Klasszikus tyúkszemeink

Az elmúlt hetekben kibontakozott beszélgetést egy hasonlattal élve már majdnem ping-pongozásnak mertem nevezni. Ami visszatartott ettől, az részben az a tény, hogy az alkalmazandó analógia súlyos hiányosságoktól szenvedne: hiszen az asztal egyik oldalán egyedül én álltam, míg velem szemben egyszerre hárman szerváltak három labdával. Ettől az ember persze gyorsan lefárad, és őszintén szólva nem is éreztem teljesen fair-play-nek a dolgot. Ám Földesi Barnabás még a fáradtságom piros vonalának ingerküszöbét is simán átütötte: nemcsak azért, mert meglehetősen érzékenyen és intelligensen reagált, hanem mert akarva-akaratlanul rámutatott az egész adok-kapok egyik legfontosabb pontjára.

Aki figyelemmel kísérte az elmúlt hetekben zajlott diskurzust, az nyilván észlelte, hogy viszonylag rövid idő alatt sikerült eltérni a témától. Eredetileg a pszichológia és teológia viszonyáról szólt a fáma (ami miatt szegény Izsák Norbi kapta is a telefonokat és megkereséseket - ezúton kérek tőle elnézést), aztán némi hangsúlyváltás után már inkább az Ószövetség megbízhatóságáról, elévüléséről és autoritásáról ment a társalgás. Nem állítom, hogy ez a témaátkötés indokolatlan vagy erőltetett lenne, mégis éppen Barnabásnak sikerült valahogy a lényegre rátapintani, amikor ezt írta: 

"...csak a tyúkszemünkre léptél, vagy egy egészséges lábat taposol? Mert azt nem akarom bizonygatni, de szerintem elhiszed, hogy ez a több helyről jövő felszisszenés nem volt szervezett, hanem egymástól függetlenül történt meg."

Nos, kedves Barnabás, ha ilyen expozícióból indulunk, és ehhez még hozzászámoljuk, hogy több helyről jött velem szembe a "felszisszenésetek", akkor nagyjából a bolond szerepébe kényszerülök, ha nem az egészséges lábat választom! Talán meg fogsz lepődni, talán nem. Most ugyanis azt hiszem, mégis akkor lennék inkább bolond, ha azt választanám. Vagyis, kockáztatva nyilvános bolonddá avatásomat én bizony úgy vélem, hogy nem léptem itt egészséges lábakra, hanem tényleg tyúkszemeken tapostam.

Az ugyanis, hogy a nagyjából egyazon körhöz, teológiai ízléshez, nézetrendszerhez tartozók együtt felszisszennek engem olvasva, önmagában még nem bizonyít semmit. Ha teszem azt arról írtam volna, hogy a politeista vallást követőket különlegesen felhevített üstök fogják várni a pokolban, erre pedig dühös reakciókat kaptam volna az egységfrontba összeverődött hazai hindu-buddhista-taoista teoretikusoktól, az nem jelentené, hogy nekik nincs tyúkszemük.

Most kicsit direktebb leszek. Én úgy látom, a konzervatív evangelikalizmusnak és közte az Evangelikál Csoportnak is van néhány "klasszikus tyúkszeme". Vagyis olyan témák, melyek érzékenységüknél fogva valahogy mindig szinte arra várnak, hogy felhívják magukra a figyelmet. Ellentétben az ember lábán jelentkező tyúkszemmel, ezek a mentális tyúkszemek annyiban máshogy működnek, hogy ha valaki nem rájuk lép, az ember hajlamos mégis ott érezni a fájdalmat, ahol ezek vannak. Ahogy másként szokásunk megfogalmazni, olyasmi ez, amikor valakinek mindenről kicsit ugyanaz jut eszébe - mindegy mi a téma. Azért merem ezt most így kimondani, mert éppen itt, a saját blogomban már akadt erre példa - micsoda véletlen, pont az Evangelikál Csoport részéről! Történetesen Noéról és az özönvízről írtam egy cikket, mire elkeseredett reakciók érkeztek (akkor is egyszerre többen), ezek egyike pedig felrótta nekem, hogy segítségül hívom magyarázataimban "az evolúció korántsem tényszerű elméletét". Mindez azért volt érdekes, mert egyetlen szóval sem említettem az akkori témában az evolúciót és a legőszintébben mondom, hogy egyáltalán fel sem merült bennem. 

De akkor hogyan került mégis az asztalra? Hát pont úgy, ahogy most is történt: tyúkszem-effektus. Mivel leírtam, hogy az Ószövetségben a lelkigondozás témáját tekintve központi üzenet, hogy a Tórát követni kell és akkor lesz jó az ember lelki egészsége (ami mellett rögtön azt is leírtam, hogy nem csupán ennyit mond az Ószövetség), ebből máris következett a tyúkszemre lépés: én a Biblia hitelességét dobom sutba, a Szentírás elavultságára hajazó teológia felé mozdulok - és minden egyéb, totális kisiklás. Megértem, hogy a konzervatív teológia számára nagyon erős kulcskérdés a Biblia autoritása, ihletettsége, infallibilitása. Ezek a kérdések szerintem is fontosak és minden valamire való dogmatika foglalkozik velük. Csak úgy gondolom, hogy már nem egyszerűen fontosak, hanem tyúkszemekké váltak. Ha valakinek nincs szándékában, hogy rombolja a Szentírás tekintélyét, a tyúkszemhatás miatt mégis könnyű egy emberként felhördülni ennek puszta megsejtésétől. A sejtelem azonban nem feltétlenül igaz és korántsem tény.

Igazságtalan lenne mindazonáltal részemről, ha nem állnék a konzervatívabban gondolkodók mellé ebben a kérdésben. Mert az bizony szentigaz, hogy a Biblia értéke a jelenlegi szekuláris-nyugati világban devalválódik, illetve értékességét az átlagember szemében olyan másodlagosan fontos jellegzetességei kölcsönzik, mint a pompás irodalmisága és történelmi gyökerei, vallástörténeti súlya vagy a kulturális beágyazottságához kapcsolható tudások. Pedig amit a Szentírás állít magáról, az messze túllép annál, mint amit ezek együttesen jelenthetnek. Erre lehet azt mondani, hogy a világtól nem is várhatunk mást, még örülnünk kell ennek is - ez pedig igaz. Ám ha az egyházba szabadon beáramolhat a szekuláris-nyugati világnak ez a Biblia-szemlélete, akkor a keresztények körében is beindul az erjedési folyamat. Végül a Biblia csak egy irodalmi remekmű lesz a polcon vagy teológiai alapanyag, noha soha nem akart csak ennyi lenni, mert nem ez a küldetése.

Szóval, értem én honnan van ez a tyúkszem és mi ez az érzékenység. Mit csináljunk tehát?

Zseniálisan fogja meg a lényeget megint Földesi Barnabás, amikor arra a veszélyre hívja fel a figyelmet, hogy a távolmaradás még nem érték: "a távolállásban benne lehet a felelős egyensúlykeresés vagy kiegyenlítés szándéka is, aminek van harmadik válasza, de ugyanez a pozíció lehet a különvélemény jogát mindig fenntartó és soha el nem köteleződő gőg jele is." Őszintén szólva egy keresztény ember kapcsán nehezen tudom elképzelni, hogy a Biblia mint olyan kérdésében tartósan felvállalhatja a távolállást és a soha el nem köteleződést. De ha jól értem az e köré épült, újra és újra előkerülő, tyúkszem-érzékenységű vitát, az nem is erről szól, hanem arról, hogy bizonyos elkötelezett vélemények ütköznek egymással. Egyszerűbben szólva: nem az a helyzet, hogy a Biblia kérdésében az egyik oldal gránitszilárdságú álláspontja keveredik diskurzusba a másik oldal levegőben lógó, parttalanul nyitott és semmitmondó nyúlánkságával. Az ilyesmi ugyanis nem vezetne vitához. Vita abból és akkor lehet, ha vannak szilárd testek, amik ütköznek egymással. Abból nem lenne vita, ha egy határozott érvre az egyik oldalon az állásfoglalás nélküli semmi válaszolna a másikon. 

Amiről itt szó van, hogy a Biblia milyenségének, céljainak, autoritásának, ihletettségének, tehát röviden a Biblia természetének a kérdését nem látjuk teljesen azonosan. Szerintem ez normális. Az álláspont-különbséget azonban túl simán tudjuk fanatikus dualizmussal értelmezni, ahol az egyik fél a Bibliát tisztelő kell legyen - amiből egyenesen következik, hogy a másik fél akkor nem lehet az. A beállítás sarkos és hamis, de ezt a tyúkszem fájdalom mondatja velünk. Ráadásul mivel a Biblia egyszerre isteni és emberi mű, valamint viszonylag keveset foglalkozik saját természetével (helyette Krisztusra és saját Ihletőjére összpontosít), a problémára nincs is teljesen megoldás, ezért a vita némiképp örök és eldöntetlen marad. Újra és újrafeldolgozása azonban mégis fontos, hiszen minden generációnak és embernek szükséges - ha hívőnek tartja magát - töprengenie ezeken a kérdéseken. Mindazonáltal legyünk legalább annyi belátással közben, hogy a másik fél - aki adott esetben másként gondolkodik - még nem feltétlen szándékosan lépett a tyúkszemre, sőt az is lehet, hogy ilyen indulatok egyáltalán nem vezérelték.

Megköszönöm ismét Barnabásnak az értelmes reakciókat, a témát pedig most szeretném a magam részéről lezárni - miközben persze úgy is tudom, hogy erre valahol képtelen vagyok. Ha más nem, talán ez az állandó és csillapíthatatlan érdeklődésem a Szentírás felé icipici bizonyíték lehet számotokra, hogy nem is vagyok én olyan megátalkodott teológus, akitől ennyire meg kell védeni a Bibliát.