Emberek, vagyis mesemondó állatok

Szegény Yuval Noah Harari: rövid időn belül másodjára veszem őt elő, de azért teszek így, mert a huszonegy leckét bemutató könyvének végén érzésem szerint olyan témát torzít el igen hatásos retorikával, amely perdöntőnek bizonyult az emberi faj, és benne a vallások szempontjából. Harari szerint az ember történetekre való fogékonysága ugyanis illúzió, ami hamis keretrendszerekbe kényszerít bennünket. Valójában az élet nem egy történet, azt gondolni pedig, hogy az egyén egy nagyobb narratíva része, szerinte igencsak félrevezető.

Szerintem viszont maga Harari a félrevezető, és igyekszem is világossá tenni, miért gondolom így. Előbb azonban őszinte megdöbbenésemnek adok hangot vele kapcsolatban: nyilvánvaló, hogy keresztényként alapvető ellentét van köztem és Harari között, ez azonban olyan szempontból nem probléma, hogy nagyon inspiratívnak, sok helyen velejéig szókimondónak és őszintének érzem az írásait. Remekül fogalmaz, érthetően és világosan beszél, sok felvetése pedig olyan, amivel egyébként érdemes foglalkozni, sőt még keresztényként is csak egyetérteni lehet vele. A blogban jellemzően a vitára okot adó nézeteit tálalom, de lehet hogy bemutatok majd olyan elképzeléseket is, melyekben álláspontom szerint igencsak jogos gondolatok sorjáznak.

Nos, Harari narratívák szerepéről szóló okfejtése viszont érzésem szerint valami olyasmi, amiben erősen keveredik az igazság és a félrevezetés. Nehéz összefoglaló módon visszaadni, mit is gondol pontosan a narratívákról, de az bizonyos, hogy kártékonynak tartja őket - miközben előnyös oldalukat is elismeri. Harari szerint a társadalom mítoszokra és történetekre épül, egyszerűen azért, mert a homo sapiens történeteket szerető lény. Sokkal inkább vagyunk képesek magunkévá tenni narratívákat, mintsem absztrakt dolgokat, ábrákat, számokat, tudományos magyarázatokat. Ahogy Walter Fisher írta, az ember "mesemondó állat" - gyakorlatilag lényegünkhöz tartozik a történetmesélés. Ezért aztán amikor az élet értelmének kérdésére választ akarunk adni magunknak, történetek segítenek nekünk ebben. Például a kereszténység maga is egy történet, sőt a megtérő és csatlakozó új tagoknak azzal nyújt olyan érzést, mintha megadná a választ az élet értelmére, hogy beleágyazza őket egy hatalmas, globális átfogású sztoriba - ez az, amit hagyományosan üdvtörténetnek nevezünk. De "üdvtörténete" van az iszlámnak, a körbenforgó hinduizmusnak vagy éppen a kommunizmusnak, nácizmusnak és még a szekularizmusnak is. Mitöbb, a nemzetek ölre mennek egymással a saját mítoszaik kedvéért: harcolnak, kivégeznek, megölnek százezreket a "nemzeti zászló" és a nemzet köré font mitológia érdekében. Mindenki a maga történetét tartja a legmagasztosabbnak, ami Harari szerint nyilvánvaló hazugság, mert minden történet hazugság és színtiszta kitaláció. Csak egyszerűen az ember a természete miatt magától értetődően hajlik egyik vagy másik történet elfogadása felé, különben értelmetlennek érzi az életét. Ahogy a szerző fogalmaz:

"... legjobb tudásunk szerint a történelem során a különféle vallások, kultúrák és törzsek által kitalált sokezernyi történet egyike sem igaz. Csupán emberi kitalációk. Aki tehát az élet értelmét keresi, és egy történetet kap válaszul, az jobb, ha tudja, hogy az egy rossz válasz. A pontos részletek nem is érdekesek. Minden történet téves, eleve azért, mert történet. Az univerzum ugyanis nem történetként működik."

Röviden talán így lehetne összegezni Yuval Noah Harari látásmódját a megtévesztett homo sapiensekről, aki bárgyú módon követnek valamilyen narratívát, holott az összes történet hamis. Mert az univerzum maga nem egy történet - itt nyilván a valóság természetére utal a szöveg.

Hagyjuk most figyelmen kívül az olyan részleteket, hogy Harari szigorú és kissé lesajnáló véleménye valami olyasmiért mószerolja az emberi fajt, ami épp az ő állítása szerint elválaszthatatlanul, szinte létezésénél fogva hozzá tartozik, mondhatni természetes része az életének. Azt sem akarom most különösebben felemlegetni, hogy a könyv következő fejezetében Harari a saját történetét meséli el az olvasónak - milyen érdekes, hogy nem jegyzőkönyv-szerű felsorolásként vagy valamilyen adathalmazként tárja fel az életét, hanem narratív módon teszi ezt, mivel maga is homo sapiens, tehát történetekben gondolkodik... Végül azt sem kívánom különösebben kikezdeni, hogy miközben többször is becsmérlő megjegyzéssel illeti a vallásokat és az isteneket, maga is istenként kíván kinyilatkoztatni: hiszen ahogy a fenti idézet is mutatja, egyszerűen csak kijelenti, hogy minden történet hamis és emberi kitaláció, a részletek pedig nem is érdekesek.

Az biztosan igaz, hogy maga az Univerzum nem történetként működik. De van bárki is, aki ezt állította volna? Abszurdum volna, ha én itt most egy rövid blogbejegyzésben az összes vallás nevében megszólalnék, ezért többnyire a saját véleményemet fogalmazom meg keresztényként. A keresztény meggyőződés nem az, hogy az Univerzum történet, hanem az, hogy az Univerzumnak van története: és ha ezt a történetet jól értjük, akkor az értelmet adhat az Univerzumon belül zajló eseményeknek is.  Harari szerint egy jó történetnek két jellemzővel kell bírnia: (1) tartogatnia kell egy szerepet az egyén számára, és (2) túl kell nyúlnia az egyénen, az egyén életén és lehetőségein. Viszont nem kell igaznak is lennie.

Ezzel teljesen egyetértek, habár számomra kétséges "jónak" nevezni egy hamis történetet még akkor is, ha nagyobb az egyénnél és szerepet is oszt neki a színpadon. Én az ilyen történetet működőnek nevezném, de jónak semmiképpen. Harari látásmódja meglehetősen radikális, amikor kijelenti, hogy minden narratíva hamis pusztán azért, mert narratíva. Az nyilvánvaló szerintem, hogy minden narratíva és mítosz nem lehet egyszerre igaz, de rejtély számomra, hogy ebből miért kellene arra következtetni, hogy akkor mindegyik hazugság? Márpedig Harari gondolkodásában nem létezik finomabb árnyalat ebben a kérdésben. Egyszerűen nem képes elgondolkozni olyan lehetőségeken, hogy esetleg vannak jó és rossz narratívák, vannak amelyek részigazságokat hordoznak, vannak flexibilisek (sokféleképpen értelmezhetők) és rendíthetetlenek. Ahogy azzal sem törődik, hogy egyes narratívákat esetleg eltorzítottak az idők során, ez viszont nem azok igazságtartalmáról, hanem inkább olyanok felelősségéről szól, akik rosszul kezelték őket. Mindez a kissé árnyaltabb megközelítés teljesen hiányzik Harari gondolatmenetéből, ami azért is furcsa, mert a kötet más fejezeteiben egyébként nagyon is megjelenik. Mintha inkább azt sejtené itt meg az ember, hogy Harari materialista-ateista ideológiai alapállása miatt van ez a helyzet: egyszerűen "történetellenesnek" kell maradnia, ha következetesen ragaszkodni kíván a saját életfilozófiájához. Ha ugyanis csak egyetlen történet esetében engedékenynek bizonyulna, onnantól kezdve indokolnia kellene miért pont azt a narratívát engedte be az ajtón - s ha erre nem képes, akkor bizony az összes történet és mítosz máris visszakívánkozik majd. Így tehát nem marad más opció a számára: vagy megengedjük, hogy az emberiség történeteket kövessen és ezt normálisnak, sőt egészségesnek tartjuk (még akkor is, ha vannak megbetegítő és felszabadító, jobb és rosszabb globális narratívák), vagy az összes történetet kitessékeljük az ajtón és azt mondjuk, végső soron hülyeség a homo sapiens azon valóságot torzító tulajdonsága, hogy rajong a történetekért.

Habár sok más probléma is van Harari észjárásával, van itt még valami ami a következetesség hiányára utal számomra. Ha abból indulunk ki, hogy egy olyan Univerzumban élünk, amely mögött semmilyen elképzelhető és igaz narratíva nincs és nem is lehet, akkor gyakorlatilag az egész valóságot értelmetlennek és céltalannak kell nevezni. (A következetes ateizmus pontosan ide jut el a gondolkodásban.) Ugyanakkor érdekes filozófiai kérdésként merül fel, hogyan tudott a teljesen értelmetlen, "történetmentes" és céltalan Univerzum olyan lényeket létrehozni, melyek állandóan célokat és értelmet keresnek, valamint folyamatosan történetekben gondolkodnak? Ebben az esetben strukturális és alapvető ellentmondás van az ember és az őt létrehozó világ között - mintha csak egy édesanyáról kiderülne szülés után, hogy az általa világra hozott gyermekkel semmiféle genetikai kapcsolatba nem hozható, ami nyilvánvaló képtelenség. Ha mi homo sapiensek az Univerzum gyermekei vagyunk, akkor logikusnak tetszik arra következtetni, hogy hasonlítunk az Univerzumra. Ebben az esetben viszont talán mégsem olyan égbe kiáltó butaság felvetni az ötletet, hogy az állandó történetmesélési és történetekben látó gondolkodásunk hátterében egy olyan Univerzum képe sejlik fel, amely maga is egy történetbe ágyazódik. Ha ez igaz, akkor amit Harari mond, tévedés.