Egyre bűntelenebb vagyok...

Ez most egy olyan bejegyzés lesz, ami talán az átlagosnál is személyesebb. A blog nem rólam szól, nem konkrétan az én személyem a téma, de az én személyiségemen szűrődnek át a sorok, az én nézeteim és hangvételem, az én stílusom, íráskészségem, műveltségem (műveletlenségem) óhatatlanul áthatja, amiket ide leírok. Néha azonban úgy érzem, jobb megoldás kicsit konkrétabban is előlépnem a háttérből - ki tudja, talán terápiás haszna is lesz, vagy éppen kritikusan nekem esik majd a publikum.

A cím szándékosan provokatív. A provokáció tudatos vonása online-énemnek, de sosem a feszültségkeltés, hanem kifejezetten a gondolkodásra ösztönzés a célom. Fejlődés csak akkor lehetséges, ha az ember kibillen a kényelmes egyensúlyából és ezt nem tragédiaként értelmezi, hanem szükséges lehetőségként, mely a cél felé vezet. Nos, én egy kibillentő vagyok. Megértem, ha egyesek utálnak ezért, örülök ha mások ezt értékelni képesek. Ez azonban mindegy is, mert a reakcióktól függetlenül vagyok ilyen. No de mi történik akkor, ha egy kibillentő ember maga is kibillen? Ez történik most velem, erről akarok röviden írni nektek.

Szóval, a cím provokáció. Mostanában egyre bűntelenebb vagyok, hiszen aki testileg szenved, az elszakad a bűntől. Ez természetesen erőtlen tréfa részemről, mert ez a vers Krisztus testi szenvedéséről szól. Az viszont sajnos nem tréfa, hogy lassan két éve egymásnak adják át a kilincset nálam a betegségek. Még fel sem épülök egy műtét után, már jön is a következő gond, az orvosi vizsgálatok, a gyógyszerek, a nemalvás, a tünetek - vagyis így együtt: a szenvedés. Most erről szól az életem, hogy újra és újra ráébredek, végtelenül törékeny ember vagyok, gyenge, sebezhető, aki néha nem bírja a pofonokat állva.

Nem azért fedtem ezt fel, hogy sajnáltassam magam és lekaszáljam a Nagy Lájkmezőt, begyűjtve együttérző megjegyzéseket. Lényegesebb ennél a tény, ha az ember testileg szenved, megért dolgokat. Például azt, hogy van, amit csak így érthet meg. Van olyan tudás és tapasztalat, amihez egyszerűen nem vezet el másik ösvény, nincs másik út arrafelé, és bár gyötrelmes rálépni, de a végén gazdagabban jön ki az ember. Egy kereszténynek ezt talán magyarázni sem szükséges: hiszen egész hitünk azon áll meg, hogy Valaki a szenvedés útját választotta, hogy célhoz érjen értünk.

Az ilyen tapasztalat erőteljesen kontrasztossá teszi például, hogy az ember feladjon bizonyos harcokat - az egyik legnehezebb azt feladni, hogy nem baj, ha tévedek és nincs igazam. Az sem baj, ha mások nem értenek egyet velem - az egész világnak Krisztus előtt kell majd egykor térdet hajtania, nem előttem. Mindezt persze az ember ésszel felfogja, de nagyon szépen kiemeli a szenvedés, hogy ésszel felfogni valamit, az bizony milyen rettentő kevés. Kicsit olyan ez, mintha kognitívan tanulnék biciklizni: könyvet olvasnék arról mikor hova tegyem a lábam, hogyan próbáljak egyensúlyozni és mihez kezdjek azzal, ha eltaknyolok. De az agyamnak nem az a része tanul biciklizni ilyenkor, mint amelyik éles helyzetben áll a feladat előtt, érzi a félelmet, amit az egyensúlyvesztés bizonytalansága okoz, pumpálja az adrenalint az örömtől, amikor sikerül megtenni néhány métert.

A szenvedésben nem olvasgatunk a biciklizésről, hanem éppen kint vagyunk a terepen és izzadva próbáljuk megőrizni az egyensúlyunkat. Ez teljesen normális és gazdag tanuláshoz vezet. Képmutató lennék, ha most érzelmesen kifakadnék milyen nagyra is értékelem az egészségi problémáimat. Az őszinte igazság az, hogy utálom mindet és meg akarok tőlük szabadulni - meg is fogok! Közben viszont aratni szeretnék a tapasztalatok között és amikor kijöttem az egészből, átgondolni mindent, másoknak támaszt adni, másokat is biciklizni tanítani. Ez a tervem nekem, a kibillentőnek.