Áthidalás? - válasz Szabados Ádámnak

Nem szeretném a blogomat üzenőfüzetként használni, ráadásul szent meggyőződésem, hogy az igazi beszélgetések szemtől-szemben zajlanak, de most mégis úgy érzem, Szabados Ádám feldobott nekem egy labdát - egy igazán magasat, amit nagy hiba volna nem lecsapni. Ráadásul fontos kérdésről van szó, bizonyos értelemben alapvetőről, így szeretnék neki válaszolni legújabb bejegyzése legkiemelhetőbb dilemmájára.

Őszintén szólva, amikor elolvastam Ádám velem kapcsolatos gondolatait, fogtam a billentyűzetem és kanyarítottam egy hosszú, részletekre kiterjedő választ. Nem dühből vagy indulatból, hanem a tisztánlátás szándéka okán. Aztán meggondoltam magam, és inkább úgy döntöttem, nem fogok mindenre reagálni Ádám cikkében. Visszaolvasva pedig az eredeti bejegyzésem azt találtam, aki szeretné megérteni annak lényegét, az meg is fogja. Marad azonban még így is egy dolog a levegőben, amivel fontos foglalkozni, mert azt hiszem tényleg alapvető különbséget jelenthet Ádám és köztem, noha naivan bízok abban, hogy nem áthidalhatatlant vagy nem betemethetetlent, hanem kezelhetőt. Láthatóan ő is érzi ezt, amikor így fogalmaz: "Ez az, amivel mélyen nem értek egyet, és amiért megírtam ezt a választ." Feltételezem és nagyon reménykedem benne, hogy amikor Ádám arról beszél, hogy neki és nekem "nem azonosak az alapjaink", akkor itt sem a Krisztusba vetett hitre gondol, hanem bizonyos teológiai felfogásokra, megközelítésmódokra, keretekre a Bibliát illetően, melyek képeznek köztünk egy kisebb-nagyobb árkot. Ádám ezt "tünetnek" nevezi velem kapcsolatban (mintha beteg lennék?), én szeretném inkább az álláspont kifejezést használni.

Miről van szó konkrétan?

Azt találtam írni, hogy az Ószövetség világa egy tőlünk lélektanilag messze eső idősáv - maga az Ószövetség pedig centrális lélekgyógyító gondolatként a Törvény megtartását tűzi ki célnak.  Ráadásul, a Bibliából nem  igazán lehet direkt lelkigondozói tanácsokat levezetni - nemcsak azért, mert nincsenek ilyenek benne, hanem mert nem ezzel a céllal íródott. Feltételezem, főként erre a gondolatkörre vonatkozott a mély egyet nem értés Ádám részéről, amit most az én részemről egy mély meglepődés követ. Valóban szemöldökfelhúzásra késztet, hogy kvalifikált teológusként Ádám miféle kivetnivalót lát ebben az egészben? Egyébként hozzáteszem, hogy az ötlet nem is egészen a sajátom. Most gyáván elbújok Dr. Izsák Norbert lelkigondozástörténetet áttekintő munkája mögé, ahol a szerző így fogalmaz: 

"az Ószövetségben is voltak jó, hasznos példák, mégis, az egésznek az ethosza a törvény által meghatározott volt, mondhatni engedelmességközpontú. Amennyiben engedelmeskedünk a törvénynek, akkor meggyógyulunk." (Autokeirikus pasztorálpszichológia, PTF, Budapest, 2012, 29., kiemelés tőlem) 

A tanulmány persze hosszabb ennél a két mondatnál, és szépen bemutatja azt a szemléletmódot, ami az ószövetségi időkben a lelki egészség kérdésében meghatározónak tűnik. És bizony ennek magja a Törvény megtartása volt. Ha szereted és megtartod a Törvényt, jó dolgod lesz, ha ellenszegülsz vagy figyelmen kívül hagyod a Törvényt, akár átok alá is kerülhetsz. Mindez persze azt is jelenti ha belegondolunk, hogy igazán jó dolga a zsidó embernek van ezen a világon, hiszen a Törvény a zsidóságnak adatott, rájuk lett bízva, így a "lelki egészség" forrásához ők állnak igazán közel. Mondani sem kell, az újszövetségi teológia már jelentős árnyalatokat hoz képbe ehhez a látásmódhoz képest és a lélek egészségét, ápolását, ha úgy teszik karbantartását a Krisztushoz való viszony tekintetében szemléli. 

De mi itt a probléma? Szerintem: semmi. Egyszerűen semmiben sem kisebbíti ez semmivel az Ige megbízhatóságát, ihletettségét, isteni tekintélyét, csak azt mutatja - amit a nagyon konzervatív teológusok tapasztalatom szerint igyekeznek minél kisebb jelentőségűnek feltüntetni -, hogy a Biblia egy adott történelmi kor terméke is. 

Az a helyzet - és ez nem baj! -, hogy az Ószövetség akkor sem lesz lelkigondozói kalauz, ha vannak akik annak akarják látni (nem feltétlenül Ádámra gondolok), és akkor sem, ha a lélek gyötrelmeiről és azok megoldásairól közvetetten nyilván sok szó esik a textusokban. Az Újszövetség kissé "más tészta", ahogy erről írtam már itt a blogban is: Jézus gyakran felmutat olyan vonásokat szolgálata során, melyeket egy modern pszichoterapeuta jól be tudna azonosítani. A fogalmi készlet nyilván hiányzik Krisztusnál is, mindazonáltal ahogyan bánik az emberekkel, az több ponton is erre emlékezteti az embert. No és persze nem szabad elfelejteni, hogy a nagyjából három-négyezer éve élt emberek lelki vívódásai nagyon is beágyazottak voltak a saját történelmi, társadalmi, politikai kontextusukba. Erre ismét mondok egy kiragadott példát! Ma sok keresztény srácnak az a lelki traumája, hogyan lehetne jól udvarolni egy lánynak (nem teljesen légből kapott az illusztráció, részben néhány héttel ezelőtti beszélgetésem nyomán hozom). Ha megnézzük, az Ószövetségben ebből nem csináltak túl nagy ügyet. Egyszerűen a családapák eldöntötték, ki kinek a házastársa lesz, még szerelem sem kellett hozzá. Természetesen a szerelem nem volt kizárva, ugyanakkor feltételnek sem számított. Ma ez elképzelhetetlen volna. A nyugati világ keresztény köreiben komoly felháborodást okozna két fiatalnak, ha a szüleik 12 éves korukban eldöntenének "a fejük felett", hogy ők összeházasodnak majd - akkor is, ha nem szeretik egymást. A jegyességet pedig természetesen csak válólevéllel lehetne felbontani.

Ebben az értelemben a Biblia közvetlenül tehát nem fog konkrét tanácsokat nyújtani egy mai lelkigondozónak, mondjuk az udvarlás tekintetében. Lehet persze találni kortörténeti leírásokat arról, a fiúk hogyan szemlélgették és méregették a lányokat, akik vizet meríteni mentek esténként a kutakhoz, vagy az Énekek Éneke passzusait idézgetni, de talán nem szorul hosszas magyarázatra, hogy teljesen más világban élünk, más lányoknak más fiúk udvarolnak máshogyan, akármekkora lelki kihívás is ez a lányoknak-srácoknak, ezért az iránymutatás csak erőltetetten lehet közvetlen. Ám az is nyilvánvaló, hogy ez nem jelenti azt, a bibliai szövegekből leszűrt teológiai-etikai mondanivaló ne adhatna irányelveket a lelkigondozásban, például a házasság és párkapcsolat kérdéseiben. Mivel a Biblia Isten által ihletett szöveg, a korhoz kötött stiláris-világképi-kulturális elemek lehántása mögött olyan minőségű üzenetet talál az ember - aki őszintén keresi -, ami konvertálható a mai élethelyzetekre. Ez adja a Szentírás erejét és állandó aktualitását, csak vegyük észre, hogy ez nem az olvasottak közvetlen alkalmazásából fakad, hanem előfeltételez egy megismerő és interpretatív folyamatot. És sajnos sokan ezért tudnak visszavonhatatlan károkat okozni akár a lelkigondozásban, akár a tanításban vagy más tevékenységben, mert lespórolják az üzenethez elvezető utat, és az olvasottakat azonnal, közvetlenül alkalmazzák.

Megismétlem: számomra ez olyan mértékben triviálisnak tűnik, hogy nem is értem hogyan lehet egy teológus tünetének nevezni ezt a gondolkodást. A Biblia lelki elakadásokra, életkérdésekre, és más dilemmákra adott feleleteit direkt módon alkalmazni komoly kisiklásokhoz és akár károkhoz is vezethet (számtalanszor tapasztaltam), ám megtalálni az időtálló és az aktuális helyzetre vonatkozó szellemi táplálékot felbecsülhetetlen segítség lehet. Elképzelhető, hogy Ádám és én ezt másként látjuk, pontosabban más irányból közelítjük és kissé máshol vannak a hangsúlypontjaink. De azért van bennem valamiféle bizalom, hogy mégsem ez a helyzet: egy kávé vagy sör mellett szívesen megbeszélném a kérdést Ádámmal, és ezt most értheti a szó legszorosabb értelmében is. :-)