Most, hogy Afganisztán többé már nem fontos Amerikának és a NATO erőinek, hirtelen fontos lett a nyugati sajtónak és ezáltal az átlagembereknek is. Az afgán helyzet igencsak komplex, mindenki azt olvashat ki belőle, amit akar. Az értelmezések persze megint sokkal inkább szólnak az értelmezőkről, mintsem erről a magára maradt, szerencsétlen országról. Hadd mondjam el akkor én is, keresztényként mit olvasok ki az eseményekből!
Az elmúlt napokban több keresztény testvérem közzétette a felhívást, hogy imádkozzunk az afganisztáni keresztény gyülekezetekért, akik mondhatni speciálisan rossz helyzetbe kerültek, hiszen a puszta életük a tét a türelmetlen muszlim tálibok árnyékában. Szeretném ezt a felhívást kibővíteni: mondjunk el egy imát az afgán emberekért, tekintet nélkül arra, kiben vagy miben hisznek! Míg bennünket jelenleg az foglalkoztat leginkább, hányan állnak sorba nemváltó műtétekért, addig ott az emberek repülőkről zuhannak le a halálba, mert végső elkeseredésükben ezt az utat is megpróbálják a meneküléshez.
Szóval, mindenekelőtt ezt akartam mondani: az egész történet politikai vetülete mellett szerintem fontos a humán oldalt is látni. Nem puszta ideológiákról, hadműveleti kérdésekről és statisztikákról van szó, hanem reményvesztett, tönkrement, szétvert emberi sorsokról!
A történtek külpolitikai értékelése a szakértők dolga, noha persze átlagemberként mindenki formál róla valamilyen véleményt. Vannak azonban tények és számok, melyek elég beszédesek az eltelt 20 év tekintetében. Ilyen tény, hogy a Nemzetközi Biztonsági Közreműködő Erő és az Eltökélt Támogatás nevű hadműveletek keretében sok ezer katona volt jelen az országban, valamint civilek segélyezték, támogatták, próbálták patronálni Afganisztánt. Összesen 12,5 milliárd eurót (4400 milliárd forintot) költöttek az egészre, az utóbbi időszakban 152 milliárd forintnyi támogatást mindenféle fejlesztésekre és kibontakozó folyamatokra. Itt nemcsak katonai műveletekről van szó - noha Amerika és szövetségesei hallatlanul sok energiát öltek bele egy profi hadsereg kialakításába is -, hanem mindenféle szociális-kulturális programról, felzárkóztatásról, fejlesztésekről. Nem jelenthető ki, hogy mindez teljesen elpocsékolt erőfeszítés volt, de nem bizonyult elegendőnek egy társadalmi fordulathoz. Csak egy példaszerű adat: míg a tálibok korábbi uralma során nagyjából kilencezer lány tanult általános iskolában és gimnáziumban egy sem (mindezt az iszlám törvényeire hivatkozva), jelenleg a nyugati befolyás hatására mintegy hárommillióra emelkedett ez a szám. Egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy a lányok iskolába mehetnek, de valamilyen mértékben mára azzá vált.
Összességében azonban a végső mérleg valahogy úgy fest, hogy nem sikerült Afganisztánon igazán segíteni. Az állandóan támogatott afgán kormány két évtized után sem volt képes megállni a maga lábán és három nap alatt feladta a fővárost a tálib nyomás alatt. Millió kérdést felvet ez a dolog, de én összességében megértem a kivonulást, amit egyébként nem Biden, hanem már Obama kezdett el, és Trump jelölt ki neki végső dátumot. Meddig kellett volna maradniuk? Húsz év után mit kellett volna még megtenni? Nyilvánvaló, hogy amerikai-nyugati érdekek is szerepet játszottak az eddig jelenlétben és persze valahol jogos az a kérdés is, ki hatalmazta fel őket arra, hogy egyáltalán odamenjenek. Ezzel együtt is azt egészen biztosan nem róhatjuk fel, hogy egy elkapkodott villámakcióról lett volna szó: húsz évnek azért sok mindenre elegendőnek kellett volna lennie.
A történtek egyik nagy tanulsága azonban mindenféle érvényes olvasat mellett számomra mégis az, hogy van, akin egyszerűen nem lehet segíteni. Borzasztó ezt átélni, amikor az ember egy idő után feladja és hátralép, mert közben az érzelmei szünet nélkül húzzák abba az irányba, hogy mégis maradjon. A magam kis világában én is többször átéltem ezt. Bizonyos emberek kapcsán hittem abban, ha talán jobban elmagyarázok nekik dolgokat, majd megértik. Azt mondtam önmagamnak, adjak nekik még egy esélyt. Elhittem, hogy ha még több energiát fektetek az ő életükbe, a helyzet megváltozhat. Fiatalság bolondság: sok idő kell ahhoz, hogy az ember végül ráébredjen, hogy az emberek nem akarnak megváltozni. Kevés nagyobb csalódás van annál, mint amikor le kell mondani valakiről, akibe már rengeteget fektettünk. Ilyenkor kegyetlennek érzi magát az ember, pedig csak józan.
Mindez azonban nem a gyerekek és ártalmatlan civilek hibája Afganisztánban. Ők csak isszák a levét annak, ami most történik, csak elszenvedik a csapásokat, melyek a káoszba fulladó ország süllyedő Titanicján utolérik őket. Isten legyen velük könyörületes!
minden evilági dolognak van jó és rossz oldala. a mai bulvárvilág csúcsra tudja pörgetni bármelyik oldalt, így aztán bármit le lehet járatni teljesen, és bármit egekbe lehet dicsőíteni. bármelyiket is teszi az ember, hazugság bűnébe esik. de egyes keresztények teológiát is találtak ki ehhez: a kereszténynek kötelessége mindent felhasználni a jó érdekében. persze jézus és az apostolok ennek pont az ellenkezőjét tanították.
VálaszTörlésha most trump lenne az elnök, ugyanez történt volna afganisztában... és a jobbos sajtó azt tolná, hogy "kemény világban élünk, mindenki tudta hogy ez lesz, de tudjuk hogy azért mégis sok pozitív hatása lesz így is az usa próbálkozásainak". a ballib sajtó meg pont az ellenkezőjét.
Ne a sajtóból építsünk világképet: médiailag úgy volt, hogy vannak a jelentős afgán demokratikus erők, őket segíti a nyugat, hogy stabilizálódjanak, és minden szép lesz. Ha így lett volna, a tálib térfoglalás jelentős akadályba ütközne. Nem ütközött, tehát a médiasztori nem lehetett igaz. Üljünk le átértékelni a feltevéseinket.
VálaszTörlésLogikusnak az tűnik, hogy a talibán = kurucok, nyugat = labancok. Kimentek a labancok, pár nap alatt a kurucoké lett az ország. Nincsenek jelentős labancbarát erők, a kurucok önrendelkezése következik. Miért baj ez? Azért, mert a nyugatnak fontos emberi jogok nyomokban sem érvényesülnek majd.
Dilemma: vagy 1. megszállóként kényszerítjük ki a szerintünk "jogokat" átmenetileg; vagy 2. engedjük az önrendelkezést és a "jogok" tiprását. Láthatóan nem győzhetők meg a "más" kultúrák arról, hogy a szerintünk "jogokat" önként biztosítsák.
Logikus feltevés, hogy a kultúra meghatározza a jólét és az emberi jogok szintjét is, tehát aki jólétet és emberi jogokat akar, annak kultúrát kell fejlesztenie/váltania. Tarthatatlan narratíva, hogy minden kultúra egyenértékű (mármint jóléti és emberi jogi értelemben).
A menekülő afgánokról: emberek, az önrendelkező tieitek elől menekültök; miért is? Az észszerű cselekvés otthon maradni, és a saját kultúrátokat felfejleszteni abból főzve, ami van.