Az Antióchiai Szent Kézigránát

Kívülről fújja minden vasárnapi iskolás kisgyermek, hogy a szeretet a legnagyobb. Ezek azonban egyre inkább csak szavak a papíron. Nem valamiféle túlérzékenység, hanem egyszerűen a mindennapi tapasztalat mondatja velem, hogy a kereszténység teljes profiltévesztésben van a szeretetet illetően: míg a világ szerint a szeretet parttalan, mi elhitettük magunkkal, hogy mindenkit helyesen szeretünk - miközben egész embercsoportokat valójában ki nem állhatunk.

Nagyon helyesen fogalmaz Ernst Käsemann (ld. fotón), amikor Pál apostolnak a szeretetről szóló gondolatai kapcsán megjegyzi, csak akkor tanulhatunk belőle valami újat, ha hajlandók vagyunk felejteni is vele kapcsolatban. Például el kell felejtenünk, hogy a "szeretethimnusz" (ami egy eleve rossz elnevezés) valamiféle rémesen szentimentális, csöpögős, vagy cuppogós szeretetről beszél. Valami olyanról, ami érintetlenül hagyja az ember életét vagy esetleg könnyes egymásra borulásban látja a megoldást. Ezt száműzni kell a gondolkodásunkból, hogy helyet kaphassanak igazi elképzelések a szeretet természetéről. Käsemann józanul látja a kérdést, amikor ezt írja Pál közismert sorairól:

"(...)ez a szöveg valójában küzdelemre hívja a keresztyén gyülekezetet."

A szeretet nem más, mint a keresztény gyülekezet küzdelmes létezése a világban. Az ember alapvetően bűnös természetű, az önzés, a taposás, az irigység és más sötétebb kategóriák felé hajlik - ezért nem természetes és különösen nem konstans állapot, hogy a feltétel nélküli elfogadás és szeretet felé mozduljon. Azért harcolni kell, ami erőfeszítést és koncentrációt igényel. De miféle küzdelemről van itt szó valójában?

A hívők egy része kapásból tudja a választ. A szeretet küzdelmét valamiért csakis úgy tudják értelmezni, hogy az valakik ellen történik: a "meleglobbi", az ateisták, a liberálisok vagy úgy általában az egész világ áll velünk szemben, mi keresztények pedig elkeseredetten harcolunk a különféle gonosz befolyások tengerében, amik állandóan minket akarnak tönkretenni és elsöpörni. Felszólalunk, megszólalunk, kiszólunk, beszólunk, megvan a véleményünk, tiltakozunk, írásban állást foglalunk, tüntetünk, cikket írunk, gúnyolódunk, felhorkanunk - de mi egyébként természetesen nagyon szeretjük a körülöttünk élőket... Világos. Olyan ez a szeretet, mint a Gyalog Galoppban a közismert Antióchiai Szent Kézigránát, mellyel az Úr miszlikbe szabdalja az ellenségeit - végtelen kegyelmében.

Nos, én úgy vélem, ez nem az a küzdelem, amiről Käsemann írt. A keresztyén gyülekezet küzdelme mindig is azt jelentette, hogy az egyház akkor is tartotta magát elveiben, retorikájában, gyakorlatában a nem szentimentális, de mégis kedves és szelíd szeretethez, ha a világ sodrása csaknem elviselhetetlen volt számára. Nem a világgal küzdött, hanem önmagával küzdött a világban. Nem a "buzik" vagy a "libsik" ellen harcolt, hanem saját magával vívott állandó harcot, hogy szeretni tudja a tőle értékrendben távol álló, eszmeiségében és erkölcsiségében messze eső csoportokat is.

Az elmúlt időszakban viszont egyértelműen felerősödött az a trend, hogy a kereszténység nem önmagával harcol, hogy szeretni tudjon, hanem a világgal harcol, miközben elhiteti saját magával, hogy egyébként szereti az embereket. Még speciális kifejezéseink is vannak erre a képmutatásra. Például amikor azt mondjuk, hogy valakit szeretünk "az Úrban", az gyakorlatilag azt jelenti, hogy ki nem állhatjuk az illetőt, a hátunk közepére nem kívánjuk, de megpróbáljuk elviselni, hisz ez a kötelességünk.

Ez nem az a szeretet, amiről Pál apostol írt és amit nekünk gyakorolni kell. Ebben a szeretetben nincs semmi isteni, semmi vonzó, semmi olyan, amire az ember szívesen rezonál. Ez csak az Antióchiai Szent Kézigránát, amit oda dobhatunk, ahova akarunk. Ugyanolyan messze esik a valódi szeretettől, mint az elvtelen, mindent elfogadó verziója - csak a másik oldalról. A szeretet tényleg küzdelem, de nem a világi trendekkel és hatásokkal szemben, hanem alapvetően és elsősorban a saját hozzáállásunkkal, hogy a világ dömpingsodrában is tudjuk tovább szeretni - ami nélkül különben csak vallásos senkik vagyunk.