Több Strobelt a népnek!

Az isteni csodákkal kapcsolatban a keresztények egy része és az ateisták mintha kicsit összetalálkoznának, mert mindkét oldal sokszor felteszi ugyanazt a kérdést: miért nem látunk ilyesmit manapság? Hol vannak a gyógyult vakok, az újra halló süketek, a visszanőtt lábúak? Miért csak Afrikában történnek állítólagos csodák és miért nincsenek ezek a sztorik jól dokumentálva? Lee Strobel minderről írt egy könyvet. Mostantól hozzá lehet tenni egy újabb kérdést a listához: mihez kezdünk a saját szkepszisünkkel akkor, ha a fenti kérdésekre mind kapunk választ?

A természetfeletti csodák kérdéséről józanul beszélni szinte már önmagában is csodának számít. És nemcsak azért, mert a csoda éppen attól megfoghatatlan, hogy túllép az ésszel belátható válaszok határain. Egyszerűen túlságosan emberi dolog elvetni a józanságot, és vagy az utolsó csepp vérig szkeptikusnak maradni ebben az ügyben, vagy minden bokorban csodát látni és képzelegni. Bevallom az őszintét, elnézve az egyházban ma uralkodó állapotokat, még hívőként is nagyon nehéz elhinnem a csodákról szóló sztorikat. Nem akarom ezt hosszasan bizonygatni, de őszintén mondom, nálam igen magasan van a mérce csoda-ügyben. Ennek oka főként a sok rossz tapasztalat. Azt látom, a kereszténynek nagyon szeretnek hazudni saját maguknak  - no nem feltétlenül gonoszságból, sokkal inkább önvédelemből, mert bizonyos életkérdésekkel másként nem tudnak megbirkózni. Jobb tehát ott is csodát látnunk, ahol valójában nincs, mert így megnyugtató számunkra a tudat, hogy lépten-nyomon menedzselik az életünket odafentről. Ez a szkepszisem ma már oda vezetett engem, hogy igen nehéz meggyőzni arról, hogy Isten valahol bibliai szintű természetfeletti beavatkozásokat végez. Nem tagadom persze ennek a lehetőségét, csak nem látom a biztos nyomait.

Ezek után olvastam ki Lee Strobel (ld. fotón) Csoda-dosszié című könyvét, amire nem voltam lélekben felkészülve. Mármint arra nem, hogy ilyen szintű átgondolását, illusztrálását, panorámaképét kapom ennek az egész témának. Strobel nem palástolja, hogy hívő keresztényként hisz a csodákban. Elviekben, ugye, mert ha csak teológiai téma a csoda, egy filozofikus elmélkedés, vagy apologetikai tétel, akkor persze nem nehéz az íróasztal mellett hinni. De mi van akkor, amikor valaki előáll vele, hogy átélt valamit, amit állítása szerint Isten tett természetfeletti módon az életében? Az ateista nyilván azt mondja, hogy nincs itt semmi látnivaló: az illető rosszabb esetben hazudik, jobb esetben téved, mert hinni akar a csodában, és így magyarázza ami vele történt. Vannak jól bejáratott kifejezéseink is, melyeket arra használunk, hogy interpretáljuk és semlegesítsük velük a csodákat: vágyvezérelt gondolkodás, spontán gyógyulás, esetleg ismeretlen természeti erők működése, meghamisított beszámolók, tömegpszichózis, vagy az is lehet, hogy az átélőt egyszerűen becsapja a saját emlékezete. A listát lehet tovább bővíteni. Annyiféle megoldás létezik, kivéve azt az egyet, hogy esetleg tényleg csoda történt.

Nos, nem mindennap van a kezemben olyan könyv, ami ezekkel mind számol és olyan történeteket pakol le egymás után az asztalra, amelyek esetében nagyon nehéz az előző lista bármelyik elemét komolyan venni. Strobel eleve azzal indítja a könyvét, hogy felkeresi Michael Shermert: egy vérbeli szkeptikustól akarja megtudni az érveket, miszerint nem létezhetnek csodák. Aztán persze elmegy keresztény teológusokhoz is, fizikushoz, rendőrnyomozóhoz, mindenféle-fajta emberhez, hogy erről faggassa őket. A könyv közel sem egyoldalú. Felvállaltan képviseli a csodákba vetett hitet, de nem sulykolja azt, sőt a záró fejezet Douglas Groothuis professzorról szól, aki keresztény apologétaként bár hisz a csodákban, mégis szörnyen beteg feleségével azzal szembesül, hogy Isten nem segít rajtuk, bármennyit imádkozzanak is. Mégis, a hitük megmarad - hogy miért, azt most nem spoilerezem el. 

Azt kell mondjam, talán jó pillanatban ért utol engem ez a könyv, de ez most valahogy sokat jelentett nekem. Felfrissítette szkepszistől megfáradt lelki tagjaimat. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy eddig képtelen voltam feltételezni Isten beavatkozását a világ menetébe, ahogy azt sem, hogy innentől kezdve kételkedés nélkül elhiszem majd az egyházban keringő csodás sztorikat. Ez két olyan hiba lenne, amitől pont megóvni kíván ez a könyv. Egyszerűen jól esett látni, hogy bár a fájdalom, a gyógyíthatatlan betegségek és a szenvedés különféle módjai dömpingszerűen zúdulnak az emberek nyakába, és jogosan nem értjük miért nem lép köze Isten sokkal gyakrabban és egyértelműbben, mégis vannak itt-ott hiteles kitüremkedések a szenvedéstengerben. Kivételek, melyek erősíthetik a gondolatot és talán valamiféle jogos reménykedéssel töltik el az ember belsejét: Odafent azért dolgoznak.