Ünnepeltem, amikor a gyermekeimet láttam világra jönni, amikor a családtagjaim vagy én lediplomáztunk, vagy amikor sikerült beköltöznünk jelenlegi otthonunkba. De még azt is megünnepeltem, amikor első publikációmat lehozta egy teológiai szaklap. Egyszóval és röviden azt szeretem, ha én mondhatom meg mikor akarok ünnepi hangulatba kerülni, és amikor nekem akarják megmondani, akkor azt szinte reflexszerűen elutasítom.

Jó ez vagy sem, pontosan így érzek az egyházi ünnepek kapcsán is. Nem tudok felszólításra ujjongani karácsonykor, hogy Jézus megszületett, sem húsvétkor, hogy feltámadt - noha mindkét esemény perdöntő a hitem szempontjából, aminek eszemben sincs vitatni a jelentőségét.

A pünkösd azonban még a szürke mezőnyben is a leghaloványabb, legfénytelenebb csillaggá vált. Míg karácsony és húsvét esetében egy nem hívő ember bőven talál alternatív megoldásokat a fenyőfa, a tojás és locsolkodás révén (noha karácsony eredetileg is pogány ünnep volt), a pünkösd még ebben a tekintetben is le van maradva. A pünkösd csak úgy ott van a naptárban, piros betűvel kiemelve, de teljesen funkcióját vesztetten. Úgy látszik a Szentlélek eljövetelét és az egyház megszületését nem lehetett semmivel sem helyettesíteni. Ha valaki nem ismeri pünkösd teológiai hátterét, annak az egész a szó legszorosabb értelmében nem jelent semmit sem egy hétfői munkaszüneti napon kívül.

Groteszk módon azonban pont ezért lesz a pünkösd különleges nappá egy szekuláris társadalom kellős közepén. Amiatt emelkedik ki az ünnepi kínáltból, hogy csak egy nagy kérdőjelet lehet rajzolni mellé. (Hozzáteszem, hogy most egyébként egy olyan társadalomról beszélünk, ami saját magát "keresztény Magyarországként" identifikálja...) Pünkösd sokkal inkább figyelmeztetés vagy inkább tünet, ami mind a keresztények, mind a nem hívők számára más betegség jelévé vált. A tömegek elmondhatják, hogy maguk sem tudják tulajdonképpen mit ünnepelnek, miközben magukat  nemzeti érzelműen vallásosnak tartják, míg az egyházat arra emlékeztetheti pünkösd, mennyire híján van annak az erőnek, ami a Szentlélek eljövetelével létrehozta az egyházat és már az első nap felrázott háromezer embert.

A pünkösd ugyanis az erő ünnepe, nem a manifesztációké, nem a nyelveken szólásé, nem is elsősorban az egyház megalakulásáé. Nem, a pünkösd arról szól, hogy van erő a változáshoz és ez a változás ennek az erőnek a segítségével tartós, hatásos, és maradandó lehet. Hogy és amennyiben itt van a Szentlélek, a tanítványokat nem kell tovább noszogatni, felszólítani, rimánkodni nekik, mert mennek előre megállíthatatlanul, ha kell hát bele a halálba, csak hogy az evangéliumot minél messzebbre elvihessék. És az az erő, ami a pünkösd magva, képes megváltoztatni még Krisztus ellenségeit is, ráhangolni őket a hitre, újjászülni őket egy új valóságra, felkészíteni egy másfajta életstílusra. Ami ennél kevesebb, az már nem pünkösd, írják bármennyire piros színnel a naptárban.

A pünkösd tehát szomorú ünnep, mert azt mutatja meg, hogy nemcsak térben és időben kerültünk messze ettől az erőtől, hanem főként a szellemi állapotunk tekintetében. A világnak fogalma sincs a pünkösdről, az egyház számára pedig csupán fogalom. Tűszúrásként kellene ezt megélnünk a nagy szózatok és fennkölt prédikációk helyett, ami ilyenkor jellemzi a templomokat és közösségeket. Pünkösdkor azt "ünnepelhetjük", hogy nem azok vagyunk, akiknek lennünk kellene.