Miért küzd a mai teológia a saját démonaival? (Izsák Norbert válasza Szabados Ádámnak)

Vendégposzt nem igazán volt még itt a blogban, ám a téma lezárásaként úgy éreztem, muszáj megadnom ezt a lehetőséget Izsák Norbertnek, aki a beszélgetések során ugyancsak szóba került, és most Szabados Ádám részére fejti ki gondolatait. Hosszú, de szerintem érdemes végigolvasni. Norbi, tiéd a szó!

Őszintén szólva, semmi kedvem blogvitákba keveredni, még akkor sem, ha olyan kiváló szerzők idéztek is meg, mint az általam olvasott és kedvelt Szabados Ádám és Sytka. Az elmúlt napokban azonban annyi hivatkozás történt rám és egy-két mondatomra, hogy gondoltam, röviden megszólalok. Nem azért, mert szükségét érezném egy kiragadott idézet kontextusba helyezésének (ezt Ádám 2021. augusztus 23-ai posztjának Attila nevű hozzászólója megtette, amikor a mondat utáni mondatokkal, és az idézet értő elhelyezésével tulajdonképpen kihúzott néhány méregfogat – figyelmességét és hozzászólását ezúton is köszönöm!), hanem mert úgy tűnik, mégsem tudom megspórolni azt, hogy rámutassak az eredeti bejegyzésben lévő elnagyoltságokra.

Jó, most meg kellene indokolni az elnagyoltságot. Nem jó ez a szó. A felületesség még rosszabb. Keresem a szavakat, mert amikor Ádám nekiül írni, nagyon gondosan választja meg a szavait, nagyon precízen fogalmaz... mégis. Elkövetve teológusok főbűnét, az időnként keresgélő, nem kellően precíz fogalmazást (elvégre én csak gyakorlati teológus és történész volnék – sem igazi teológus, sem pszichológus nem vagyok!), megpróbálom valahogy leírni és érzékeltetni, mi a gondom Ádám írásával.

Nem ragadnék le az általánosító címnél, ennyi "clickbaitség" és túlzás bőven belefér a blogműfajba, magam sem vagyok ment a sarkító megfogalmazásoktól, példa erre írásom címe is. Az első mondatba viszont már szívesen belekötök. Azt írja Ádám, hogy az emberi gondolkodásban „az egyik legmarkánsabb különbség az, hogy az identitásunkat meghatározó vonatkoztatási pontokat a lelkünkön belül, vagy a lelkünkön kívül keressük-e.” Túlzónak, éppen ezért hamisnak gondolom ezt a felvetést, megállapítást. A lelkünk ismerete fontos. Kálvin az Institutio első fejezetének első sorában arról ír, hogy „az egész szenttudomány” két részből áll: Isten és a magunk ismeretéből. Értem, hogy az identitásunkat meghatározó vonatkoztatási pontokról van szó, de emberi identitásom ismeretéhez szükségem van a magam lelkének ismeretére is. A már sokszor idézett könyvfejezetemben hivatkozom Augustinusra is, aki elég markáns véleményt alkot akkor, amikor azt mondja, hogy önmaga lelkétől távol kalandozva Istentől is eltávolodott, sőt, amellett áll ki, hogy a kettő összefügg. Önismerete, saját lelkének mélyebb megismerése vitte közel Istenhez.

Ez természetesen igaz a megtérésre is. Ha nem ismerem magamat, ha nem ismerem a bennem levő indulatokat, a bűnt, akkor esélyem sincs megtérni. Hogyne lenne igaz az is, hogy ismernem kell a Teremtőt, az Ő Tervét ahhoz, hogy ahhoz igazodni akarjak – és természetesen hívő életemben szükségem van az Ő referenciarendszerére, amit a Bibliából olvashatok ki. Egyrészt. Másrészt sok mindent kisilabizálhatok a lelkemből is. Ha nem így lenne, azzal tagadnám azt, hogy Ő a képére és hasonlatosságára teremtett engem. Tagadnám a Rómaiakhoz írt levél igazságát is, miszerint sok minden a teremtett világból is megismerhető és megérthető Istenről. Mindebből én azt a következtetést vonom le, hogy identitásom vonatkoztatási pontjai nem "vagy-vagy", hanem "is-is" lakoznak az emberi lélekben és azon kívül. Kérdés, hogy melyik a fontosabb? Nem kérdés. Isten Igéje sokkal pontosabb képet ad, ezért fontosabb referenciapont, mint az én lelkem. A lelkemben vannak érzések, vannak kétségek, van nagyon sok részlegesség. Ám identitásomnak ez is része. Vonatkoztatási pontom, hogy részleges vagyok. Tudásom, értelmezésem, megélésem részleges. Isten Igéje nem az.

Ám ha figyelmen kívül hagyom azt a fontos referenciapontot, hogy én részleges vagyok, s ami még ennél is rosszabb, Szentírás-értelmezésem is részleges, akkor azt gondolhatom, hogy részlegesként képes vagyok befogadni a Tökéletest. Van még ennél is rosszabb: ha nem ismerem a lelkemet, annak működését, rezdüléseit, torzító erejét, halvány elképzelésem sem lesz arról, hogy milyen foltok, szennyeződések vannak azon a tükrön, amelyen keresztül szemlélem a Tökéletest.

Még mindig csak az első mondatnál tartok, amikor azt emelem ki, hogy Ádám világában nagyon tiszta és világos választóvonalak vannak. Nem tagadom, kellenek is a tiszta és világos választóvonalak. Ám ezen a ponton szembeállít egymással két olyan tendenciát, igazságkeresést, ami két oldalra állítja az embereket. Az egyik oldalon lesznek az igazak, akik a lelkükön kívül keresik, a másik oldalon azok, akik belül. Távol álljon tőlem a szürkeségben való maszatolás, de miért kell szegény Augustinust bántani? Ha ő előbb talált referenciapontot a lelkében, azután Isten Igéjében, majd a kettő összehangolásával szöszmötölt jó sokáig, miért baj az? Miért baj, ha valaki úgy tér meg, hogy a lelke referenciapontjait is használja? Ha a Szentlélek tevékenykedik bennünk, Ő nem terelgethet minket az örök igazság felé?

Azt hiszem, érteni vélem Ádám aggodalmát: mi lesz a fix igazságokkal, az abszolútumokkal, ha csak a lelkünket vizsgálgatjuk? Ki fogja megmondani, hogy amit ott találunk, az igaz-e? Osztom az aggodalmát, mégis, a kettő ilyetén való elvágólagos szembeállítása nem szerencsés, mert megfoszt olyan potenciális referenciapontoktól, amelyeken keresztül Isten szólhat, vezethet. Az érettségre jutás éppen erről szólna: összhangba hozni a kettőt, és itt nyilván nem arra gondolok, hogy Isten Igéjének kellene változnia. (Később arról ír, hogy „a külső és belső forrás sorrendje ma valószínűleg a legfontosabb világnézeti választóvonal.” Igen, de... A sorrend végső tekintély szempontjából lehet fontos választóvonal, de ne tagadjuk meg e tekintetben az „evolúció” lehetőségét: valaki a belső forrástól indul el, és jut el a külsőig – nem véletlenül van például lelkiismeretünk!)

Eljutottam a második mondatig. „Ez pedig összefügg azzal az előzetes világnézeti döntéssel, hogy hiszünk-e egy eredeti tervben és szándékban, illetve hiszünk-e abban, hogy a belső világunk eltérhet egy ilyen előzetes tervtől és szándéktól.” Itt is elakadtam. Ádám ezek szerint abból a premisszából indul ki, hogy mindenkinek van egy előzetes világnézeti döntése. A döntés szó nekem problémás. Korántsem hiszem azt, hogy minden ember így dönt. Úgy gondolom, nagyon sokan sodródnak. Nem döntenek arról, hogy ők hinni akarnak vagy sem. Elképzelhető, hogy Ádám arra gondol, hogy öntudatlanul is lehet dönteni, nem tudatosan, és ezt elfogadom: valaki vagy hisz egy eredeti tervben vagy nem. Mégis, a szavaink valóságot és hangulatot teremtenek. A döntés szó hangsúlyozása növeli az egyén felelősségét, tudatosságát, „megátalkodottságát”, és az „árok” túloldalán állók, akik „helyesen”, a lelkükön kívül keresik a vonatkoztatási pontokat, harcosan, megerősítve érezhetik magukat. Úgy írom mindezt, hogy ezen a ponton Ádám mondanivalójának lényegével egyetértek. A megfogalmazás milyenségét azonban kevéssé tartom szerencsésnek.

Átugranék egy mondatot. Az alábbiakban Ádám számomra leginkább problémás bekezdésével foglalkozom:

„A pszichológia mai dominanciája részben arra vezethető vissza, hogy a huszadik századi nyugati ember elveszítette a hitét mindkettőben, a teremtésben is és a bűnbeesésben is. Ez egyfajta kétségbeesés, amely ugyanakkor a szabadság ígéretével is kecsegtet. Igaz, hogy nincs külső szándék, de azok lehetünk, akik lenni akarunk, sem előzetes tervhez nem kell igazodnunk, sem valamiféle bűnös állapotból nem kell megtérnünk. Egyetlen életfeladatunk van: meghatározni, hogy ki vagyunk, vagy hogy kik szeretnénk lenni.”

Nagyon nem értem az első mondatot, és nagyon nem értek egyet vele. Először is, azt tételezi, ha jól vélekedek, hogy amennyiben a nyugati ember nem veszti el a hitét a teremtésben és a bűnbeesésben, a pszichológia nem lesz domináns. Irgalmatlanul sok problémám van ezzel az állítással. A kommunista blokkban a teljes államgépezet az ateizmust propagálta, és rengeteg ember életéből törölték ki az istenhitet, illetve fojtották el azt. Ezzel párhuzamosan egyáltalán nem volt domináns a pszichológia. Értem, hogy Ádám részlegesen vezeti vissza, de más okokat nem említ, így azt kell feltételeznem, hogy szoros az összefüggés. Hol van a bizonyíték? Ez olyan, mintha azt mondanám, hogy Nietzsche azért halt meg, mert azt írta, hogy Isten halott. Meghalt? Igen. Azt írta, hogy Isten halott? Igen. Na, ugye. Rengeteg nyitott kérdést hagy a szerző. Például: ahol hisznek Istenben, ott nem (lehet) domináns a pszichológia? Egyáltalán: mit ért Ádám pszichológián? A lélektannal való tudományos foglalatoskodást? Az egyéni terápiák elburjánzását? Motivációs előadók haknijait? Azt, hogy milliók követik Jordan B. Peterson-t és más pszichológusokat? Ez azt is jelenti, hogy a „rendesen hívő” gyülekezetekben nincsenek lelkigondozásra vagy pszichológus segítségére szorulók?

Nem találom az értelmét ennek a mondatnak: „Ez egyfajta kétségbeesés, amely ugyanakkor a szabadság ígéretével is kecsegtet.” Mire vonatkozik az „ez”? A pszichológia a kétségbeesés? A pszichológia dominanciája a kétségbeesés? Amennyiben a pszichológia dominanciája az egyfajta kétségbeesés, akkor a dominancia kecsegtet a szabadság ígéretével? Ha nem lenne domináns, nem kecsegtetne? Tényleg nem értem.

A következőkben Ádám kihegyezi a megtérésre a kérdést. Kezdek fáradni, és ezért talán sarkosan fogalmazok, elnézést. Állandó toposz fundamentalista szerzőknél, hogy veszélyben vannak hitünk alapjai, megkérdőjelezik, eljelentéktelenítik az értékeinket, az igazságunkat, az igazságot. Most megint a pszichológia a soros. A pszichológia nem konkurenciája a teológiának abban a tekintetben, hogy nem óhajt senkit lebeszélni a megtérésről – vizsgálja a folyamatokat, leír, de nem mondja meg, hogy térjél meg vagy ne térjél meg. Foglalkozik a bűntudat és a szégyen fogalmaival, bizonyos terápiás iskolák még talán meg is mondják, szerintük mit kellene ezekkel tenni, de nincs olyan, hogy "A PSZICHOLÓGIA" szerint ezt vagy azt kell vagy nem kell tenni. A pszichológia leíró tudomány, nem tesz olyan kijelentéseket, hogy szám szerint hány életfeladatunk van. Carl Rogers tett ilyet, és bizonyára nagyon hízelgő lehet a számára, hogy vele azonosítja Ádám a pszichológiát.

Most olyan kedvem van, hogy ügyvédkedni kívánok kicsit az ördög, de legalábbis Rogers mellett. Miért olyan óriási bűn arra törekedni, hogy megismerjem magamat, megtudni, hogy ki vagyok, és ki lehetek? A Biblia teli van önismereti felszólításokkal, a szívünk vizsgálatával, tálentumaink felfedezésének és kiaknázásának a parancsával. Lehet ezt önző, rossz módon csinálni? Hogyne lehetne! Mégis, Ádám hét bekezdéséből csupán két sorban van némi megengedés aziránt, hogy az önismeretben lehet némi jó. Amiből én megint csak azt látom, hogy az írás erőssége a szembenállás élezése. Aminek nagy előnye, hogy tiszta, világos választóvonalakat húz. Nagy hátránya pedig az, hogy – amint néhány hozzászólásból is kitűnik – éppen azokban erősíti a félelmet, akiknek a legnagyobb szüksége lenne valamilyen lelki beszélgetésre. Arra is alkalmas, hogy tovább nőjön a szorongás azokban, akik már eddig is tartottak attól, nehogy sokat figyeljenek a lelkük rezdüléseire, mert ezzel letérhetnek Isten útjáról. Jézus Krisztus többek között az egzisztenciális szorongásból is képes megszabadítani, a haláltól való félelemből – és sok minden másból is. És ezt nem azzal teszi, hogy bagatellizálja, netán diabolizálja a lelkünkkel való foglalkozást, éppen ellenkezőleg: arra biztat, hogy foglalkozzunk, törődjünk a szívünkkel, minden féltett dolognál jobban őrizzük azt, mert abból indul ki minden élet. És bátran ereszkedjünk le a lélek belső szentélyébe – ne önjelölt papok, hanem a Szentlélek nyomában.