Rossz gyümölcshöz idő kell

Kertes házban élek, vannak gyümölcsfáim. Nemcsak elméletben tudom, hanem sok munka révén is, hogy mennyit kell küzdeni a jó termésért. Sajnos pont ugyanannyit, mint a rosszért. A végül satnya termést hozó fát is ugyanúgy permetezem és kigazolom, ugyanúgy óvom és gondozom, akár a jókat. Ez jutott eszembe a legújabb "pokolban jártam-mennyben voltam" történetről, melyet egy fiatal lány mesélt el saját tapasztalatait ecsetelve, s melyet százezrek néztek meg a közelmúltban az interneten.

Talán lesznek olyanok, akik most arra számítanak: kíméletlen kritikával nekifogok és "szétcsavarozom" a sztorit, rámutatok a gyenge pontjaira, aztán a végén elégedett-cinikus mosollyal kijelentem, micsoda tévedés volt ez az egész túlvilági túra dömping, ami a karizmatikus hívők köreiben ennyire népszerű. Nem szeretném ezt tenni, noha úgy gondolom, a szóban forgó történet tele van lyukakkal és furcsa, hihetetlen, bibliátlan kijelentésekkel, de őszintén szólva épp csak annyira, mint az összes többi hasonló narratíva. Most sokkal izgalmasabb téma ennél számomra annak a lelki mechanizmusnak a feltárása, ami a befogadó-oldalon zajlik, s amiről csak hosszú távon derülhet ki, mennyire rossz gyümölcsökhöz vezethet. Tisztában vagyok vele, hogy ez a gondolat sokakat felháboríthat. Elvégre mi a rossz abban, ha valaki olyan történeteket hallgat, hogy valaki a mennyben járt? Első pillantásra: semmi. Ha az ember sok ilyen sztorit fogyaszt, az első hajtások inkább jónak és biztatónak tűnnek majd - akárcsak egy csodás, kerek, reményteljesen zöld paradicsom esetében, amiről csak később derül ki, sosem válik majd pirossá, mert alul a tövénél már pondrók rágják a gyökeret.

Visszatekerve az idő kerekét, amikor fiatalabb voltam, magam is olvasgattam és ámulattal hallgattam ehhez hasonló elbeszéléseket. Lelkileg feltöltöttek, csodálatot és izgalmat okoztak. Úgy éreztem valami olyan titokba nyertem beavatást, amelyhez az átlagos embereknek esélyük sincs hozzáférni, de íme, előttem most megnyílt az ajtó és láthatom a láthatatlant. Kérdéseket viszont sosem tettem fel, részben azért sem, mert úgy láttam, körülöttem senki sem kérdez - az kimondatlanul a hitetlenség és a rosszindulat jelének számított. Ha pusztán a közvetlen lelki hatást nézzük, rövid távon tulajdonképpen jól is jártam a naivitásommal, mert ezek a történetek akkor és ott valóban megerősítettek. Szellemibbnek, jobbnak, kerekebbnek éreztem magam tőlük. Ilyen értelemben tényleg mindegy, hogy igazak-e a hasonló beszámolók, mert elérik a kívánt buzdító és feltöltő hatást - a lelkes gyülekezeti tagok kiszívhatják a velejüket, igazi lelki potencianövelőként hasznosíthatják őket.

A tanulópénzt viszont hosszú távon meg kell fizetni, és az már lehet, hogy fájni fog. Akkor kezdődik, amikor ráébredünk arra, hogy túl sok az ilyen sztorikban a "talán igaz", "részben igaz" vagy "ki tudja mi igaz belőle?" típusú bizonytalanság. Némi bizonytalanság persze nem okoz gondot, de amikor ezek komolyabb számban felhalmozódnak, az elme ösztönösen hátramenetbe kapcsol. Az ember megérzi a bizonytalanság rossz vibrálását, s az emiatt születő lelki viharok elkezdik feldúlni a nyugalmát. A történetekben lévő furcsa ellentmondások, bizzar elemek és bibliátlan vagy legalábbis groteszk dolgok idővel meghozzák a maguk gyümölcsét, ha ezeket valaki nagy kortyokban lenyeli. Kognitív disszonanciát teremtenek, és így nem maradnak szellemi következmények nélkül. Lehet, hogy az illető először még maga sem tudja megokolni mi bántja pontosan (sőt, egy darabig még elevickélhet azzal, hogy a Sátánra keni a dolgot), de érzékeli, hogy valami nem stimmel az ilyen "túlvilági beszámolókkal". Belül kezdik zavarni, amiért elsőként talán még magát is hibáztatja.

Pontosan ezt láttam meg később a körülöttem lévő, karizmatikus jelenségekért rajongó emberek lelkében is. Nem rossz vagy gonosz emberekről beszélek, sokuk példamutató életet él, végtelenül aranyosak és lelkesek, mélyen és őszintén istenhívők, semmiféle bántó gondolatom nincs velük kapcsolatban. Ám mivel kritika és visszakérdezés nélkül mindent elhisznek, a fejükben valójában egy halom katyvasz és káosz van a saját hitükről, átszőve az ehhez hasonló ellentmondásos történetekkel, ami vastagon kiütközik a gondolkodásmódjukban és szavaikban. Megszámolni nem vagyok képes hány ilyen embert ismerek. 

A lényeg, amire itt most fel akartam hívni a figyelmet, hogy amikor egy dolog hatásait (gyümölcseit) vizsgáljuk, nem csupán a rövid távú eredményekre kellene koncentrálnunk. A gyümölcsterméshez idő kell, a gyümölcsöket pedig hosszú távon lehet igazán megítélni. A pillanatnyi csodálatos hatások és izgalmak jónak tűnnek, felpörgetnek és feltöltenek, de ezek szerintem még nem feltétlenül a gyümölcsök. Az évek során elillannak, a jó gyümölcsnek tűnő hajtások hosszú távon pedig gyümölcsmúmiákká fonnyadnak. A bizarr sztorik ellentmondásai felhalmozódnak az ember "szellemi szervezetében", összekavarnak, zűrzavart okoznak. Erre senki nem gondol a pillanat hevében, amikor az ilyen lelkesítő történeteket hallgatja - mert a józanság ekkor hitetlenségnek és ünneprontásnak tűnik. Pedig az a helyzet, hogy az igazsággal keveredő furcsa ellentmondások és bibliátlanságok a legmérgezőbb koktél biztos receptjét jelentik. Egyetlen előnye azért mégis lehet mindennek: ha az ember egy idő után felismeri az ellentmondásokat, melyek kibillentik a megszokott egyensúlyából, nos akkor van esélye, hogy kilépjen a körből. Irtó fontos ilyenkor, hogy milyen egyházi közeg veszi körbe, mert szép számmal jellemző az is, hogy sokan inkább visszahúzzák.

Az ilyesféle mentális "szabadulás" azonban nem egy teljes megoldás felé vezet, hanem egy másik problémához közelít: könnyű átbillenni egy olyasféle szkepszis irányába, ami innentől kezdve mindenre csak gyanakvással tekint. Mit lehet ezzel csinálni? Analogikus képet használva úgy látom, a keresztény élet előrehaladása valami olyasmi, mint amikor az ember az utcán sétál, és a bal lába után teszi a jobbat. Nem kell erre figyelni, ösztönösen csináljuk. Vannak kérdéseink a hitünk kapcsán, melyek kételkedéshez vezetnek - a kételkedés pedig jó esetben kutatásra ösztönöz. A kutatás során válaszokat találunk, melyeket bizalommal elfogadunk (nevezzük ezt hitnek), de ezek a válaszok új kérdésekhez vezetnek, és az egész kör kezdődik az elején. A bal láb után tesszük a jobb lábat: a kételkedés és a hit valamiféle szimbiózisban működik együtt az előrehaladásban. Féllábú hívőként viszont nem lehet haladni. "A hit kételkedés nélkül halott, a kételkedés hit nélkül maga a halál" - mondja Hartshorne. Ha szabad ilyen hasonlatot használni, a veszélyes hívő emberek mindig féllábúak, és vagy mindenre gyanakvással tekintetnek, vagy mindent fanatikusan elhisznek. Mindkettő a maga módján toporog egyhelyben. De ez állapot szerintem elkerülhető, ha ezt a két komponenst hasznosan vegyítjük és nem egymással szembenálló, egymást kioltó erőhatásként, hanem egymást kiegészítőként szemléljük. Nem magától értetődő ez, különösen ami a kételkedés lélektani használt jelenti.