A tudomány: emberi dolog

"Vallást nem, vagy csak vallással lehet helyettesíteni" - ezt a mondatot már többször is leírtam itt a blogban, de vannak olyan kijelentések, melyeket néha újra és újra elő kell szedni. Például akkor, ha az emberrel történik valami amiből megérti, hogy a valláspótléknak használt dolgok sosem lesznek olyan jók, mintha inkább őszintén hinnénk.

A tudomány sosem akart vallás lenni, de sokak számára mégis az lett. Vagy inkább: valláspótlék. Ez azért is meglehetősen furcsa paradoxon, mert a szcientista-ateisták előszeretettel szokták kiemelni, hogy a tudomány és a vallás egymást kizáró tényezők - miközben ők maguk szinte vallásos módon fordulnak a tudományhoz. Nos, én kifejezetten szeretem a tudományokat, noha csupán a laikus műkedvelő lelkesedésével vagyok képes a legtöbb tudomány felé fordulni. Csodálom és bámulom a nagy koponyák briliáns képességeit és elbűvölve olvasok tudományos-ismeretterjesztő könyveket. Semmi bajom a tudománnyal, még azt is valamennyire meg tudom érteni, ha valaki rajongva szereti valamelyik szegmensét, a tudománynak biztosított autoritás a társadalomban pedig jól mutatja a teljesítőképességét.

De ha a tudománynak olyan dimenzióban is tekintélyt adunk, ahol azt nem igényli magának, az akkor sem fog működni, ha egyébként semmi bajunk vele. A tudomány, mint valláspótlék pontosan ezt teszi: felemeli a tudományt a mindenhatóság misztikájába, az isteni szférába, ahol egyébként nem lenne keresnivalója. Ezt a hamis képzetet olyanok is előszeretettel erősítik az emberekben, mint az előző bejegyzésben említett Harari. Pedig a tudomány "csak" roppant hatékony, de nem mindenható.

Ezzel az ember például akkor kezd el igazán szembesülni, amikor egy-egy terület szakemberével találkozik és annak szavaiból tulajdonképpen az adott terület "hangja" szól hozzá. Konkrétabban szólva: az elmúlt időszakban (és még most is) sajnos sokat járok orvosokhoz különféle egészséggel kapcsolatos panaszaim miatt. Az orvostudomány, mint alkalmazott diszciplína rengeteget fejlődött és van sok terület, ahol bámulatos eredményeket képes felmutatni. Mégis, állandóan és makacsul visszatérő benyomásom volt, hogy az állandó orvosi vizsgálatok, konzultációk során az engem tudásban messze meghaladó orvosok hétköznapi szimptómákkal sem tudnak mit kezdeni. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék, az elmúlt másfél évemben egy olyan problémától szenvedtem, amiről utólag kiderült: hétköznapi, jól ismert és jól kezelhető betegségről van szó. Mégis, négyféle orvoshoz mentem el számos alkalommal mire a történet lezárult, és négyféle választ kaptam - ezek közül az egyik bizonyult helyesnek. Az orvosok mind ugyanazokat a leleteket és eredményeket látták, és persze ugyanahhoz a szakterülethez tartoztak. Egyikük azt mondta, hogy nekem "A" típusú betegségem van, egy másik erre kijelentette, hogy dehogyis, ez egy "B" betegség lesz. Olyan is volt, aki azt mondta, még sosem látott ilyet (ismétlem, valójában egy hétköznapi dologról volt szó...), végül az utolsónak fogalma sem volt mi a helyzet és mindenféle technikákkal "kísérletezett" rajtam. Négy hónap tömény szenvedésbe került részemről ez a véleménydiverzitás. Lehet az is, hogy rossz orvosokkal találkoztam, de ahogy időközben ismerőseimmel beszélgettem a témáról, korántsem tűnik ez jó magyarázatnak.

Nem szeretném a tudományt leszólni, mert igazán nem szolgált rá. Végülis legalább az egyik út járhatónak bizonyult a négyből... De a tudomány arra a mítoszra sem szolgált, ami érinthetetlen szent tehénként tekint magára a tudományos vállalkozásra. Míg filozófiai viták zajlanak az asztalok körül annak kapcsán, micsoda hülyeség a hit és mennyire hatékony segítséget nyújt a tudomány, én ennek mindkét oldalról egy ennél árnyaltabb valóságát voltam kénytelen megtapasztalni. Saját szenvedéseim kapcsán éltem át: a tudományt képviselő kutatók, orvosok, szakemberek sokszor csak találgatnak. Nem azt mondom, hogy pontosan úgy, mint a kristálygömbjükbe révedő ezoterikus szerencsétlenek, de a gyakorlati élethelyzetek szempontjából mégsem olyan nagy hatékonyságot él meg az ember, mint ahogy a szcientista rajongás azt beállítja. A tudomány a társadalom felé egy autoritatív, tekintélyes, súlyosan komolyan veendő képet sugároz, miközben belül viták, eszmecserék, bizonytalanságok jellemzik - hiszen ezek révén lép előre. Mindkét kép megfelel a valóságnak, de olyan korban élünk, amikor előbbit túlhangsúlyozzák, miközben utóbbiról szót sem ejtenek.

A tudomány nem egy vallás, hanem egy nagyszerű vívmány. Ne adjunk rá papi ruhát. Lássuk a lehetőségeit, a távlatait, de a korlátait is. Vagyis a reális képet, amire egyébként szerintem maga a tudományos gondolkodásmód is törekszik.