A járvány kétféle potencialitása - keresztény szemmel

Megérkezett a negyedik hullám, s ahogy egy virológus mondta, máris kaptunk egy nagy pofont a koronavírustól. A fokozódóan rossz helyzetben az egyháznak is lenne néhány teendője azon kívül, hogy bezárja a templomok és gyülekezetek ajtaját és imádkozik a betegekért. Sajnos azonban a vírushelyzet okozta potenciális lehetőségek közül gyakran a rosszabbakat választjuk ki, pedig vannak jók is.

A koronavírus most is potenciálisan veszélyes, főként azokra, akik nem oltatták be magukat ellene. A potencialitást azonban én most elsősorban nem biológiai, hanem spirituális értelemben fogom szemlélni. Ugyanis ez a helyzet, amibe sajnos egyre jobban nyakig merülünk, kétféle módon is lehetőséget kínálhat az egyház számára, mégpedig pozitív és negatív értelemben.

Essünk túl a potenciális lehetőségek sötét oldalán! Ha belegondolok, az ismerősi körömben számomra elérhető hívő emberek reakciói igen változatosak, de sajnos még mindig jellemző rájuk sokszor az ostobaság. Állandóan találkozom vírustagadó lelkipásztorral vagy olyan kereszténnyel, akire a többi keresztény tekintélyként figyel és követi a szavait. Nem akarok a kelleténél erősebb szavakat használni, de szerintem az ilyen hívőknek egyszerűen nincs mentségük! Miattuk, az ő meggyőző erejüknek köszönhetően meg is halhatnak emberek, akik nagy kortyokban benyelik a konteo-elméleteket vagy akár arra hivatkoznak, hogy "nekem van hitem, hogy Isten oltás nélkül is megment a fertőzéstől". Utóbbit többször is hallottam a saját fülemmel és sajnos nem voltam olyan helyzetben, hogy visszakérdezzek: vajon a te nagy hited kiterjed az összes emberre is, akivel a mindennapjaid során érintkezel? Vállalod a felelősséget, ha mégis megfertőződsz és továbbadod ezt másnak is? Nekik is van ilyen hitük?

Az egyik potenciális lehetőség tehát, amit ez az egész nyomorult helyzet az egyház számára kínál, hogy elkezdünk azzal kísérletezni, hogyan tudjuk "hitből" megoldani a problémát. Elkezdjük terjeszteni, hogy az oltás veszélyes, mert mikrochipet nyomnak belénk vagy mert kísérleteznek rajtunk - Isten pedig természetesen megvéd minket majd a fertőződéstől, hiszen ez Neki valamiféle szent kötelessége. Vannak olyan keresztények, akik ezt az utat választják és az ebben rejlő potencialitást alkalmazva terjesztik a sűrű, sötét ostobaságokat, amihez a hitüket is eszközként használják.

Pedig a járványhelyzetnek van egy másfajta, pozitív potencialitása is a számunkra. Erről Tapolyai Emőke remek és gondolatébresztő felvetéseket fogalmazott meg egyik előadásában. Fontos kiindulópont, hogy a járvány globalitása olyan kihívás elé állít mindenkit, amit ritkán élünk át így kollektíven. Így például egyetemes tapasztalat lett a közösségek elveszítésének élménye - ami egy olyan lelki következménye a koronavírus miatti korlátozásoknak, mely nagyon is az egyház felségterületéhez tartozik. Potenciálisan pozitív opció a keresztények előtt, hogy az egyedül maradtakat, a vírus miatt szorongókat és a korlátozások miatt lelkileg is bezárt embereket invitálják a gyülekezetekbe - ha kell az online térbe is. A kapcsolatvesztés szerintem lelki tünete a Covid-helyzetnek, az egyház pedig részben a kapcsolatokról szól. Ebben az értelemben mi lehetünk a gyógyír a járványhelyzet egyik tünetére.

A másik, amivel ugyancsak szoktam találkozni és egyáltalán nem meglepő fejlemény, hogy az emberek egy ilyen félelmetesnek kinéző és egyelőre leküzdhetetlennek tűnő szituációban mintegy automatikusan elkezdenek az "istentémával" foglalkozni. Hol van az Isten? Miért engedi ezt meg? Meddig fog ez még tartani? Persze az egyháznak nincs oka arra, hogy az észosztó szerepében feltűnjön, nem is erre akarok senkit ösztönözni, de mégis szóba állhatunk az emberekkel ilyen kérdésekben. És talán abban is segíthetnénk, hogyan fogadják el könnyebben az emberek ezt a helyzetet. Elfogadás alatt nem egy beletörődő magatartást értek ("mindegy, ez van, nem lehet ezen változtatni"), hanem egyfajta egyetértő elfogadást, ami arra motivál, hogy bár küzdünk a vírushelyzet megoldásáért, de együtt is tudunk élni az adott pillanattal és megmaradunk aktívnak.

Nyilvánvaló, hogy a fentiek pusztán kiemelések és kettőnél sokkal több pozitív lehetőség kínálkozik számunkra. Mindez pusztán illusztráció arra, hogy a fokozódó járványhelyzet potenciálisan kétféle utat jelenthet az egyháznak: az egyiken önmagunkat hiteltelenítjük, a másikkal pedig hitelesítjük a szélesebb társadalomban. Mindezt egy olyan helyzetben, ahol nem lesz nehéz empatikusnak mutatkozni, hiszen mi magunk is szenvedünk a koronavírustól. Ugyanazt a levegőt szívjuk, mint a többiek.